A meleg szoba ellenére a hajam nem száradt meg reggelre sem. Felkötöttem, sapkát húztam, és elindultam a szemerkélő esőben.
Aznap Kalocsára kellett elérnem, hogy újra fedél legyen a fejem felett. Csak 25 km-re volt. Pár település kivételével a földek között vezetett utam. Magyarország egyik legkisebb faluján is átment ez a szakasz. Gombolyag a neve, és csak 10-20 lakosa van. Izgatottan vártam, milyen lehet egy ilyen kicsiny falu.
Az első település Dunapataj volt, kb 7 km-re. Addig betonút vezetett, autók nem jártak rajta. Az eső végig szemerkélt ugyan, de nem volt zavaró. Meditáltam séta közben. Újra a kristály termet láttam magam előtt. Újabb titkok nyíltak meg előttem: ez a terem én vagyok. Bennem van minden kristály, ami csak a teremben fellelhető. Egy vagyok minden kristállyal. Én vagyok a terem, én vagyok a kristály. Én vagyok az oka minden elváltozásnak, betegségnek, és én is tudom megjavítani ezeket. Elég a kristályokra rá gondolni, előhívni, és kifejti jótékony hatását. A lecke felmondás tovább folytatódott. Jöttek a gondolatok megállás nélkül. Fény derült arra is, hogy gyógyításra tudom használni a köveket. A tisztításukkal, helyre tételükkel, aktiválásukkal tudom elérni. Minden embernek van egy ilyen terme. Ha eljut a terembe, elérte a belső énjét. Ahogy én is elértem előző nap. A teremben valóban meg lehet gyógyulni, és nem csak tüneti kezelést alkalmazni. Nem csak a testet, a lelket is gyógyítja. Ott fény derül az összefüggésekre, a szervezeti hálóra, hogy mi mivel van kapcsolatban minden síkon. Elkezdtem a termemet tisztogatni. Olyan volt, mintha csináltam volna egy nagy szellőztetést, egy olyan helységben, ahol nagy szürke füst gomolygott. A szellőztetés kivitte az összes szürke füstöt, majd egy kis seprűvel elkezdtem körbejárni a tömött asztalokat, polcokat, hogy a portalanítást is elvégezzem. Mint egy normális takarításnál.
A meditációt megszakította az út. Olyan szakaszhoz értem, ahol már szükségem volt a figyelmemre, így azt kifelé helyeztem. Földút következett. A szántók közötti úton mentem. Az eső rendületlenül esett, ezért az utam sártengerré változott. Jó kedvem volt az újabb felfedezésektől, és élveztem a sárban való csúszkálást is. A túrabotomra támaszkodva jó szórakozás volt. Mintha síeltem volna.
Kezdeti örömöm a megtett kilométerek számával egyre inkább apadt. Úgy 10 km után már nagyon elfáradtam a bokacsavargató járóföldtől. Az esőkabát, esőnadrág alatt már csurom víz voltam, ahogy bepállott az anyag. Ezért, ha megálltam, nagyon fáztam. Bármennyire is fáradt voltam, csak rövid időkre tudtam pihenőt tartani. Mindig csak amennyire feltétlenül muszáj volt, hogy igyak egy kortyot, egyek egy csokit, vagy pisiljek gyorsan.
