Mindennapi zarándokutam

Egy nyaralás. Egy sokk, ami kikényszerít a hétköznapok szürkeségéből. Egy élmény, mely megváltoztat. Egy helyzet, melytől mások lesznek az értékek. Nincs idő, nincs pénz, nem számítanak a civilizáció által értékesnek ítélt dolgok. A megszokott nem létezik. Semmi sem természetes. Minden luxus, mindenért meg kell küzdeni. Mindent meg kell becsülni.

Ez az én nyaralásom. 6 nap a hegyen. Nagy zsákkal, egy heti élelemmel, sátorral a hátamon. Egy csepp betekintés a szabad életbe. Az öröm, melyet az úton levés okoz. A fájdalmat feledteti a táj szépsége, az erdő nyugalma, a rét békessége. A szabadság olyan közeli ilyenkor. Ott kering körülöttem, megérinti az arcomat, belém karol, átölel. Majd elenged, és újra rabbá tesz. De nem a munka, az idő, a város fogsága ez, hanem a vízé. Az egyetlen dolog, amit nem lehet felpakolni. Csak a természet jóindulata maradt. A minden napi remény, hogy a következő forrás nem apadt ki, nem taposták szét az állatok. A víz lett a legnagyobb kincs. A napok a víz körül forogtak. Ott ebédeltünk, ott vertük fel a sátrainkat, ahol víz volt. Akkor fürödtünk, akkor hűsöltünk, ha vizet találtunk. Út közben spóroltunk, a forrásnál dőzsöltünk. Az életet jelentette. Se többet, se kevesebbet. Meg kell hát becsülni, akkor is, ha van. A városban természetes, hogy a csapokból víz folyik. De ne legyen az. Tisztelni kell. Élet és halál ura. Ha túl kevés van azért, ha túl sok, azért. Köszönöm, hogy mindig volt víz ott, ahol kellett, hogy legyen.

Boldog fogság volt ez. Szabad fogság.

Furcsa kettősség uralkodott rajtam. A várakozás öröme, és kínja. Örültem, hogy már csak két nap, és egyben kínzott is, hogy még két nap. Milyen sokat változtat egy mondaton két aprócska szó. Már. Még. És a hangulat, mely eldönti, hogy épp melyiket használom.

A türelem nem tartozik az erősségeim közé, de sokat fejlődtem. A zarándok útra tavaly fél évet vártam. Az első kínzó időszak után lenyugodtam, a jövőből visszatértem a jelenbe, és egy-kettőre eltelt az idő. Most is a nap azon részeit élveztem, mikor el tudtam engedni, és a mostra figyelni. Az idő szűkössége miatt jól meg kell szervezni az előkészületeket. Ez akaratlanul is eszembe juttatta az utat, és egyből olyan soknak tűnt ez a pár nap. Pedig ez már tényleg nem az. Estére nagyon elfáradtam, az agyam már nem pörgött. Számomra ideális állapot a mászáshoz. Ilyenkor ugyanis nincs már energiám túlagyalni. Csak megyek, és teszem a dolgom. Csak felmászok. Számomra ez a siker titka mindenben.

Akkor válik átokká az áldásos várakozás, ha bekúszik a jövő, és abban próbálok meg élni. Lehetetlensége miatt kínzóvá, lassúvá teszi a perceket. Pedig a készülődés is egy nagyszerű folyamat. Az újdonság, a várakozás izgalma. Az apró öletek sokasága, mellyel még jobbá, tökéletesebbé teszem a várva várt eseményt. Ezt is ki kell élvezni. Át kell élni. Hisz vissza sosem jön. Élni csak a MOSTban lehet.

Bár a hétköznapokban is vándornak tartom magam, a vándor csak akkor igazi vándor, ha fizikailag is útra kelhet. A legújabb vágyam, álmom, kihívásom egy kicsivel több mint egy hetes civilizáció nélküli nagy zsákos túra. 7 napon keresztül kint leszünk a természetben, a csodálatos Csíki-havasok és Hagymás-hegység tetején. 7 napon keresztül nem lesznek emberek, nem lesznek házak, boltok, vezetékes víz, szemétszállítás, tömegközlekedés, úthálózat. Nem lesz áram, térerő, fűtés, és még sorolhatnám. Csodálatos 7 nap lesz. A természet, a csillagos ég, a föld, az állatok. Mind-mind együtt fogunk élni ez alatt a 7 nap alatt.

A kihívás a nagy zsák lesz számomra. Napi 20-30 km-t mentem már több napon keresztül. De minden éjjel ágyban aludtam, meleg vízzel zuhanyoztam, főtt ételt ettem. Most ezekről is le fogok mondani. Lemondok, hogy többet kapjak. A természet közelségét, az energiákat, a csendet, a szépséget, a totálisan stresszmentes létet.

