Mindennapi zarándokutam

Már a várandósságom 9 hónapja alatt is nagyon sokat tanultam. Még meg sem született a kisfiam, és már elkezdte a tanítást. Tanít, hogyan válhatok szülővé. Tanít, mit vár el tőlem. Tanít, mire van leginkább szüksége. Megkaptam a legnehezebb feladatomat is szülőként. Az elengedést. A szülés kapcsán merült fel bennem, de sokkal mélyebbre, távolabbra ment, mint azt gondoltam volna. Azt hittem, hogy a szülés lesz a legnagyobb elengedési próba. Tévedtem. 

Volt egy álmom. Róla álmodtam. Az életéről. A teljes életéről. Fogantatástól a távozásig. Egy percben pörgött le a szemem előtt. Mégis benne volt minden. A kapcsolatunkról szólt. Arról a csodálatos anya-gyermek kapcsolatról, amit csak az érthet meg, akinek van már gyermeke. Ezt nem lehet leírni, nem lehet elképzelni, nem lehet elmondani. Csak érezni lehet. Tapasztalni. Bárki bármit mondott, nem tudtam elképzelni sem azt, mennyire nehéz, sem azt, mennyire csodálatos ez a feladat. Pedig még közel sem tapasztaltam meg mindent. Még csecsemő cipőben járok. Ahogy kisfiam is. Napról napra tanulok egyre többet és többet. Fejlődöm, ahogy a gyermekem fejlődik. Ahogy ő cseperedik, úgy cseperedek én is, mint szülő. Együtt tanulunk. Tanít, és tanul. Tanítom, és tanulok. Álmomban egy feladat jelent meg. Számomra most a legnehezebb feladat. Az elengedés. Sétáltunk. Együtt a patak partján, mint mindig. Ahogy haladtunk felfelé a patak mentén, úgy nőtt kicsi fiam, és lett végül felnőtt. Kapcsolatunkat az elengedés színezetében mutatta végig az út. Meglepődtem. Nem így képzeltem. Talán nem is gondoltam arra, hogy az elengedés végig kíséri egész életünket. Csak a szülésig jutottam. Az tűnt a legnehezebbnek. Pedig az csak az első lépcsőfok egy olyan lépcsőn, ami felér a teljes életünkig. Az elengedés nem egy nagy ugrás, amit akár becsukott szemmel is, de megcsinálsz, aztán lubickolhatsz a kellemes vízben. Az elengedés egy folyamat. Egyik íve közös életünknek. A szülésnél nem kell akkorát lépni, mint azt gondoltam. Csak egy picike lépés. Sok minden nem változik. Ugyan úgy belőlem fog táplálkozni, ugyan úgy ott lesz ahol én, ugyan úgy én fogom vinni mindenhova, ugyan úgy én fogom ringatni, altatni, táncolni vele, énekelni neki. Csak a helyszín változik. Bent, majd kint. Kint, de sok esetben rajtam. Apró változás az elengedés szempontjából. Csak pár centi. Az út folytatódik. Kisfiam cseperedik. Már nem csak belőlem táplálkozik. Mást is eszik. Már nem csak ott van, ahol én, külön utakon is jár. Egyre ügyesebb, kúszik, mászik, totyog, jár, szalad. Szalad. Gyorsan, messze tőlem. Majd vissza hozzám, hisz még mindig sokat kap tőlem. Újabb lépcsőfok. Már nem én viszem. Lemászott rólam, és a saját lábára állt. Még imbolyog, csetlik-botlik. A kezét még foghatom. Még mellettem jön az úton. Felhívhatom a figyelmét a veszélyekre, megmutathatom hogyan csinálja. Ha megbotlik, tarthatom, hogy ne üsse meg magát. Megyünk tovább. Elengedi a kezem. Még mellettem jön, de már nem előzhetem meg az eséseket. Földre huppan, vigasztalhatom. Feláll, szalad tovább. Egyre gyorsabban, egyre ügyesebben. Néha még elesik, de már magától feláll. Már nem kell azonnal segítenem. Néha még visszajön. Akkor vigasztalhatom. Egyre kevesebbet kér. Már csak kullogok utána. Hagynom kell, hogy elessen, hogy maga tapasztalja milyen nehézségek vannak. Hagynom kell, hogy egyedül álljon fel. Nézhetem, és ha kéri, futhatok a megsegítésére. Egyre kevesebbszer kéri. Már ügyes. Talán ügyesebb, mint én. Felnőtt. Saját élete van. Egyre távolabbról nézhetem. Rendszeresen visszajön. Már nem segítségért. Szeretetért. A legfontosabbért, amit kaphat, amit adhatok. Amit még akkor is adhatok, ha már elengedtem. Végleg.

Meleg nyári nap volt, mikor megérezte, hogy nincs egyedül. Valaki figyeli. Valaki ott van mellette. Pontosan tudta ki az. Egy Kislélek. Ahogy erősödött a kapcsolata, ahogy elkezdett arra vágyni, hogy kettejükből egy legyen, megjelent ez az érzés. Először furcsa volt. Nem tudta, mit tegyen vele. Míg ezen gondolkozott, megvizsgálta tüzetesebben figyelőjét.