A zsákom esővédője már átázott, és a dzsekim is elég nedves volt, így egy műanyag esőköpenyt is magamra húztam úgy, hogy a hátizsákom is alatta legyen. Délelőtt még jól is esett az eső. Élveztem, ahogy a vízcseppek legurulnak az arcomon. Azonban, ahogy teltek az órák, egyre jobban fáztam. Egyre hidegebb lett, én pedig egyre vizesebb. A kettő együtt már nem volt annyira jó érzés. Csak a megállás nélküli menetelést tartottam megoldásnak. Akkor nem fáztam. Mikor Gombolyagra értem, még mindig esett az eső. A legkisebb faluról alkotott romantikus képemet elmosat az esővíz. Csak a sártengert láttam. Aznap már 17 km volt a lábamba. Egy házból barátságtalanul ugató kutyák indultak meg felém. Mielőtt megijedhettem volna, a gazdájuk, a szomszédba menet rájuk szólt, így nem jöttek közelebb hozzám. Találtam egy betonból készült buszmegállót, ahova behúzódhattam, hogy megpihenjek kicsit. Rég nem volt fedél a fejem felett. Levettem az esőkabátot, a táskám, és igyekeztem kicsit szárítgatni magam. Hasztalan időtöltés volt, de megnyugtatott. Ittam, ettem egy csokit. Miközben majszoltam ebédnek nevezett nasimat, elmenet egy busz előttem. Intettem a sorőrnek, hogy nem azért állok ott, mert busszal szeretnék menni. Megállás nélkül tovább is hajtott. Megnéztem az útikönyvem. Még 8 km volt hátra végig a földeken. Összeszedtem a bátorságom, az erőm, felvettem a zsákom, az esőkabátot, és elindultam aznapi utolsó szakaszomra. Ahogy elhaladtam a házak között, előbbi kutyás ismerősöm, aki a szomszéddal beszélgetett, megszólított:
- Miért arra mész? - mutatott a földek felé. - Miért nem mész busszal?
- Mert gyalog kell megtennem az utat. – válaszoltam.
Furcsa, érthetetlen tekintete elkísért az utcasarokig. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban ő néz futóbolondnak, vagy megint saját érzéseim tükröződtek más szemében. Már órák óta a sártengerben meneteltem, ami nagyon kifárasztott, és még 8 km-t akarok megtenni ott. Nem akartam jobban belegondolni, mert akkor biztos, hogy megvárom a következő buszt. Inkább csak mentem tovább. Mert gyalog kellett megtennem az utat.
Az eső nemsokára elállt. Épp jókor, mert zsákutcába keveredtem, így nyugodtam tudtam nézegetni a térképet. Elfogyott az út, a kanálisok elállták az utam. A térkép semmit sem mondott. Nem tudtam eldönteni, hogy hol vagyok pontosan. Nem volt már erőm visszamenni az utolsó jelig, így elővettem a GPS-t. Meg akartam nézni, hogy a kanálisok között hol tudok átmenni. Semmi sem látszódott rajta. A szél egyre erősödött. Nagyon fáztam egy helyben. Ahogy nyomkodtam a GPS-t, egyszer csak észrevettem egy berajzolt utat, rajta felirattal: Magyar Zarándokút. Mosolyom szélesre nyílt, felnéztem az ég felé, és hangosan köszönetet mondtam:
- Isten áldja a 21. századi zarándokokat!
Az utolsó jelig való visszamenetelt így sem úsztam meg, mert oda vezetett vissza az út, ahol az utolsót láttam, de legalább már biztos voltam az irányba. Megpróbáltatásaim azonban még közel sem értek véget aznapra. Megkönnyebbültem, mert még nem tudtam, mi vár rám. A hőmérséklet folyamatosan esett. A botom kezdte megadni magát. Összecsukható túrabotot vittem magammal, ami nem bírta a sár súlyát, így az alsó harmada folyamatosan benne ragadt. Egy idő után már nem tudtam visszatenni. Már nem tartotta meg a menet. Az úton kerestem a növényeket, amikre rá tudtam lépni, hogy kevésbé csússzak meg, és gyorsabban tudjak haladni. Ahol nem volt növény, ott a csúszkálás miatt nagyon lassú volt a tempóm. Már a botomra sem tudtam támaszkodni. Nem volt se fa, se bokor, ami védett volna kicsit a széltől. Csak akkor álltam meg, ha már nagyon szomjas voltam, és találtam legalább egy kis bokrot. Ilyenkor alá kucorodtam, hogy kevésbé érjen a szél, de még így is nagyon fáztam. Ahogy levettem a hátizsákot, ami melegített, a tüdőm egyből elkezdett fájni, és köhögési roham kapott el. Egy-két gyors korty után vettem vissza a hátmelegítő zsákot, és mentem tovább, bármennyire is fáradt voltam. Nem volt más választásom.