Ma reggel elkapott a készülődés izgalma. Már csak két éjszaka, és indulunk. Nagyon meg kell tervezni a csomagolást, mert nem mindegy, hogy hány kilót cipelek a hátamon 7 napon keresztül. Így a következő napjaim a listák gyártásával, élelem beszerzésével, pakolással, mérlegeléssel fog telni, melyet átjárja az indulás öröme. Egy új hely, egy új helyzet okozta izgalom.

A zarándok úton, ha jó irányba, jó úton haladtam, találkoztam jelekkel. Vagyis a jelek vezettek arra az útra. A való világban még tanulom a jelek felismerését, észrevételét. Ahogy az úton, itt is meg kell tanulni, hogy mi számít jelnek, és mi nem, ha megvan, akkor az merre mutat, mit mutat. Aki követett már zarándok vagy turista jelzést, tudja, hogy hol kell keresni. Az életben kicsit nehezebb. Eddig nem követtem tudatosan, nem foglalkoztam vele, ezért még nem állt rá a szemem, és nehezen veszem észre. Itt annyi mindenre kell figyelni, annyi minden elvonja a figyelmet, hogy erre alig marad energia. Amióta hazajöttem, és letisztult bennem az ott átélt események sora, figyelmem a jelekre is összpontosítom. A tetteim, cselekedeteim után megállok, és figyelek, hogy mi történik. Van tovább? Van jel? Vagy nem ez a megfelelő irány, és vissza kell fordulni, más irányt kell venni?

Nemrég nagy elhatározásra szántam el magam, és fenekestül felforgattam az életem. Otthagytam biztos munkám, hogy az álmaim kövessem. Ez nagyon jó érzés, de néha elbizonytalanodok, hogy valóban jó döntés volt-e. Ma olyan helyről kaptam jelet, ahonnan egyáltalán nem vártam. Egyszerűen nem illett oda. Mintha egy vadász az uszodába menne vadászni, és szarvast lőne. Abszurd. Pont ezért szúr szemet. Már észreveszek jeleket, de még inkább arra használom, hogy meggyőződjek az út helyességéről, és nem arra, hogy kövessem. Vagy ezzel akaratlanul is követem? Nem tudom. Talán a jelek egyszer ezt is megmutatják. Minden esetre jó érzés, hogy az Univerzum összefog az álmaim beteljesüléséért, és mutatja az utat. Csak észre kell venni a jeleit. Ami nem is olyan kis feladat.

Olvastam nemrég egy cikket, ami szerint átlag napi 10 percet beszélgetünk egymással. Elszomorító. A cikk szerint jobban kellene figyelnünk egymásra, többet kellene kérdeznünk egymástól. A példa kérdései közül egy megfogott, és beépítettem a mindennapjaimba. Azóta vicceskedve szinte minden nap megkérdezem a páromtól, hogy kényelmes-e az új cipője, lázadva a cikk szomorú teszteredménye ellen. Pedig én is tapasztalom ezt. Elidegenedünk egymástól. A nagyvárosok egyre inkább szétzilálják a közösségeket, a családokat. A kitágult világ a régi értékeket beszűkítette. Egész nap csak rohanunk, hogy megteremtsük azt, amiről azt hisszük, hogy szükségünk van, és közben pont a lényeget felejtjük el. Rövid beszélgetéseink a tévé előtt zajlanak, kapcsolataik az internetre szorultak.

Megváltozott a világ. Kitágult, és szétszórta a családokat. A telefon és a skype lett a legjobb barátunk. Az interneten éljük életünket. De nincs jó vagy rossz. Ami szétszakít, az sokszor össze is hoz. Kérdés, hogy mit mire használ az ember. Igyekszek én is lavírozni a régmúlt és a jelen elvárásai között, mely néha egyszerűnek tűnik, néha pedig áthidalhatatlan szakadéknak. Bármelyik is van épp soron, egyet nem szabad elfelejteni. A család szerepét. Mely mindent megold, mindig ott van, mindig szeret.

Szerencsére nagyon sok pozitív példát is látok, hallok. Sokaknál megmaradt, visszatért a régi értékrend. Bekúszik a városba a közösségi élet, a család vitathatatlan szerepe. Nálam is visszatért. Tévét már évek óta nem nézek, igyekszem a kapcsolataimat is tartalmassá tenni, és ami a legfontosabb, egyre inkább becsülöm a családot. A mamánál töltött családi ünnepek emléke cseppet sem halványult az évek során. Mostanában sokszor eszembe jut a gyerekzsivajtól hangos, frissen sült kalácstól illatos események sokasága. Egyre több hasonlóságot vélek felfedezni a szülői ház, és mama háza között. Lassan átalakul, és már nem az egyetlen otthonom, ahol születtem, hanem, egy hely, ahova bármikor, bárhonnan hazatérhetek. Lassan olyan lesz, mint mama háza volt az emlékeimben.