Valahol a messzeségben, fenn a felhők felett élt a Kislélek. Már megérett arra, hogy újra visszatérjen. Egy meleg nyári napon azon kapta magát, hogy már nem akar a többiekkel játszani. Már nem akar önfeledten, felszabadultam mókázni. Valami hiányzott. Valami, amit már megtapasztalt, de újra és újra meg kellett tapasztalnia. Hiányzott neki az érintés. Egy édesanya meleg karja. Egy édesapa szerető hangja. Hiányzott neki a tanulás. Önmaga megismerése, a világ megismerése. Tudta, ezt csak egy úton teheti meg. Ha leugrik. Leugrik a Földre,  választott szüleihez, hogy újra meg újra részese lehessen a világnak. Tudta, mindig is része ennek, de megtapasztalni csak akkor fogja, ha leszületik. Így hát engedett a kísértésnek, hátrahagyott mindent, és elindult afelé a lyuk felé, amin keresztül a lelkek kiválasztják leendő szüleiket. Ahogy odaért, lekuporodott melléje, és a felhők közül lenézett a Földre. Kíváncsian szemlélte az embereket. Csak nézte-nézte a forgatagot. Nem tűnt könnyű döntésnek. Míg meg nem akadt a szeme valakin. Mágnesként vonzotta a tekintetét. Onnantól fogva le sem tudta venni róla a szemét. Tudta, megtalálta amit keresett. Csodálatosan boldog volt ettől. Már csak őket akarta megismerni. Minden nap, minden éjjel nézte. Hogy élnek, mit csinálnak. A Kislelket eltöltötte a szeretet. A szeretet, amit szülei iránt érzett. Kiválasztotta őket. Elkezdte tervezgetni leendő életét. Mikor menjen? Hol éljenek? Hogy éljenek? Kik legyenek a testvérei? Velük találkozott is a lyuk körül. Ők is lenéztek, és kiválasztották egyazon szülőket. Kis ideig együtt maradtak, hogy részletesen megbeszéljék közös életüket. Mikor mindent kitárgyaltak, a Kislelket újra egyedül hagyták a lyuk felett. Nekik még nem jött el a idő. Most a Kislélek van soron. Ahogy a Kislélek tervezgetett, egyszer csak ismerős hangot hallott. Tudta ki az, de ilyen még nem történt vele. Az édesanyja hangját ismerte fel benne. Először körülnézett, hogy tényleg egyedül van-e a lyuknál. Nem volt ott más. De akkor hogy szólhatott hozzá az édesanyja? Lenézett rá.

Meleg nyári nap volt, édesanyja hazafelé sétált. Egyedül volt. Nem beszélt, mégis a Kislélek hallotta a Neki szánt gondolatait. Elmagyarázta, hogy számára ahhoz, hogy illően és felkészülten tudja fogadni, még egy szertartásra van szükség. Ezt a szertartást a Földön házasságnak nevezik. Sokan már nem tisztelik ezt a rituálét, sokaknak már nem jelent semmit sem. Még aki meg is csinálják, az sem mindig abból az okból, amit neki jelentett. Elmesélte, hogy neki ez a szertartás az Égiek áldását jelenti a kapcsolatukra édesapával. Ezzel Ég és Föld előtt egyaránt kijelentik, kinyilatkoztatják szerelmüket, összetartozásukat. 

A Kislélek megértette, hogy a legjobb időpont az eljövetelére csakis ez után a szertartás után jöhet. Beépítette hát a terveibe, és folytatta a részletek kidolgozását. Hogy mit tervezett, azt csak Ő tudhatja.

Édesanyja továbbra is érezte jelenlétét, de már tudta, hogy a házasság után fog megérkezni. Onnantól részese lett életének. Ahogy a Kislélek ígérte, az esküvő után nem sokkal meg is érkezett. Már ismerős volt, mégis új. Most már nem olyan messze volt, a felhők felett. Már nem csak egy lélek. Elkezdett testet ölteni édesanyja pocakjába. Egy új élményt ismertek meg mindannyian. A Kislélek lubickolt, édesanyával sokat beszélgettek, édesapával játszottak. A meleg kis kuckóban fejlődött szépen napról napra, miközben szülei tervezgették kijövetelét, Földi fogadását.

Ki ne mondta már ki életében legalább egyszer ezt a mondatot... Vagy inkább számtalanszor. Számtalan formában. Sokszor észre sem vesszük, hogy már megint befészkelte magát az agyunkba. Nem is figyelünk rá. Olyan ártatlannak tűnik. Pedig ez talán a legnagyobb hazugság, amit oly előszeretettel használunk. Főként magunkat csapjuk be fele, hisz mások jobban átlátnak rajta. 

Én is sokat használtam. Gyermekkorom kedvenc mondata volt, mellyel állandó vitát generáltam édesanyámmal. Ha rossz jegyet kaptam, sose az én hibám volt. Mindig a tanár miatt kaptam ezeket a jegyeket. Persze az ötös az én érdemet mutatta. Olyankor eszembe sem jutott azt mondani, hogy a tanár az oka. Csak az egyes váltotta ki belőlem a hárítást, amit teljes mértékben komolyan is gondoltam. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg nem tanultam eleget, vagy nem jól értettem meg valamit. Az nem lehet, hogy valami rossz miattam történt. Életem során még számtalanszor használtam az önámítás eme fajtáját. Mély meggyőződéssel hittem, hogy vannak események, amihez semmi közöm, és valami vagy valaki más miatt történik velem éppen az a rossz. Más miatt késtem le a buszt, más miatt nem jött össze az a randi, más miatt nem tudtam megvenni azt a ruhát, más miatt bicsaklott ki a bokám, más miatt fáj a fejem. Minden más miatt történt, amit nem pozitívként értékeltem. A "rajtam kívül mindenki hülye" elmélet lelkes követője voltam sok-sok éven keresztül. Valahogy jól is esett ez az elmélet. Sokkal egyszerűbbnek, és fájdalommentesebbnek tűnt, ha nem nézek szembe önmagammal, és inkább másban keresem a hibát. Így nekem nem kellett változtatnom. Én tökéletes voltam. Csak épp a világ nem vette ezt észre. De hát az már legyen az ő baja. Az már nem az én hibám. Vagy mégis? Lehetséges, hogy csak én vagyok jó, és mindenki más ellenem van? Nem egoista nézet ez egy kicsit? Ez lenne a valósát? Vagy csak egy illúzió, amit felépítünk magunknak, mert védelmet remélünk tőle?