Kalocsát már kilométerekről látni lehetett. Az időjárási viszonyok egyre rosszabbak lettek. A szél egyre erősebben fújt, ahogy közeledtem szálláshelyemhez. Már csak pár kilométer volt hátra, mikor Kalocsa fekete felhőbe burkolózott. A szél miatt nehezen tudtam az úton maradni. A botom végleg szétesett, nem maradt támaszom. Csak cipeltem a kezembe és éhesen, szomjasan, fáradtan, fázva mentem tovább előre. Halálfélelmet éreztem. Tudtam, hogy a pusztában ilyen körülmények között nem maradhatok már sokáig. Viszont a menedéket jelentő város épp egy hatalmas vihar blokádja alatt volt. Minden erőmet összeszedve vánszorogtam tovább. Úgy éreztem magam, mint a csata első sorában masírozó katona. Maradni nem lehetett, előttem pedig egy még rosszabbnak tűnő dolog, majd a csend. Kérdés csak az volt, hogy a győzelem vagy a vereség csendje. Imádkoztam. Minden egyes lépésnél a Teremtő nevét suttogtam. Jézus segítségét kértem. Felsoroltam az összes Szentet, Tanítót és Angyalt, akit ismertem, akiről valaha is hallottam. Kétségbe esésem egyre nőtt, és csak bennük bízhattam. Őket láttam egyetlen kiútnak. Tudtam, hogy velem vannak. De nem tudtam, hogy mi a Teremtő célja.
- Vajon milyen befejezést szánt ennek a napnak?
Egy mondatot kezdtem el mantrázni:
- Segíts Istenem!
Egyre csak ezt hajtogattam, ahogy mentem közelebb és közelebb a fenyegető viharba. Egyetlen kiútként csak azt láttam, ha még a vihar középpontja előtt a város falai közé érek. Ott már találok menedéket. A szél még erősebben fújt. Nem kímélt sem embert, sem növényt. Még jobban lelassította már egyébként is nehézkes járásom. Mikor már a szél kezdett elviselhetetlen lenni, mikor már szinte felkapott a földről, elértem a város szélét. A földút egy hídon keresztül vált aszfalttá. Mezőgazdasági telephez értem. Házak nem voltak, az épületek nem tompították a szél erejét, túl nagy távolság volt köztük. Úgy éreztem elértem a határomat. Nincs tovább. A cél előtt adom fel. Elhatároztam, hogy ha valaki felajánlja, hogy elvisz kocsival, elfogadom. Nem bírtam már tovább menni. A telep lakatlannak tűnt. Pár kocsi állt a parkolókban, de egy lélek sem járt kint. Egy villanyoszlopon megláttam a jelet. Mióta elindultam most először nem megkönnyebbültem tőle, hanem kétségbe estem. A nyíl visszafelé mutatott a pusztába. Megálltam előtte. Nem tudtam már gondolkozni.
- Istenem, mit akarsz tőlem? Onnan jöttem. Nem akarok oda visszamenni! – mondtam az oszlopnak hangosan.
Feladtam. Gyökereket eresztett a lábam. Csak néztem az oszlopot. Mint egy mentőangyal, úgy tűnt fel egy férfi a parkolóban. Futni kezdtem felé, és kiabálni:
- Segítsen! Kérem!
Mintha levegő lettem volna, a férfi ment tovább. Nem hallott. Nem látott engem. Pedig csak pár méterre voltam már tőle. Bement az épületbe. Újra egyedül maradtam. Tovább mentem hát, a város felé, fittyet hányva a jelre. Döntésem helyességét pár méter után egy újabb jel jutalmazta. Ez már a város felé mutatott. Megnyugodtam. Csendesült a szél. Egy útelágazásban jobbra fordultam. Nem volt több jel azon az utcán. Még egy kereszteződés. Jel sehol. Rossz helyen fordultam el. Nem volt erőm visszamenni. Arra gondoltam, hogy a városban biztos, hogy el lehet jutni más úton is a szálláshoz, így felhívtam a kalocsai segítőt. Ki volt kapcsolva a telefonja. Az idegeim már nehezen bírták a megpróbáltatásokat. Felhívtam egy barátomat, hogy a GPS koordinátáim alapján igazítson útba. Ő felvette ugyan, de nem volt számítógép közelében. 5-10 perc múlva ígérte, hogy visszahív. Letettem a telefont, és tovább mentem. Mialatt beszéltünk befordultam egy utcán. Nem tudtam, hogy merre megyek, csak mentem. Nem volt járókelő az utcán, akitől tanácsot kérhettem volna, csak mentem tovább. Még egy útkereszteződés tűnt fel előttem. A kereszteződés előtt egy körteárus ült.
