Erre a kérdésre vajon mindenki tud válaszolni? Nem az evidenciákra, az álarcokra, a szerepekre vagyok kíváncsi. Hanem a valódi Énre. Vajon mennyire vagyunk tisztában azzal, hogy mikor játszunk szerepet, és mikor vagyunk mi magunk? Vajon eggyé váltunk már annyira a mindenki által elvárt szerepekkel, hogy észre se vegyük őket?
A napokban észrevettem magamon, hogy már megint mindennel foglalkozok, csak a legfontosabb dologgal nem. Magammal. Igaz, a világ elől elvonultam 6 napra a hegyekbe, de ott sem törődtem önmagammal. Lekötött a vízkeresés, a sátor állítás, összeszedés, pakolás, vacsora készítés, fürdés, hogy mindennel időben kész legyünk. Nem volt időm meditálni, magammal foglalkozni. Félreértés ne essék, ez nem panasz. Csodálatos napok voltak ezek. Nagyon élveztem.
Pár éve elkezdtem levedleni álarcaimat. Gyerekkorom óta hol tudatosan, hogy védjen, hol automatikusan, valós vagy vélt elvárások miatt sorra pakoltam magamra az álarcokat. Ahogy elkezdtem ezeket lepakolni, egyre jobban megismertem magam. Egyre többet engedtem meg magamnak, egyre inkább úgy reagáltam ahogy szerettem volna, és nem úgy, ahogy szerintem elvárták mások, vagy én. Egyre jobban éreztem magam. Sokat sikerült lerakni, és még van mit. Rá kellett jönnöm, hogy észrevétlenül azzal is álarcaimat sokasítottam, hogy újra háttérbe szorítottam magam. Egy megváltozott élethelyzet könnyen felborítja a napi rutint, és feledésbe meríthet fontos dolgokat is. Még akkor is, mikor minden körülmény adott. Ma a délelőtt folyamán megszűnik a netes kapcsolatom a világgal. Ezt kihasználva végre kimehetnék egy parkba meditálni. Helyette inkább teleszúrtam a napom mindenféle programokkal, hogy újból el tudjam mondani: ma sem volt rá időm. Pedig aki kicsit is őszinte magával, az tudja, hogy amire valóban akarja, arra mindig van ideje. Szóval ezt felismerve elhatároztam, hogy akármennyi programot is raktam be magamnak, akkor is szakítok időt arra is, hogy önmagammal lehessek. Mindig kell arra időt szánni, hogy egyedül, csendben legyen az ember, és megismerhesse valódi énjét. Hisz ha magamat sem ismerem, hogyan várhatnám el ezt másoktól?
Tegnap láttam egy videót. A világ legőszintébb reakciójáról, amit valaha is láttam felnőtt embertől. Egy kutató 86 nap egyedüli sark kutatás után megtalálta azt az élelmiszer csomagot, a jeges hóban, amit útja elején elrejtett. Az örömtől őrült módon kiabált, röhögött, dobálta a zacskókat, és magát. Nem törődött semmilyen elvárással, csak 100%-ban megélte a vele történteket. Jó látni, hogy nem csak a gyerekek tudnak őszintén reagálni.