Bizony illúzió. És még a remélt védelmet sem látja el. Struccpolitika csupán. Egy bölcs tanítóm nyitotta fel a szemem. Rávilágított arra, hogy minden tükör. Sokáig értettem is ezt a mondatot, meg nem is. Voltak olyan helyzetek, ami egyértelműen megmutatta ennek a mondatnak a lényegét. Egy autóbaleset változtatásért kiált. Azonban voltak még olyanok, ami megmaradt a jól bevált, "nem az én hibám" elméletnél az értékelés során. Hisz hogy lenne az én hibám egy hóvihar, ami sok-sok ember helyzetét, terveit borítja fel? Évek teltek el, míg felfedeztem magamban is a tükör örök érvényű, állandó természetet. Most már látom, hogy valóban minden tükör. Minden! A hóvihar is mutat valamit nekem. Ne menjek oda, ahova akartam. Menjek más irányba. Álljak meg, és gondolkozzak el. Lassít, hogy elkerüljek egy végzetes rosszt. Sok minden lehet. Mindenkinek magának kell rájönnie, hogy a saját életében, a saját élethelyzetében éppen akkor mit mond. Mit akar elérni. Nem mindig könnyű rájönni. Sokszor torzít a tükör. Ilyenkor meg kell nézni több szempontot is, több lehetőséget is, hogy a végén megtaláljuk a kulcsot a torzításhoz, és magunkban elkezdhessünk dolgozni ezen, hogy többé ne forduljon elő, és boldogan élhessünk tovább.

Most már úgy élem az életem, vagy legalábbis igyekszem, hogy minden egyes eseménynél, ami nem tetszett, megvizsgálom, hogy mit akart nekem mutatni. Még akkor is, ha elsőre nagyon távolinak érzem attól, hogy miattam történt. Megvizsgálom mi nem tetszett benne, és ez mit üzenhet nekem. Min kellene nekem változtatni ahhoz, hogy újra ne történjen meg. Most már úgy élem az életem, hogy megvizsgálok minden embert, hogy mit mutat nekem. Ha valaki idegesít, akkor magamban keresem ennek az okát. Miért zavar engem az a tulajdonsága? Talán azért, mert ezt magamban sem szeretem? Ennek is számtalan oka lehet. Meg kell vizsgálni, és ha megvan a válasz, elkezdhetek rajta dolgozni. Természetesen magamban. Magamon. Érdekes módon, ha sikerül megváltoztatnom azt, amire épp rámutatott az aktuális tükröm, eltűnik az életemből. Eltűnik az az élethelyzet, eltűnik az idegesítő illető, vagy nem fog idegesítően viselkedni. Egyszerűen megoldódik minden különösebb komplikáció, probléma nélkül. Könnyedén. Mintha sosem lett volna. Persze minden helyzet mindenkinek mást és mást mutathat. Mindenkinek a saját feladata ezeket feltárni. Érdekes dolgokra lehet rábukkanni. Mindenkinek jó vizsgálódást!

Hajnali 5 előtt arra ébredtem, hogy pakol a szobatársam.

-          Kapcsold fel nyugodtan a lámpát. – szóltam oda félálomban.

Indulásra kész állapotban még közölte, hogy a biztonság kedvéért a telefonszámát leírta nekem, és az asztalon hagyta.

-    Nagyon kedves vagy, köszönöm! De nem fogom elvinni. Egyedül kell leküzdenem a rám váró akadályokat. Jó utat! – válaszoltam, majd megfoldultam, hogy aludjak tovább.

Amint kilépett az ajtón megkönnyebbültem. Én több mint két óra múlva fogok indulni, a szokásos fél 8 körüli időpontomban, mikor már világos van. A zarándoktársam gyorsan halad, hisz megcsinált két szakaszt egy nap alatt, így biztos, hogy nem fogunk nap közben találkozni.

Gyönyörű reggelre virradt. A napfelkelte a Duna mentén különösen szép volt. A fájdalmaim újra elmúltak. Minden este sajgó lábakkal feküdtem le, és fájdalmak nélkül ébredtem. Pakolás közben eszembe jutott a kristályterem. Ha nincs nagyobb baj, vagyis ha a kristályterem összességében rendben működik, akkor bizonyos mértékig öngyógyító. Ezért van az, hogy reggelre jól vagyok, és gyorsan gyógyulok ki mindenből.

Reggel még lejött a révházhoz a zarándoksegítő, hogy elvigye a kulcsot. Elkísért egy darabon, majd a gáton búcsút intettünk egymásnak.

Próbáltam meditálni, de nem ment. A gondolataim folyamatosan másfelé vittek, nem jöttek a tanítások. Elkezdtem hát az előző napi eseményeken gondolkozni. Arra már rájöttem, hogy nem vagyok elfogadó, csak addig, míg nem borítja fel az új esemény a terveimet. Ezért a meditációmat arra irányítottam, hogy erősítsem az elfogadásomat.

Félelmem alaptalan volt, hogy újdonsült társam bárhogy is megzavarná az utamat. Akkora előnyre tett szert aznap, hogy nem találkoztunk.

Elgondolkoztam az előző napi beszélgetésünkön is. Természetesen az út volt a téma. Arról beszéltünk, hogy ki mért, és hogyan járja az útját. Szöges ellentéte volt a két út egymásnak. Pedig fizikailag ugyan azt jártuk. Ő meg akart érkezni, én úton akartam lenni. Eltelt egy kis idő, mire sikerült megértenem, hogy nem kell egyféleképpen menni. Ez nem verseny. Nincs jó, vagy rossz választás. Neki az a jó, nekem ez. Ő azt választotta, én ezt.

Szekszárd volt aznap a célom. Egy újabb 30 km-es táv. Ezen a szakaszon mentem át ismét a Dunántúlra. A Szent László híd volt a rendszerváltás után az első dunai híd, ami nem Budapesten épült. 2003-ban építették, és ekkor ez volt a leghosszabb híd a Dunán, közel 1 km a hossza. Ezen a hídon már jóval élvezetesebb volt átkelni, mint az M0-son. A közepén megálltam, és csodáltam a végtelennek tűnő vizet alattam. Ahogy átértem, a gáton megállt mellettem egy autó, és megkérdezték, merre megyek. Mikor meghallották úti célom, felajánlották, hogy elvisznek. Hálás voltam érte! Megköszöntem kedvességüket, és illedelmesen visszautasítottam. A célomtól, hogy végig gyalog megyek, nem tántoríthatott el semmi. Ennek ellenére minden egyes segítségnyújtás melengséggel töltötte el a lelkemet.