- Végre valaki, akitől megkérdezhettem, hogy merre menjek. – könnyebbültem meg.
Ahogy közeledtem a bácsihoz, a kereszteződés zebrájánál megláttam egy oszlopon a jelet. Abban a pillanatban a nap áttörte a felhőréteget, és bearanyozta az utat előttem. Elöntötte a szívem is a melegség. Megkönnyebbültem. Azért a mozdulat sort folytattam, és odamentem a körteárushoz, hogy a szállásom utcája felől érdeklődjek. Szívélyesen elmagyarázta merre menjek. Hála képen vettem tőle fél kiló körtét. Ahogy a körtét fizettem volna, megcsörrent a telefonom. Már boldogan szóltam bele, hogy megvan a jelem. A barátom azonban biztosra akart menni, ezrét ő is elmagyarázta, hogy merre kell mennem. Egyik kezembe a két szétjött bot, meg a körték, a másikban a telefonom, és botorkáltam a már napsütéses szélcsendes városban. A szállásig csacsogtunk telefonon. Közben folyamatosan mondta, hogy merre menjek, bár már nem volt rá szükségem. Újra az úton jártam. A kapuban tettük le a telefont. Egy kollégium bejáratánál álltam. Bementem, a portán senki sem volt. Újra felhívtam a zarándoksegítőt. Most sikerült elérnem. Két perc múlva már lent is volt értem. Egy tanári szobába vezetett. Ott egy hölgy vette át az idegenvezető szerepét. Felvitt a 2. emeletre, megmutatta a szobám, és a mosdót. Miközben kifizettem a szállást, lepecsételte az útlevelem, elmondta, hogy hogyan tudok kimenni és bejutni a kollégiumi szabályok szerint, ha meg akarom nézni a várost.
A szobában lepakoltam, és gyorsan felkaptam a szappant, törölközőt, száraz ruhát. Igaz, hogy a nap már sütött, de még át voltam fázva. Siettem a forró zuhany alá, nehogy beteg legyek. A tüdőgyulladástól még mindig tartottam. A meleg víz teljesen visszaöntötte az életet belém. Kimostam a ruháimat, és visszamentem a szobámba. Kiteregettem, és megálltam egy percre.
- Megmenekültem. – futott át az agyamon – Megcsináltam! Egyedül!
Egyre lelkesebb lettem. Végiggondoltam az eseményeket, és összeállt a kép. Egyedül csináltam meg. Mikor már segítséget kértem volna, a Teremtő nem hagyta, hisz egyedül is képes voltam végigcsinálni.
- Bármire képes vagyok! – lelkesedtem.
A szelet azért küldte, hogy a vihart elűzze a város felől. Így elkerültem. Hatalmas katarzist éltem át. Meghatottságom imában kelt életre:
- Kedves Teremtőm! A természet hatalmas. Hisz, Te vagy az is. Kérlek, segíts, hogy utam biztonságosan be tudjam fejezni! Kérlek, add, hogy jó idő legyen!
Az ima után elgondolkoztam az út további részén:
- Vajon mi vár még rám? Ez egy próba volt? Átmentem, vagy újra kell vizsgáznom? Mennyire kössem fel a gatyámat? – kavarogtak bennem a gondolatok. – Nem fogom abbahagyni! – lettem egyre elszántabb – Amíg csak bírom, megyek. Uram, Te velem vagy, bármire képes vagyok! Mindig velem vagy. Segíts nekem! Ámen!
