Már a várandósságom 9 hónapja alatt is nagyon sokat tanultam. Még meg sem született a kisfiam, és már elkezdte a tanítást. Tanít, hogyan válhatok szülővé. Tanít, mit vár el tőlem. Tanít, mire van leginkább szüksége. Megkaptam a legnehezebb feladatomat is szülőként. Az elengedést. A szülés kapcsán merült fel bennem, de sokkal mélyebbre, távolabbra ment, mint azt gondoltam volna. Azt hittem, hogy a szülés lesz a legnagyobb elengedési próba. Tévedtem.
Volt egy álmom. Róla álmodtam. Az életéről. A teljes életéről. Fogantatástól a távozásig. Egy percben pörgött le a szemem előtt. Mégis benne volt minden. A kapcsolatunkról szólt. Arról a csodálatos anya-gyermek kapcsolatról, amit csak az érthet meg, akinek van már gyermeke. Ezt nem lehet leírni, nem lehet elképzelni, nem lehet elmondani. Csak érezni lehet. Tapasztalni. Bárki bármit mondott, nem tudtam elképzelni sem azt, mennyire nehéz, sem azt, mennyire csodálatos ez a feladat. Pedig még közel sem tapasztaltam meg mindent. Még csecsemő cipőben járok. Ahogy kisfiam is. Napról napra tanulok egyre többet és többet. Fejlődöm, ahogy a gyermekem fejlődik. Ahogy ő cseperedik, úgy cseperedek én is, mint szülő. Együtt tanulunk. Tanít, és tanul. Tanítom, és tanulok. Álmomban egy feladat jelent meg. Számomra most a legnehezebb feladat. Az elengedés. Sétáltunk. Együtt a patak partján, mint mindig. Ahogy haladtunk felfelé a patak mentén, úgy nőtt kicsi fiam, és lett végül felnőtt. Kapcsolatunkat az elengedés színezetében mutatta végig az út. Meglepődtem. Nem így képzeltem. Talán nem is gondoltam arra, hogy az elengedés végig kíséri egész életünket. Csak a szülésig jutottam. Az tűnt a legnehezebbnek. Pedig az csak az első lépcsőfok egy olyan lépcsőn, ami felér a teljes életünkig. Az elengedés nem egy nagy ugrás, amit akár becsukott szemmel is, de megcsinálsz, aztán lubickolhatsz a kellemes vízben. Az elengedés egy folyamat. Egyik íve közös életünknek. A szülésnél nem kell akkorát lépni, mint azt gondoltam. Csak egy picike lépés. Sok minden nem változik. Ugyan úgy belőlem fog táplálkozni, ugyan úgy ott lesz ahol én, ugyan úgy én fogom vinni mindenhova, ugyan úgy én fogom ringatni, altatni, táncolni vele, énekelni neki. Csak a helyszín változik. Bent, majd kint. Kint, de sok esetben rajtam. Apró változás az elengedés szempontjából. Csak pár centi. Az út folytatódik. Kisfiam cseperedik. Már nem csak belőlem táplálkozik. Mást is eszik. Már nem csak ott van, ahol én, külön utakon is jár. Egyre ügyesebb, kúszik, mászik, totyog, jár, szalad. Szalad. Gyorsan, messze tőlem. Majd vissza hozzám, hisz még mindig sokat kap tőlem. Újabb lépcsőfok. Már nem én viszem. Lemászott rólam, és a saját lábára állt. Még imbolyog, csetlik-botlik. A kezét még foghatom. Még mellettem jön az úton. Felhívhatom a figyelmét a veszélyekre, megmutathatom hogyan csinálja. Ha megbotlik, tarthatom, hogy ne üsse meg magát. Megyünk tovább. Elengedi a kezem. Még mellettem jön, de már nem előzhetem meg az eséseket. Földre huppan, vigasztalhatom. Feláll, szalad tovább. Egyre gyorsabban, egyre ügyesebben. Néha még elesik, de már magától feláll. Már nem kell azonnal segítenem. Néha még visszajön. Akkor vigasztalhatom. Egyre kevesebbet kér. Már csak kullogok utána. Hagynom kell, hogy elessen, hogy maga tapasztalja milyen nehézségek vannak. Hagynom kell, hogy egyedül álljon fel. Nézhetem, és ha kéri, futhatok a megsegítésére. Egyre kevesebbszer kéri. Már ügyes. Talán ügyesebb, mint én. Felnőtt. Saját élete van. Egyre távolabbról nézhetem. Rendszeresen visszajön. Már nem segítségért. Szeretetért. A legfontosabbért, amit kaphat, amit adhatok. Amit még akkor is adhatok, ha már elengedtem. Végleg.