Már rég elhagytam a Szent László hidat, mire végére értem az elfogadásról szóló meditációmnak. Nagy és nehéz leckének éreztem. Fájt szembesülni azzal, hogy nem vagyok elfogadó, nem vagyok elég rugalmas.

Ahogy kimerítettem ezt a témát, újra visszatérhettem a kristályterembe. Olyan volt ez, mint egy próbatétel. A próbán nem mentem át ugyan, de úgy éreztem sikerült megtanulnom a leckét, ezért jutalmul folytathattam a tanulást.

A Gemenci erdőbe értem. A Keselyűsi csárdába betértem egy frissítőre, és egy pogácsára. Erdészek jöttek, mentek körülöttem. Nem nagyon törődött velem senki, mégis jól éreztem magam köztük. Amióta felfedeztem a természet kincseit, az erdészeket is jobban becsültem. Kint élnek az erdőben, rendben tartják azt, óvják. Nemes foglalkozás ez is.

Ez az erdő is csodálatos. Ártéren fekszik, ezért buja növényzet és rengeteg állat él benne. Európa legnagyobb összefüggő ártéri erdeje. A rétisasok méltóság teljesen szárnyaltak a levegőben a fejem felett. Erőt adott ez az érintetlen erdő közelsége. Folytatódott a kristályteremmel kapcsolatos leckém.

Aznap rájöttem, hogy ez a terem nem csak hozzám tartozik, ez a testem. A forma nem számít. Addig teremként láttam, aznap megmutatta magát a testem alakjában is. A lényeg nem változott. Vannak olyanok, akiknél plusz kristályok találhatóak. Ezeket kapja, hogy segítsék az útját. Nekem is van. Van egy kristályszerkezetem, amit az atlantiszi Thoth-tól kaptam, és arra szolgál, hogy védjen, tisztítson, tanítson és gyógyítson. Thoth atlantiszi, majd később egyiptomi isten. Az írás és a tudományok istene, az írnokok pártfogója, az orvosok patrónusa. Sokat segít nekem spirituális fejlődésemben. Emellett nemrég a karomat is kristályként érzékeltem, de arra még nem kaptam választ, hogy ez mit is jelent, miért van. Ahogy már az előző nap megtanultam, a teremtői energiák bemehetnek, és betehetnek, elvehetnek bármit. Ezek a plusz kristályok lerakott kristályok. Kaptuk őket, hogy erősítsen, védjen, növelje az erőnket. Ezek segítenek nekünk. Sokaknak van ilyen plusz kristálya.

Elvenni csak azt lehet, amit nem használsz. A használt kristályok beépülnek a terembe. Hozzá nőnek a polcokhoz, asztalokhoz, a falhoz a padlóhoz vagy épp a mennyezethez. Így azokat nem lehet kivinni. Amiket nem használsz, azt könnyen lehet mozdítani, és elviheti bárki, aki be tud menni, hogy ne legyen egy képesség se parlagon.

A gondolat menetem áttért az egységre. Több dimenzióban lehetséges. A Teremtővel való egységgel megszűnik a fizikai test, megszűnik a kristályterem, és a kristályok visszatérnek a Teremtőhöz. Egy másik lélekkel való egyesüléssel megmarad a külön terem. Megmarad a külön egyén. De a termek összekapcsolódnak, átjárhatóvá válnak és gyengítik vagy erősítik egymást, attól függően, hogy milyen állapotban vannak.

Aznapi leckém végéhez érve ismétlés következett. Azt a leckét, amit a nebuló nehezen tanul meg, néha nem árt újra átismételni, hogy valóban megmaradjon. Én ezen a csodálatos szép napon a hitből kaptam ismétlést.

Újra egy zárt kapu előtt találtam magam. Ahogy már megtapasztaltam, kerestem a kiskapukat. De itt nem volt létra, ez nem forgóajtó volt (amin nagyon csodálkoztam volna, mert a gátnak az a szakasza bicikli út is volt egyben), nem láttam oldalsó kiskaput, semmit sem láttam, amin át lehet menni. A jeleket már messziről megláttam akkor is, ha halvány, kopott, vagy éppen csak a nyoma látszik. De itt nem volt. A gáton ritkák a jelek. Rég láttam. Tovább mentem. Nem álltam meg. Csak az agyam járt.

-          Vajon hol lehetett volna másfelé menni?

Nem rémlett, hogy lett volna ilyen. Ennek értelmében jó úton voltam, mégis már a B tervet szövögettem.

-          Ha a kapuhoz érek, felhívom a zarándoksegítőt, hogy mondjon alternatív utat, adjon tanácsot.

Ebben a pillanatban vettem észre, hogy a kapu egyik szárnyában egy kiskapunyi résen nincs rács. A többi részén zöldre volt festve, így nem lehetett észrevenni a különbséget, csak a közvetlen közelében. Elnevettem magam. Mit is kellett megismételnem?

-          Menj, menj, menj! Akkor is, ha azt hiszed, hogy nincs hova, zárva vannak az ajtók. Te csak menj, és mire oda érsz, kinyílik mind!

Ha már ismétlő lecke, értékelés is kell. Szekszárd előtt, aznapi utam vége felé értékelést kaptam arra, hogy mennyire sikerült fejlődnöm az elfogadásban. A szállás foglaláskor azt kérte a zarándoksegítő, hogy az M6-os alatt hívjam fel. Akkor még nem teljesen értettem, csak felírtam, és nem gondolkoztam a jelentésén. Megláttam az autópályát, és világossá vált a kérés. A természet hangjait egyre inkább elnyomta az autók zaja. Átsétáltam a pálya alatt. Nem volt jó érzés. Túl hangos, túl büdös, túl mesterséges volt. Kiérve az út alól, az első zöld területen megálltam, és felhívtam a segítőt.

-          Én csak két óra múlva tudok a szállásra menni, de menjen nyugodtam, mert ott van már egy srác, nyitva van minden. – hangzott a telefonból.

