Kavarognak bennem az érzések. Egyre gyorsuló hullámvasúton vagyok, melyet egyre jobban élvezek. Lassan hozzászokok a gyors változásokhoz, a hullámvölgyekhez, a csúcsokhoz. Hozzászokok ahhoz, hogy lentről csak felfelé lehet menni, és ha felértem, le kell jutni. Hol gyorsabban, hol lassabban. Néha meredekebb, máskor enyhébb a lejtő. Nem áll meg. Nincs kiszállás. Nem is szeretnék. Már nem félek. Már nem baj, ha lefelé visz az út. Már nevetek. Sikongatok a sebességtől, a félelemtől vegyes adrenalin lökettől. Már jó érzés. Bármi is jöjjön. Már nem félek, hogy kiesek. Biztonságban vagyok.
Ezeket a különös érzéseket egy szervezés váltotta ki belőlem. Nem is akármilyen szervezés. Az esküvőm szervezése. Akarva akaratlanul is vissza-vissza tekintek. Eszembe jut, hogy milyen voltam 5 éve. Hogy gondolkoztam akkor. Nem akartam férjhez menni. Nem akartam lagzit. Most pedig a kellős közepén vagyok, és élvezem. Örülök, hogy ennyit változtam. Örülök, hogy részese lehetek ennek az egésznek. Örülök, hogy így kezdődhet el valami. Egy közös út. Egy igazi társsal.
Sokszor volt nehéz. Még lesz is. De már tudom, hogy nem tart örökké. A nehézség elmúlik. Megoldódik. Még jobb is lesz, mint eredetileg. A félelem még megvan, de ez már az újtól való bizsergető félelem. Egyre jobban feloldódok ebben az érzésben, és egyre jobban várom. Azt a napot, és azt, ami után jön. Az utunkat. Nászutunk szó szerint egy közös út kezdete lesz. Nem megyünk a világ másik végére. Nem megyünk tengerpartra. Nem megyünk egzotikus helyekre. Itthon maradunk. Ott, ahova tartozunk. Elindulunk Magyarország leghosszabb túraútvonalán, hogy elkezdjük életünk leghosszabb kalandját.
A Kéktúra keleti végétől indulunk, hogy élvezzük a természet és egymás közelségét. Hogy kipróbáljuk, milyen együtt vándorolni. És, hogy ezt az érzést sose felejtsük el, minden éveben legalább az évfordulókor visszamegyünk egy következő szakaszra. Ha meg elfogy, akkor keresünk egy másik utat. Mert a mi utunk nem érhet véget...
