Hajnali 5 előtt arra ébredtem, hogy pakol a szobatársam.
- Kapcsold fel nyugodtan a lámpát. – szóltam oda félálomban.
Indulásra kész állapotban még közölte, hogy a biztonság kedvéért a telefonszámát leírta nekem, és az asztalon hagyta.
- Nagyon kedves vagy, köszönöm! De nem fogom elvinni. Egyedül kell leküzdenem a rám váró akadályokat. Jó utat! – válaszoltam, majd megfoldultam, hogy aludjak tovább.
Amint kilépett az ajtón megkönnyebbültem. Én több mint két óra múlva fogok indulni, a szokásos fél 8 körüli időpontomban, mikor már világos van. A zarándoktársam gyorsan halad, hisz megcsinált két szakaszt egy nap alatt, így biztos, hogy nem fogunk nap közben találkozni.
Gyönyörű reggelre virradt. A napfelkelte a Duna mentén különösen szép volt. A fájdalmaim újra elmúltak. Minden este sajgó lábakkal feküdtem le, és fájdalmak nélkül ébredtem. Pakolás közben eszembe jutott a kristályterem. Ha nincs nagyobb baj, vagyis ha a kristályterem összességében rendben működik, akkor bizonyos mértékig öngyógyító. Ezért van az, hogy reggelre jól vagyok, és gyorsan gyógyulok ki mindenből.
Reggel még lejött a révházhoz a zarándoksegítő, hogy elvigye a kulcsot. Elkísért egy darabon, majd a gáton búcsút intettünk egymásnak.
Próbáltam meditálni, de nem ment. A gondolataim folyamatosan másfelé vittek, nem jöttek a tanítások. Elkezdtem hát az előző napi eseményeken gondolkozni. Arra már rájöttem, hogy nem vagyok elfogadó, csak addig, míg nem borítja fel az új esemény a terveimet. Ezért a meditációmat arra irányítottam, hogy erősítsem az elfogadásomat.
Félelmem alaptalan volt, hogy újdonsült társam bárhogy is megzavarná az utamat. Akkora előnyre tett szert aznap, hogy nem találkoztunk.
Elgondolkoztam az előző napi beszélgetésünkön is. Természetesen az út volt a téma. Arról beszéltünk, hogy ki mért, és hogyan járja az útját. Szöges ellentéte volt a két út egymásnak. Pedig fizikailag ugyan azt jártuk. Ő meg akart érkezni, én úton akartam lenni. Eltelt egy kis idő, mire sikerült megértenem, hogy nem kell egyféleképpen menni. Ez nem verseny. Nincs jó, vagy rossz választás. Neki az a jó, nekem ez. Ő azt választotta, én ezt.
Szekszárd volt aznap a célom. Egy újabb 30 km-es táv. Ezen a szakaszon mentem át ismét a Dunántúlra. A Szent László híd volt a rendszerváltás után az első dunai híd, ami nem Budapesten épült. 2003-ban építették, és ekkor ez volt a leghosszabb híd a Dunán, közel
Már rég elhagytam a Szent László hidat, mire végére értem az elfogadásról szóló meditációmnak. Nagy és nehéz leckének éreztem. Fájt szembesülni azzal, hogy nem vagyok elfogadó, nem vagyok elég rugalmas.
Ahogy kimerítettem ezt a témát, újra visszatérhettem a kristályterembe. Olyan volt ez, mint egy próbatétel. A próbán nem mentem át ugyan, de úgy éreztem sikerült megtanulnom a leckét, ezért jutalmul folytathattam a tanulást.
A Gemenci erdőbe értem. A Keselyűsi csárdába betértem egy frissítőre, és egy pogácsára. Erdészek jöttek, mentek körülöttem. Nem nagyon törődött velem senki, mégis jól éreztem magam köztük. Amióta felfedeztem a természet kincseit, az erdészeket is jobban becsültem. Kint élnek az erdőben, rendben tartják azt, óvják. Nemes foglalkozás ez is.