Mivel Csabi nagyon korán elindult, nem voltam biztos abban, hogy nem folytatja a következő napi etappal, és megy tovább, ahogy megtette előző nap is.

A hír hallatára megörültem. Örömöm azt bizonyította, hogy sikerült a leckét megtanulnom. Elfogadtam, hogy itt van, és elfogadtam, hogy mások a céljai, és már nem féltettem tőle a sajátjaimat. Megfér a kettő egymás mellett. Nem kell sem neki sem nekem feladnunk a sajátunkat.

Korán volt, és nemsokára beértem a szállásra, ezért ültem még egy kicsit az út szélén. Élveztem a lecke megtanulása miatt érzett örömöt és, hogy újra megoszthatjuk fizikai tapasztalatainkat Csabival az útról.

Előttem a Dunántúli dombság kezdődött. Legeltettem rajta a szemem. Jól esett a sok-sok nap alföld után újra dombokat látni. Érdekes módon nekem a hegyek csak akkor kezdtek el hiányozni, mikor távol kerültem tőlük. Miután Békéscsabára költöztem, azon kaptam magam, hogy ha a hegyek közelébe kerültem, csak bámultam őket, és gyönyörködtem szépségükben. Most is csak ezt tettem. Nem gondoltam semmire, csak ültem, és élveztem a látványt.

A térkép szerint már nem volt sok hátra. Ahogy mentem egyenesen előre, egyszer csak észrevettem egy faház falán egy hatalmas kettős keresztes nyilat. Olyan volt, mint egy nagy ölelés. Magával ragadott ez a kedvesség, ami áradt belőle. A megérkezés öröme. Még ha csak egy köztes állomásról is van szó. Ez csak a szállás lehetett, ami a Kolping iskola kertészete volt. Átvágtam a füvön, és nyíl egyenesen mentem a ház felé. Egy kapu előtt találtam magam. A kapu zárva volt. Kiabáltam, hogy meghallja Csabi. Kijött, és elmagyarázta, hogy az a hátsó kapu, az elsőt nyitva találom, menjek körbe. Így tettem. Az első kapun betérve egy hölggyel találkoztam. Szívélyesen fogadott, megmutatta mit hol találok. Lepakoltam, fürödtem, mostam, majd kihasználva a nap még meleg sugarait, kiültem az épület elé egy padra, hogy a megmaradt péksütimet megegyem. Csatlakozott hozzám a hölgy beszélgetni. Szinte csak ő beszélt. Elmesélte az életét. Jól esett neki, hogy meghallgatom, nekem meg jól esett hallgatni.

Ahogy ment le a nap, hűlt a levegő. A hideg elől bevonultam a szállásra. A suli hátsó épületében volt. Egy tanteremben a székeket és asztalokat a fal mellé állították. A másik fal tövében rengeteg szivacs. Ezek közül vettem le egyet, és a terem közepén helyeztem el. Ez lett az ágyam. Csabi már belakta a helyiséget. Beszélgettünk. Már csak pár nap, és vége. Az útikönyv egyre fogy. A 12. nap is eltelt. Mindkettőnket szomorúsággal töltött el ez a gondolat, így inkább vidámabb dolgokról kezdtünk beszélni. Arról, hogy kinek mit adott az út, mennyi kedves emberrel találkoztunk. Elmeséltük egymásnak a napunkat is. Az a pár, aki felajánlotta a híd után, hogy elvisznek, Csabinak is felajánlották, ő el is fogadta, ezért ő már délelőtt itt volt. Nagyon fájt a lába, mert a bakancsa talpa teljesen szétszakadt, ami a felsértette azt.

Kérdeztem, hogy beszélt-e a zarándoksegítővel, hogy hol lehet itt vacsorázni.

-          Csak rendelni lehet. Nem kértem el a pizza futár számát, ne haragudj! – mondta.

-          Ne viccelj. Nem haragszom. A saját vacsorámról nekem kell gondoskodnom. Majd ha visszajön, elkérem. – nyugtattam Csabit.

-          Megeszünk egy pizzát ketten?

-          Persze. Egy egész úgyis sok lenne.

-          Szeretnélek meghívni rá.

-          Nagyon kedves vagy, köszönöm, de nem fogadhatom el.

-          Kifizetted a szállásom pár napja. Ez a legkevesebb.

-          Tessék? – kérdeztem döbbenten.

Erre elmesélte, hogy a srác, akinek Ráckevén adtam a pénzt, elmondta, hogy az előtte lévő zarándok kifizette a szállását, és mivel én voltam előtte, nem volt nehéz összeraknia a képet. Mondtam, hogy nem ezért tettem, de Csabi ragaszkodott ahhoz, hogy most meghívjon vacsorázni. Megköszöntem, és elfogadtam.

Jó érzés volt. Azért is, mert megbíztam egy vadidegenben, aki nem élt vissza a bizalmammal, és azért is, mert megtapasztalhattam, hogy milyen jól esett apró szívességem másoknak, és persze azért, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszakapom. Elöntötte a hála a szívemet.

Kisvártatva megjött a zarándoksegítő. Kifizettem a szállást, lepecsételte az útlevelem. Közben a suliról beszélgettünk. Ez az iskola nehezen kezelhető (szellemileg, és magatartásban) gyereknek oktatja a kertészetet. Heti 3 napot töltenek ott kint, és ápolják a kertet, üvegházat. Eldicsekedett az eredményeikről is. Nagyon elégedettek a vásárlóik. Csodálatos munkát folytatnak. A gyerekek az elkallódás helyett egy szakmát kapnak. Ami nem is akármilyen szakma. Közelről szemlélhetik, az életet. Ahogy kihajt egy növény, felcseperedik, és finom termést hoz.

Körbevezetett a kertészeten. Mindenütt szépen megmunkált paradicsomot és paprikát láttam. Kaptunk kóstolót is belőle. Én is megtapasztalhattam a fogyasztói elégedettésget, a zöldség isteni volt.

Ez a szállás megkoronázta ezt a fantasztikus napot.

