Volt több is, de ez a kettő most nagyon kikívánkozik.
Az első tegnap "történt". A mászóteremben, ahova járok, volt egy műlábú fiú is. Csodálatosan mászott. Döbbenetes erő és kitartás sugárzott belőle. Erőt adott nekem is, és azt hiszem sokaknak még ott. Ahogy erőt ad mindenki, aki egy tragédia után fel tud állni, és csodát tud tenni. Elgondolkoztam ezen. Miért ők adnak erőt? Miért nem saját magamból merítek? Én "csak" a szomszéd lány vagyok. Nem történt olyan dolog, ami miatt felnézhettem volna magamra. Itt megállt a gondolatom, mert a szívem éles sikollyal szakította félbe. Már hogy ne történt volna? Az én életemben az én tragédiáimat kellett megélnem, az én csatáimat kellett megvívnom, az én padlómról, mocsaramból kellett felállnom. Az én csodáimat kellett megélnem. Mindenki más. Mindenki máshogy él. Mindenkinek megvannak a maga nehézségei, a maga szépségei. Minden embert tisztelek, és felnézek rá, amiért járja az élete útját, akármilyen rögös, kanyargós, nehéz és sokszor csodálatos, felemelő, boldog. Tisztelem ezért saját magamat is. Köszönöm mindenkinek, aki példát mutat, aki élen jár! Köszönöm annak, aki csendben küzd, aki némán jár! Köszönöm annak, aki megmutatja, és annak, aki nem mutatja! Mindenki nézze végig, hogy milyen nehézségeken ment át, és legyen büszke magára. Merítsem erőt magából, hogy tovább tudjon menni! Hisz ez az erőforrás mindig jelen van, és kiapadhatatlan.
Azt hiszem a tegnapi gondolat indította ez a mait. Azon gondolkodtam el, hogy mennyire kritikus tudok lenni másokkal és ezáltal magammal szemben is. Ahhoz, hogy "pozitívvá mossam" az agyam, egy játékot találtam ki. Utazás közben figyeltem az embereket. Ahogy mindig is. De most nem azt láttam, hogy szemetelnek, vagy rossz kedvűek, vagy nem figyelnek másokra. Most azt a feladatot adtam magamnak, hogy kivétel nélkül mindenkiben kell találnom valami szépet. Ez nem lehet ruha, vagy vásárolt dolog. Csak ami belőle fakad, valamilyen tulajdonság, ha az megmutatkozik pár villamosmegálló alatt, vagy amit látok belőle. A lelkét még nem látom, így maradt a test, és mivel télen szinte csak az arc mutatkozik meg, nem volt könnyű dolgom. Bár, azt hiszem bármennyit is láttam volna, ugyanilyen nehezen találtam volna meg az első szépségeket. Rendületlenül figyeltem őket, lopva, aprólékosan szemügyre vettem minden vonásukat, és valóban volt mindenkiben valami szép. Vagy az orra, a szeme, az álla, és még sorolhatnám. Lélek melengető játék ez. Észrevettem minden kedvességet, minden jóságot, minden szépséget. Azt hiszem, én így készülök a karácsonyra.