Ez az erdő is csodálatos. Ártéren fekszik, ezért buja növényzet és rengeteg állat él benne. Európa legnagyobb összefüggő ártéri erdeje. A rétisasok méltóság teljesen szárnyaltak a levegőben a fejem felett. Erőt adott ez az érintetlen erdő közelsége. Folytatódott a kristályteremmel kapcsolatos leckém.
Aznap rájöttem, hogy ez a terem nem csak hozzám tartozik, ez a testem. A forma nem számít. Addig teremként láttam, aznap megmutatta magát a testem alakjában is. A lényeg nem változott. Vannak olyanok, akiknél plusz kristályok találhatóak. Ezeket kapja, hogy segítsék az útját. Nekem is van. Van egy kristályszerkezetem, amit az atlantiszi Thoth-tól kaptam, és arra szolgál, hogy védjen, tisztítson, tanítson és gyógyítson. Thoth atlantiszi, majd később egyiptomi isten. Az írás és a tudományok istene, az írnokok pártfogója, az orvosok patrónusa. Sokat segít nekem spirituális fejlődésemben. Emellett nemrég a karomat is kristályként érzékeltem, de arra még nem kaptam választ, hogy ez mit is jelent, miért van. Ahogy már az előző nap megtanultam, a teremtői energiák bemehetnek, és betehetnek, elvehetnek bármit. Ezek a plusz kristályok lerakott kristályok. Kaptuk őket, hogy erősítsen, védjen, növelje az erőnket. Ezek segítenek nekünk. Sokaknak van ilyen plusz kristálya.
Elvenni csak azt lehet, amit nem használsz. A használt kristályok beépülnek a terembe. Hozzá nőnek a polcokhoz, asztalokhoz, a falhoz a padlóhoz vagy épp a mennyezethez. Így azokat nem lehet kivinni. Amiket nem használsz, azt könnyen lehet mozdítani, és elviheti bárki, aki be tud menni, hogy ne legyen egy képesség se parlagon.
A gondolat menetem áttért az egységre. Több dimenzióban lehetséges. A Teremtővel való egységgel megszűnik a fizikai test, megszűnik a kristályterem, és a kristályok visszatérnek a Teremtőhöz. Egy másik lélekkel való egyesüléssel megmarad a külön terem. Megmarad a külön egyén. De a termek összekapcsolódnak, átjárhatóvá válnak és gyengítik vagy erősítik egymást, attól függően, hogy milyen állapotban vannak.
Aznapi leckém végéhez érve ismétlés következett. Azt a leckét, amit a nebuló nehezen tanul meg, néha nem árt újra átismételni, hogy valóban megmaradjon. Én ezen a csodálatos szép napon a hitből kaptam ismétlést.
Újra egy zárt kapu előtt találtam magam. Ahogy már megtapasztaltam, kerestem a kiskapukat. De itt nem volt létra, ez nem forgóajtó volt (amin nagyon csodálkoztam volna, mert a gátnak az a szakasza bicikli út is volt egyben), nem láttam oldalsó kiskaput, semmit sem láttam, amin át lehet menni. A jeleket már messziről megláttam akkor is, ha halvány, kopott, vagy éppen csak a nyoma látszik. De itt nem volt. A gáton ritkák a jelek. Rég láttam. Tovább mentem. Nem álltam meg. Csak az agyam járt.
- Vajon hol lehetett volna másfelé menni?
Nem rémlett, hogy lett volna ilyen. Ennek értelmében jó úton voltam, mégis már a B tervet szövögettem.
- Ha a kapuhoz érek, felhívom a zarándoksegítőt, hogy mondjon alternatív utat, adjon tanácsot.
Ebben a pillanatban vettem észre, hogy a kapu egyik szárnyában egy kiskapunyi résen nincs rács. A többi részén zöldre volt festve, így nem lehetett észrevenni a különbséget, csak a közvetlen közelében. Elnevettem magam. Mit is kellett megismételnem?