Amíg a vacsoránkra vártunk, beleolvastam a vendégkönyvbe. Örömmel láttam, hogy nem csak engem fogott meg annyira az ottani kedves fogadtatás. Én is írtam bele pár sort köszönetképpen. A nehézségek közepette még nagyobb értéke van egy kedves szónak, egy apró figyelmességnek.

A vacsorát gyorsan elfogyasztottuk a kertészet zöldségeivel.

Lefekvés előtt még elolvastam a következő napi szakaszt, leírtam az aznapit, és boldogan szenderültem álomra, a rám váró hegyek gondolatára.

Véletlen? Vagy sors? Vagy mi magunk? Nászutunkat a véletlen folytán sorsszerűen mi magunk választottuk. Nem hiszek a véletlenben. A sorsban, a jelekben, Istenben már annál inkább. Először mi is egy megszokott tengerparti utat tervezgettünk. Csakhogy az időpont sehogy sem volt jó erre. A tavaszi, újjá éledéskori esküvőhöz nem illik a tengerpart. Hideg van hozzá. Az esküvő utáni nászút azonban el nem maradhat, így más megoldást kellett nézni. Nem gondolkoztunk sokat. A hegyek az életünk. Sok-sok fontos dolog történt már ott velünk. Mi lehetne szebb ünneplése közös életünk megkezdésének, mint egy zarándok út hazánk hegyeiben. Már csak a megfelelő hegyet kellett kiválasztani. Sok minden szóba jött, míg szembe nem jött velünk a Kék túra. A szikra lángra kapott, és már nem volt megállás. Ez lesz az! Megtaláltuk! Hogy házasságunk legalább olyan hosszú legyen, mint a Kék túra (aztán meg a körtúra...), végigjárását tűztük ki célul a nászútra. Persze nem egyből az egészet. Most egy picit, majd minden évben egy következő szakaszt évfordulós ünneplésre.

Egyre jobban tetszett a gondolat. Izgatottan vártam, hogy elindulhassunk közös életünk vándorlásán. Az esküvő után két nappal indultunk. Hollóházától kezdve bejártuk a Zempléni szakaszt. Négy és fél nap felhőtlen boldogság, vagy 110 km a természet ölében, hazánk egyik legszebb hegységében. Felemelő érzés. 

Első nap a boldogság jegyében telet. Végre megérkeztünk. Végre újra felhúzhattuk a bakancsainkat. Felhőtlen örömünkben lépdeltünk az első kilométereken. A Boldogság Kék Útját jártuk. Minden csodaszép volt. Rácsodálkoztunk sok virágra, növényre, állatra, emberre. Egyszerűen minden szép volt. Mint a házasság, kapcsolat első időszakában. Mikor még nincsenek gondok, vagy ha vannak is, azt eltakarja a rózsaszín felhő, mikor még minden új, és minden szép. Mikor még csak az számít, hogy együtt legyünk. Csak az számított, hogy végre útra kelhettünk. Megismerhetjük hazánk gyönyörű tájait. Aki még nem próbálta, annak nem tudom elmagyarázni. Aki már próbálta, annak nem kell. Az úton levés öröme, a vándorlás szabadsága, a zarándoklat misztériuma. Semmihez sem fogható. Eggyé váltunk a természettel, egymással. Már együtt mentünk. Összekötöttük az életünket, összekötöttük az utunkat. Együtt könnyebb volt. Amit én nem vettem észre, azt észrevette a társam. Ami ő nem látott, arra én hívtam fel a figyelmét. Boldog voltam. Az első szállásunk Bózsvára esett. Mint aznap minden, az is fejedelmi, ahogy a vacsoránk is. Túlcsordult a szívem. Rózsaszín szemüvegem pinkre váltott. Második napunkat ugyan ezzel a lendülettel folytattuk. Szebbnél szebb helyeken jártunk. Rudabányácskán nászutas lakosztály, házi vacsora várt. Nap közben ismét a házasságon, a kapcsolatokon elmélkedtem. A házasság terén nincs még saját tapasztalatom, másokat figyeltem. Ez az út a házasság volt. Minden nap egy újabb szakaszt jelentett. Újabb próbákkal, újabb szépségekkel, újabb nehézségekkel. A második nap lekerült a rózsaszín szemüveg. Már fáradtabban, kissé fásultabban bandukoltam. Nem érdekelt annyira a táj, a fák, a virágok, állatok. Már nem beszélgettünk annyit, mint előző nap. Néma társak lettünk egy ismeretlen, mégis kissé unott úton. Mentem, mert mennem kellett. Megszokásból, hűségből, ígéretből. Eszembe jutott, hogy ilyen lehet a második szakasz. Mikor már nem olyan szép minden. Mikor már az aranyosnak vélt dolgok idegesítővé kezdenek válni. Mikor bekebelez a megszokás, elöntenek a szürke hétköznapok. A túlélés lett a cél. Sokan ilyenkor válhatnak el. Talán mert könnyebb kilépni, talán mert nem lát megoldást, talán mert hiányzik a rózsaszín szemüveg. Számomra figyelmeztetés volt ez. Figyelmeztetés arra, hogy a második nap, a második szakasz fárasztó. Sokszor még a környezet is barátságtalan. Aznap az Istvánkúti vendégházban aludtunk. Meseszép környezetben az erdő közepén egy tó, egy forrás mellett van a házikó. A rózsaszín szemüveg nélkül a szakadó esőben a hideg hegyi forrásban való fürdés, és a pelékkel való osztozkodás a házon, a zacskós leves már nem olyan csodás. Mi mégis túléltük a második nap, a leghosszabb nap megpróbáltatásait. Együtt, egymást segítve. Egymás mellett. Hol teret engedve a másiknak, csak csendben mentünk egymás mellett, hol segítve a másikat biztattuk egymást, vagy saját magunkat, hol poénkodtunk, hol káromkodtunk, de minden esetben tiszteletben tartottuk a másikat, figyeltünk magunkra, társunkra. A harmadik napon jutalmul, utunk legszebb tájára értünk. Zemplén legvarázslatosabb helyén jártunk aznap. A Boldogkőváraljai patak völgyében ment az út. Csodaszép kanyon, tiszta helyi patak, amit az út folyton folyvást keresztezett, izgalmassá téve az utat. Mégis érdekes érzés fogott el. Én a legszebb helyen a legfáradtabb lettem. Érzékeltem a hely szépségét, ámulattal, áhítattal mentem. Lelkem szárnyalt. Testem mégis csak vonszolta önmagát. Mechanikusan tette a dolgát. Már nem tudtam miből nyeri az energiát. Nem értettem a fáradtságom okát, bár valójában nem is kerestem. Gondolataim máshova repítettek. Egy következő szakaszra. Úgy éreztem ilyen lehet a szülés, a gyermekvállalás. Nehéz, fárasztó, mégis csodaszép. Csak mentem előre, és igyekeztem a lelkem szabadságát nem megtörni a testi fáradtsággal. Boldogkőváraljára érve alig vártam, a meleg vacsorát, és a meleg fürdőt. Testi bajra kiváló gyógyírnek bizonyult. A negyedik napon már nem sokat mentünk. tizenegynehány kilométer után Encsre, nászutunk végpontjához értünk. A befejezés méltó volt szokatlan és csodálatos nászutunkhoz. Az Anyukám mondta étteremben ebédeltünk. Mindenki azt mondta, hogy foglalás nélkül nem jutunk be. Mi mégis, kissé félénken bár, beléptünk a koszos, büdös túraruháinkban. Legnagyobb meglepetésemre szívélyesen fogadtak nem épp odaillő öltözetünkben is. Kaptunk asztalt, és mindenben segítségünkre voltak. Így választottuk ki fejedelmi ebédünket, amivel méltó módon ünnepeltük meg, zártuk le a nászutunkat.