Köszönöm a családomnak, hogy megtanította nekem ezeket az értékeket! Köszönöm a barátaimnak, ismerőseimnek, hogy megmutatják, sok helyen élnek még így. Vannak még nagy családi összejövetelek, vannak még családi krónikások, vannak még esti beszélgetések, vannak még közös programok. Nem minden a pénz körül forog. A felszín alatt ott rejtőznek az igazi értékek. Amiket ha néha el is fejeltünk, mindig van valaki, vagy valami ami emlékeztet arra, hogy az esti tévénézés helyett inkább kérdezzük meg a másikat, hogy kényelmes-e az új cipője.

Ma szerettem volna ajándékot venni. Egy gránát rózsafüzért, a kő testre gyakorolt regeneráló hatása miatt. Az egész várost körbejártam, sok megoldást találtam, de egyik sem volt az igazi. Mindegyiknél olyan kompromisszumot kellett volna kötni, amit nem tudtam felvállalni. (túl drága, túl sok idő, stb.) Mikor az utolsó helyen sem találtam semmit, alternatív megoldások után kutatva rátaláltam egy hematitből készült keresztre. Ez a kő többek között regenerálja a szöveteket. Megörültem a részsikernek, ennek a kőnek a hatása is jó lesz. Már csak egy akármilyen rózsafüzér kellett, amin kicserélhetem a keresztet. Így majdnem azt kaptam, amit szerettem volna. Az akármilyen rózsafüzér keresése közben azonban rátaláltam arra, amit egész nap kerestem. A kristály rózsafüzérre. Nem gránátból, hanem hematitból, de azt már nem bántam, hisz talán még jobb is ez a kő. Amint elengedtem a mindenképpen még a héten meg kell venni ragaszkodásomat, ami ebben az esetben az alternatív megoldás keresése volt, megjött a siker.

Azóta kaptam olyan híreket, aminek nem örültem. A hírek hallatán, hogy felvidítsam magam, elkezdtem pozitív cikkeket, történeteket, képeket, zenéket olvasni, nézni, hallgatni. Végiggondoltam a napom, és felidéztem azt a sok jó dolgot, ami történt velem. Láttam kis srácot ujjongani a hűvös szélnek, amit a metró tol maga előtt, láttam önfeledten, sugárzó arccal táncolni egy idősebb párt egy talponállóban, találkoztam egy régi kedves baráttal, és még sok segítőkész emberrel. Most nem segített egyik sem. Nem lett tőle jobb kedvem. Nem hagyták elfedni a történteket. Helyette adtak mást. Megoldást. Minden egyes cikk olvasása, zene hallgatása, emlékidézés közben eszembe jutott egy-egy ötlet, és az ajándék kutatás felidézésekor már kirajzolódott egy alternatív megoldás. Még nem tudom, hogy beválik-e ez a megoldás, vagy elvezet egy másikhoz, vagy valóban nem fog összejönni, amit elterveztem. Nem tudom. De elengedem, és hiszem, hogy a legjobb megoldáshoz fogok eljutni végül. Bármi legyen is az. Mint a mai vásárlásnál. Talán nem azt kapom, amit eredetileg akartam, de ugyanolyan jót. Vagy jobbat. Hiszem!

És hiszem azt is, hogy ha elég szemfüles az ember, akkor megtalálja a megoldást. A saját életéből. Minden leckénél van egy gyakorló feladat. Csak észre kell venni, és követni azt a megoldást, ami akkor bevált. Erőt meríteni annak a sikeréből, hisz ha kicsiben sikerült, akkor nagyban is fog.

Megannyi jó közül, ami ma történt, most inkább a legkisebbről írok, mert ezek azok, amikről a leginkább hajlamosak vagyunk elfeledkezni.

A legnagyobb boldogság egy forró nyári napon, mikor a frissen mosott, illatos, hűs ruha a bőrömhöz ér teregetés közben.

Csodálatos hármast alkotunk mi együtt. Néha távolabbi néha szorosabb kapcsolatban, de mindig együtt. A tegnap estét kettecskén kezdtük a falmászással. Ilyenkor megy minden, magam mércéjén szép eredményeket érek el. Olyan utakat, helyeket mászok ki könnyedén, ami előtte nem, vagy csak nehézkesen ment. Jó érzés, mikor nincsenek gondolataim, nem bonyolítok semmit, csak megyek felfelé. Csak teszem egyik kezem a másik után, egyik lábam a másik után, és egyszer csak fent vagyok a fal tetején. Észre sem veszem, és megcsináltam azt, amiről lent még el sem tudtam képzelni, hogy valaha is feljutok. De ha sikerül mindent kizárni, csak én vagyok és a mászás, akkor nincs kérdés, nincs félelem, nincs gondolat, csak teszem a dolgom. Csak a következő lépés számít. Csak azt nézem. És már fent is vagyok.