- Menj, menj, menj! Akkor is, ha azt hiszed, hogy nincs hova, zárva vannak az ajtók. Te csak menj, és mire oda érsz, kinyílik mind!
Ha már ismétlő lecke, értékelés is kell. Szekszárd előtt, aznapi utam vége felé értékelést kaptam arra, hogy mennyire sikerült fejlődnöm az elfogadásban. A szállás foglaláskor azt kérte a zarándoksegítő, hogy az M6-os alatt hívjam fel. Akkor még nem teljesen értettem, csak felírtam, és nem gondolkoztam a jelentésén. Megláttam az autópályát, és világossá vált a kérés. A természet hangjait egyre inkább elnyomta az autók zaja. Átsétáltam a pálya alatt. Nem volt jó érzés. Túl hangos, túl büdös, túl mesterséges volt. Kiérve az út alól, az első zöld területen megálltam, és felhívtam a segítőt.
- Én csak két óra múlva tudok a szállásra menni, de menjen nyugodtam, mert ott van már egy srác, nyitva van minden. – hangzott a telefonból.
Mivel Csabi nagyon korán elindult, nem voltam biztos abban, hogy nem folytatja a következő napi etappal, és megy tovább, ahogy megtette előző nap is.
A hír hallatára megörültem. Örömöm azt bizonyította, hogy sikerült a leckét megtanulnom. Elfogadtam, hogy itt van, és elfogadtam, hogy mások a céljai, és már nem féltettem tőle a sajátjaimat. Megfér a kettő egymás mellett. Nem kell sem neki sem nekem feladnunk a sajátunkat.
Korán volt, és nemsokára beértem a szállásra, ezért ültem még egy kicsit az út szélén. Élveztem a lecke megtanulása miatt érzett örömöt és, hogy újra megoszthatjuk fizikai tapasztalatainkat Csabival az útról.
Előttem a Dunántúli dombság kezdődött. Legeltettem rajta a szemem. Jól esett a sok-sok nap alföld után újra dombokat látni. Érdekes módon nekem a hegyek csak akkor kezdtek el hiányozni, mikor távol kerültem tőlük. Miután Békéscsabára költöztem, azon kaptam magam, hogy ha a hegyek közelébe kerültem, csak bámultam őket, és gyönyörködtem szépségükben. Most is csak ezt tettem. Nem gondoltam semmire, csak ültem, és élveztem a látványt.
A térkép szerint már nem volt sok hátra. Ahogy mentem egyenesen előre, egyszer csak észrevettem egy faház falán egy hatalmas kettős keresztes nyilat. Olyan volt, mint egy nagy ölelés. Magával ragadott ez a kedvesség, ami áradt belőle. A megérkezés öröme. Még ha csak egy köztes állomásról is van szó. Ez csak a szállás lehetett, ami a Kolping iskola kertészete volt. Átvágtam a füvön, és nyíl egyenesen mentem a ház felé. Egy kapu előtt találtam magam. A kapu zárva volt. Kiabáltam, hogy meghallja Csabi. Kijött, és elmagyarázta, hogy az a hátsó kapu, az elsőt nyitva találom, menjek körbe. Így tettem. Az első kapun betérve egy hölggyel találkoztam. Szívélyesen fogadott, megmutatta mit hol találok. Lepakoltam, fürödtem, mostam, majd kihasználva a nap még meleg sugarait, kiültem az épület elé egy padra, hogy a megmaradt péksütimet megegyem. Csatlakozott hozzám a hölgy beszélgetni. Szinte csak ő beszélt. Elmesélte az életét. Jól esett neki, hogy meghallgatom, nekem meg jól esett hallgatni.