Csak kívánni tudom magunknak, hogy ilyen csodálatos legyen a közös életünk is. Nem kell, hogy a legkönnyebb legyen, nem kell, hogy a legegyenesebb, legrövidebb út legyen, nem kell, hogy végig rózsaszín legyen. Inkább legyen valódi. Legyen élményekben gazdag. Legyen meg az összetartás, az akarat. Legyen meg a kitartás, és a szeretet. Ilyennek képzelem a házasságot. Hogy valóban ilyen lesz-e? Nem tudom. De kíváncsian, bizakodva vágok neki a kalandnak.

Kavarognak bennem az érzések. Egyre gyorsuló hullámvasúton vagyok, melyet egyre jobban élvezek. Lassan hozzászokok a gyors változásokhoz, a hullámvölgyekhez, a csúcsokhoz. Hozzászokok ahhoz, hogy lentről csak felfelé lehet menni, és ha felértem, le kell jutni. Hol gyorsabban, hol lassabban. Néha meredekebb, máskor enyhébb a lejtő. Nem áll meg. Nincs kiszállás. Nem is szeretnék. Már nem félek. Már nem baj, ha lefelé visz az út. Már nevetek. Sikongatok a sebességtől, a félelemtől vegyes adrenalin lökettől. Már jó érzés. Bármi is jöjjön. Már nem félek, hogy kiesek. Biztonságban vagyok. 

Ezeket a különös érzéseket egy szervezés váltotta ki belőlem. Nem is akármilyen szervezés. Az esküvőm szervezése. Akarva akaratlanul is vissza-vissza tekintek. Eszembe jut, hogy milyen voltam 5 éve. Hogy gondolkoztam akkor. Nem akartam férjhez menni. Nem akartam lagzit. Most pedig a kellős közepén vagyok, és élvezem. Örülök, hogy ennyit változtam. Örülök, hogy részese lehetek ennek az egésznek. Örülök, hogy így kezdődhet el valami. Egy közös út. Egy igazi társsal. 

Sokszor volt nehéz. Még lesz is. De már tudom, hogy nem tart örökké. A nehézség elmúlik. Megoldódik. Még jobb is lesz, mint eredetileg. A félelem még megvan, de ez már az újtól való bizsergető félelem. Egyre jobban feloldódok ebben az érzésben, és egyre jobban várom. Azt a napot, és azt, ami után jön. Az utunkat. Nászutunk szó szerint egy közös út kezdete lesz. Nem megyünk a világ másik végére. Nem megyünk tengerpartra. Nem megyünk egzotikus helyekre. Itthon maradunk. Ott, ahova tartozunk. Elindulunk Magyarország leghosszabb túraútvonalán, hogy elkezdjük életünk leghosszabb kalandját.

A Kéktúra keleti végétől indulunk, hogy élvezzük a természet és egymás közelségét. Hogy kipróbáljuk, milyen együtt vándorolni. És, hogy ezt az érzést sose felejtsük el, minden éveben legalább az évfordulókor visszamegyünk egy következő szakaszra. Ha meg elfogy, akkor keresünk egy másik utat. Mert a mi utunk nem érhet véget...

Egy nagyon kedves történetet hallottam egy hétvégén egy kedves rokontól. Annyira megfogott, hogy azóta se megy ki a fejemből, és szeretném most megosztani. Remélem nem nem bánja, Kedves Rokon!:)

A történet egy kisfiúról szól, akinek nem tetszett a zakó és a csokornyakkendő, amit édesanyja nagy gonddal választott neki aznap reggel, hogy méltó kép legyen felöltözve az ünnepségre. A kisfiú tiltakozásként duzzogva leült a konyhaasztalhoz. Ám a család viharos jókedve nem sokáig tűrte ezt. Addig addig piszkálták, míg a kisfiú nem bírta tovább. Elnevette magát:

 "Még a rosszkedvemet is elrontottátok!" - fakadt ki belőle.

Azóta akár hányszor rossz kedvem van, eszembe jut ez az aprócska történet. Aprócska szikráival aprócska lyukakat vágnak a rám telepedő fekete felhőbe, igyekezve elrontani az én rossz kedvemet is. És ha éppen nem is sikerül, a szikrák akkor is dolgoznak tovább, és már csak azon zakatol az agyam, hogy mit kellene tennem, hogy el tudjam végre rontani a rossz kedvemet. 