Addig a pillanatig sokszor gondoltam, mondtam már azt, hogy túl vagyok a nehezén. Többször bebizonyosodott, hogy van nehezebb, és az első gondok eltörpültek a következők mellett. A gondokból tanul, fejlődik az ember. Így ha egy problémát megold, akkor jöhet a következő fokozat. Egy nehezebb próbatétel. Ha egy valamit megtanult, jön a következő lecke. Addig jó, amíg nem vagyunk túl a nehezén. Hisz addig élünk.
Imám és gondolatmenetem befejezve elkezdtem öltözni, hogy felkeressek egy vendéglőt. A vihar lehűtötte a levegőt. Szomorúan vettem észre, hogy a túranadrágom még nem száradt meg, és ahhoz, hogy aláöltözőben (cicanaciban) menjek, már hideg volt. Felvettem hát annyi réteget, amennyit csak tudtam, hogy a vizes nadrágnak minél nehezebb dolga legyen az átnedvesítéssel, és kimentem a kollégiumból. Az első két lépés után már nagyon fáztam. Futni kezdtem. Nem ismertem a várost, nem tudtam, merre van étterem. Csak rábíztam magam a megérzéseimre, és futottam, mintha tudtam volna, hova. Megláttam egy cukrászdát, bementem melegedni. Nem kívántam az édeset, már inkább főtt ételt ettem volna, de hogy időt nyerjek a melegen, rendeltem egy somlóit, és egy jó forró mézes teát. Bementem a mosdóba, hogy a kézszárítóval kicsit megmelegítsem a nadrágom. Nem volt kézszárító. Megettem a somlóit, megittam a teát, amíg meleg volt, és útbaigazítást kértem, hogy hol van a legközelebbi étterem. A sarkon túl volt is egy. Újra futásnak eredtem. Az étteremben egyedül voltam. Kértem egy erőlevest – az mindig jó, ha megfázik az ember – forró teát, és rántott sajtot. Már fájt a vesém, a petefészkem. A vizes nadrág és a hideg levegő kezdte megtenni hatását. Megnéztem az étterem mosdóját is, hátha itt már van kézszárító. Úgy látszik, ebben a városban annyira nem szeretik ezt a szerkezetet. Itt sem volt. Mire visszaértem kihozták a teát és a levest. A két forró lét úgy szívtam magamba, mintha azon múlt volna, hogy megfázok-e, milyen gyorsan tudom meginni a forró italokat. De a gyorsaság nem segített. Egyre rosszabbul lettem. Már éreztem a láz szelét. Fájt a tüdőm, a felfázás jelei egyértelművé váltak. Nem bírtam tovább ott ülni. Megkértem a pincért, hogy csomagolja be a rántott sajtot, és visszafutottam a kollégiumba. Éhes már úgysem voltam, a kényszer előétel megtette hatást. Szobámba érve ledobtam magamról vizes, nyirkos ruháimat, gondosan kiteregettem, és bevackoltam magam az ágyba. Bebújtam a hálózsákomba, és magamra húztam az ott talált takarót is. Félelmem, mi szerint egy megfázás vagy felfázás miatt kell félbe szakítanom az utam, egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Ahogy áradt szét bennem a meleg, úgy nyugodtam meg egyre inkább. Mikor biztonságos meleget éreztem minden porcikámban, kibújtam, megettem a sajt felét, majd újra visszakuckóztam az ágyba. Elolvastam a másnapi szakaszt, és megírtam az eseményeket. Amint végeztem szokásos tennivalómmal, meditálni kezdtem. Ahogy elkezdtem, megakasztott valami. Hirtelen magamat láttam kívülről. Egy lándzsaszerű valami állt ki a homlokomból. Kihúztam. Egy újabbat láttam felém repülni. És még egyet, és még egyet. Olyan volt, mintha egy csata kellős közepén álltam volna, és mindenki engem támadna. Nyilasok lőnek felém, dárdával támadnak. Csak a vészesen közeledő fekete lándzsa felhőt láttam. A Teremtő segítségével egy védő burkot húztam magamra, és szeretetet küldtem a támadóim felé. A szeretet ereje hatalmas. Hatalmasságát most is megmutatta. Támadóim eltűntek, mint a vihar, én pedig mély álomba zuhantam. Egész napos zaklatottságom után végre nyugalomra találtam. Minden feszültség elszállt belőlem.