Ahogy ment le a nap, hűlt a levegő. A hideg elől bevonultam a szállásra. A suli hátsó épületében volt. Egy tanteremben a székeket és asztalokat a fal mellé állították. A másik fal tövében rengeteg szivacs. Ezek közül vettem le egyet, és a terem közepén helyeztem el. Ez lett az ágyam. Csabi már belakta a helyiséget. Beszélgettünk. Már csak pár nap, és vége. Az útikönyv egyre fogy. A 12. nap is eltelt. Mindkettőnket szomorúsággal töltött el ez a gondolat, így inkább vidámabb dolgokról kezdtünk beszélni. Arról, hogy kinek mit adott az út, mennyi kedves emberrel találkoztunk. Elmeséltük egymásnak a napunkat is. Az a pár, aki felajánlotta a híd után, hogy elvisznek, Csabinak is felajánlották, ő el is fogadta, ezért ő már délelőtt itt volt. Nagyon fájt a lába, mert a bakancsa talpa teljesen szétszakadt, ami a felsértette azt.
Kérdeztem, hogy beszélt-e a zarándoksegítővel, hogy hol lehet itt vacsorázni.
- Csak rendelni lehet. Nem kértem el a pizza futár számát, ne haragudj! – mondta.
- Ne viccelj. Nem haragszom. A saját vacsorámról nekem kell gondoskodnom. Majd ha visszajön, elkérem. – nyugtattam Csabit.
- Megeszünk egy pizzát ketten?
- Persze. Egy egész úgyis sok lenne.
- Szeretnélek meghívni rá.
- Nagyon kedves vagy, köszönöm, de nem fogadhatom el.
- Kifizetted a szállásom pár napja. Ez a legkevesebb.
- Tessék? – kérdeztem döbbenten.
Erre elmesélte, hogy a srác, akinek Ráckevén adtam a pénzt, elmondta, hogy az előtte lévő zarándok kifizette a szállását, és mivel én voltam előtte, nem volt nehéz összeraknia a képet. Mondtam, hogy nem ezért tettem, de Csabi ragaszkodott ahhoz, hogy most meghívjon vacsorázni. Megköszöntem, és elfogadtam.
Jó érzés volt. Azért is, mert megbíztam egy vadidegenben, aki nem élt vissza a bizalmammal, és azért is, mert megtapasztalhattam, hogy milyen jól esett apró szívességem másoknak, és persze azért, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszakapom. Elöntötte a hála a szívemet.
Kisvártatva megjött a zarándoksegítő. Kifizettem a szállást, lepecsételte az útlevelem. Közben a suliról beszélgettünk. Ez az iskola nehezen kezelhető (szellemileg, és magatartásban) gyereknek oktatja a kertészetet. Heti 3 napot töltenek ott kint, és ápolják a kertet, üvegházat. Eldicsekedett az eredményeikről is. Nagyon elégedettek a vásárlóik. Csodálatos munkát folytatnak. A gyerekek az elkallódás helyett egy szakmát kapnak. Ami nem is akármilyen szakma. Közelről szemlélhetik, az életet. Ahogy kihajt egy növény, felcseperedik, és finom termést hoz.
Körbevezetett a kertészeten. Mindenütt szépen megmunkált paradicsomot és paprikát láttam. Kaptunk kóstolót is belőle. Én is megtapasztalhattam a fogyasztói elégedettésget, a zöldség isteni volt.
Ez a szállás megkoronázta ezt a fantasztikus napot.
Amíg a vacsoránkra vártunk, beleolvastam a vendégkönyvbe. Örömmel láttam, hogy nem csak engem fogott meg annyira az ottani kedves fogadtatás. Én is írtam bele pár sort köszönetképpen. A nehézségek közepette még nagyobb értéke van egy kedves szónak, egy apró figyelmességnek.
A vacsorát gyorsan elfogyasztottuk a kertészet zöldségeivel.
Lefekvés előtt még elolvastam a következő napi szakaszt, leírtam az aznapit, és boldogan szenderültem álomra, a rám váró hegyek gondolatára.