A legjobb, és egyetlen dolog a világon, amit végérvényesen el lehet rontani. A rossz kedvet. Tegyünk meg ezért mindent! Rontsunk el minél több rossz kedvet!

Tudatlanságban élünk. Legalább is én abban élek. Minden nap rájövök, hogy egy pici dologra, minden nap tudatosabb leszek, és minden nap megtapasztalom, hogy még mindig van mit felismerni. Még mindig van min javítani. Még mindig van min változtatni. Ez egy csodálatos folyamat. Az ébredés minden perce izgalmas. Akkor is, ha jó, akkor is, ha fáj. A felismerések, a megismerések egyre izgalmasabbak. Még ha apróságról is van szó. Még ha köztudott dolog is. A saját tapasztalatnál nincs felemelőbb. 

A túrákon már megtapasztaltam a víz éltető erejét. Az élelem súlyát. Láttam az értékek változását. A természet nagyságát. Az ember alkalmazkodását. Sok mindent tanultam arról, hogy mit ér a pénz. Sok mindent tapasztaltam arról, hogy mennyi értékesebb dolog létezik nála. Ha észrevesszük. Ha meglátjuk. Azt, ami mindig is itt volt előttünk. Ami mindig is a miénk volt. Vagy legalábbis a szolgáltunkban állt. Ezeket hajlamosak vagyunk elfelejteni. Hajlamosak vagyunk természetesnek venni. És ha nincs, akkor kiborulunk. Kiakadunk azon, hogy miért nincs. Mert mindig is volt. Természetes, hogy van. Jár Nekem! Vagy mégsem? Ha nem értékeled, nem! Ha nem tiszteled, nem! Ha nem vagy érte hálás, nem! 

Most egy költözés nyitotta fel a szemem. Csak pár napot töltöttem ágy, asztal, szék, kanapé, konyhabútor, és minden egyéb bútor nélkül. Mégis elég volt arra, hogy megmutassa mennyire tökéletes az életem. Mennyi minden van még benne, amiért hálás lehetek. Mennyire jó ágyban aludni, mennyire jó asztalnál enni. És mennyire jó lesz konyhában mosogatni. Minden eszköz, minden tárgy, minden anyag értem van. Minden a kényelmemet szolgálja. Észrevétlenül, minden nap rendületlenül, fáradhatatlanul. Ott van, segít, mellettem áll. És nem vár ezért semmit. Újra alakult az értékrendem. Jobban értékelem a tárgyakat. Az anyagot. Nem tartom már természetesnek, hogy ott van. Nem tartom szükségesnek sem. Nem tartom feltétlennek. De hálás vagyok érte! Hálás vagyok azért, hogy segít nekem. Hogy megkönnyíti a dolgomat. És hálás vagyok azért is, hogy megmutatta, akkor sincs semmi, ha nincs a közelben. Ha nem birtokolhatom. Ha nem vagyok a rabja. Szabaddá tett! A nehéz, fájdalmas lecke megérte minden pillanatát. A fájdalmas elszakadás a felismerés katarzisában tornyosult.

Egy gondolat cikázott a fejemben napok óta. Miért? Filmek, könyvek, cikkek, mind mind arra hívta fel a figyelmemet, hogy vizsgáljam meg magam. Vizsgáljam meg a gondolataimat, az érzéseimet, kérdezzem meg, hogy miért. A válasz sok mindenre válasz. Sok bajra gyógyír. Ahogy az úszás is. A ma reggeli úszás nem csak a hát és vállfájásomat szüntette meg, nem csak a lelkem tisztította meg. Értelmet adott a gondolatnak, melyet magként ültettek el fejembe a hallottak, olvasottak. A víztől erőre kapott, a kis mag gyökeret eresztett, kihajtott, és szép lassan átszőtte az egész agyam. Egy régi emlékkel kezdődött. Egy régi sérelem jutott az eszembe. Szomorúvá tett, feldühített. Pedig már rég vége. Már rég nincs jelentősége. A kis mag kisarjadt, és ahelyett, hogy belemerültem volna a régi érzésekbe, megkérdeztem. Miért? Miért érdekel ez engem? Miért érzek még mindig dühöt. A válasz nagyon egyszerű volt. Olyan egyszerű, hogy elsőre elhinni is nehezemre esett. Mások véleménye csak egyetlen esetben hat. Ha kevés a szeretet. De nem akármilyen szeretet. A magam iránti szeretet. A kisebbségi komplexusok nem engedik, hogy szeressem magam, ezért ezt a szeretetet kívülről várom. Ha onnan sem kapom meg, szomorú leszek, és dühös. Mint az emlékeimben. Erre feleszmélve már csak egy dolgom akadt. Szeretni magam. Feltétel nélkül. Egy csapásra elmúlt a harag, mit az emlékek hoztak elő. A magocska kinőtt. Megértettem amit a napokban közöltek velem. Ahogy a betegségeknél, a szavaink, érzelmeinknél is érdemes az okokat feltárni, és azt kezelni. Nem csak a tüneteket. 

A hossz hétvégén egy hosszú filmre bukkantam. Ám nem ezért különleges. A 2 részes, csaknem 4 órás film minden perce tanít. Mondanivalója olyan egyszerű, olyan szép, hogy nem lehet nem felfigyelni rá. Csodálatosan megfogták az alkotók a lényeget.

1. rész: https://www.youtube.com/watch?v=P6cbIg6uwUI

2. rész: https://www.youtube.com/watch?v=jU-ucT3uHRk

Elgondolkodtam a film alatt, után, és még most is... Az első gondolatom az volt, hogy nem vagyok jó ember. Hisz annyi mindent nem teszek meg, amit megtehetnék. A második gondolatom, hogy nem büntetem magam tovább ezért, inkább megbocsátok. A harmadik, hogy a jövőben változtatok ezen. Ha tudok. Azt hiszem ezzel a gondolattal értettem meg. Legyetek jók! Ha tudtok! 

Néri Szent Fülöp alázatos, boldog, vidám élete gyönyörű példa. Nincs mit hozzátennem. Csak nézzétek meg a filmet. Ha tudjátok.