Az este vége felé megérkezett az ego is. Nem tudtam többé elhessegetni a gondolataimat. Épp egy könnyebb falon voltam, mikor pár méterre a vége előtt megálltam, lenéztem, és többé nem tudtam kettesben maradni a mászással.

     - Le fogsz esni! Minek erőlködsz? Úgysem tudod megcsinálni. Kevés vagy te ehhez! - szól az ego.

Lejöttem a falról, és pihentem kicsit. Még párszor megpróbáltam, de már nem tudtam teljesen kiüríteni a fejem.

Azt tapasztaltam, amit Az utolsó szamurájban is tanácsolnak, a mászásra is igaz, ahogy sok más tevékenységünkre is (ha nem mindre):

"Túl sok gondolat...., Mindenáron akar győzni..., túl sok gondolat. Nem kellenek gondolatok. NEM GONDOL, csak érez."

Nem szeretek úszni. Unalmas. Nem lehet közben sem zenét halltani, sem nézni a tájat, sem beszélgetni. Ettől függetlenül szoktam úszni, mert ez a fajta mozgás jól esik a vállamnak, hátamnak a sok ülőmunka után. Hétvégén máshogy néztem az úszásra. Elmerültem benne. Megláttam minden apróságot, minden szépséget, mert nem akartam mást csinálni. Nem akartam zenét hallgatni, tájat nézni, beszélgetni. Csak úszni. Akkor és ott.

Mikor már bemelegszik minden izmom, minden ízületem, nincsenek ólomból a tagjaim, nem fáj már a régi izomláz, a régi sérülés. Már nem fáj a fülem a sapkától, az orrom a szemüvegtől. Mikor már a mozdulatok természetesen jönnek egymás után. Mikor már a hosszakat sem számolom, mert érezem, hogy hol járok. Mikor már nem nézem hosszonként az órát, hogy mennyi van még hátra, hogy haladok. Akkor... Akkor egyé válok a vízzel, a levegővel. Csak én vagyok és az elemek körülöttem. Csak a levegővételem, a víz csobogását hallom. Csak a buborékokat és a fény játékát látom. Abban a pillanatban nincs szebb ennél. Nincs szebb kép a buborékok és a fény játékánál a vízben. Nincs szebb hang a csobogás és a levegővételem hangjánál. Csodálatos érzés! Mikor nem akarsz máshol lenni, és mást csinálni.

Mindenek előtt had jegyezzem meg, hogy egy rendhagyó péntek már önmagában is csak jó lehet.:) De most nem erről akarok írni.

Mai boldogságom forrásai a találkozások.

Ma, rendhagyó módon nem a sarki boltba mentem le vízért, vagy ami még egyszerűbb lett volna, a konyhai csaphoz, hanem Pilisszentkeresztre. Az ott található Mária forrásban merítettem meg kulacsom. A természettel való találkozás mindig felfrissít, ahogy a szent kút vize is. Ezt a helyet különösen ajánlom, mert a Pilisben lévő energiák miatt még üdítőbb ott lenni. Elűz minden gondot, stresszt. De bárhol jó lehet. Jön a hétvége, aki teheti, menjen ki a természetbe, álljon meg egy percre, és szippantson jó mélyet a friss levegőből. Ez az érzés mindennel felér.

A másik találkozás egy majdnem találkozás. Vízszerző körutam miatt egy órát késtem egy baráti ebédről. Hazafelé vezető úton elkezdtem izgultam, hogy meg tud-e várni. Hamar rájöttem, hogy ez egy teljesen felesleges energia pazarlás. Ha találkoznunk kell, úgyis fogunk. Ha meg nem, akkor nem szabad bánni. Majd máskor. Jobb időben. Jobb helyen. De ma találkoznunk kellett. Rövidebb lett ugyan az együtt töltött idő, viszont beszélgetésünk annál tartalmasabb, és még egy kristályt meg egy róluk szóló könyvet is hozott. Ezért kellett találkoznunk. Hogy adjunk egymásnak. Lelkesedést. Jó kedvet. Ötletet. Követ. Könyvet. Akármit.

Figyelni kell a jelekre, a lehetőségekre és követni kell azokat. Mint egy zarándokúton. A jelek mindig csodás helyekre, emberekhez vezetnek. Köszönöm a mai találkozásokat!