Csodálatos hármast alkotunk mi együtt. Néha távolabbi néha szorosabb kapcsolatban, de mindig együtt. A tegnap estét kettecskén kezdtük a falmászással. Ilyenkor megy minden, magam mércéjén szép eredményeket érek el. Olyan utakat, helyeket mászok ki könnyedén, ami előtte nem, vagy csak nehézkesen ment. Jó érzés, mikor nincsenek gondolataim, nem bonyolítok semmit, csak megyek felfelé. Csak teszem egyik kezem a másik után, egyik lábam a másik után, és egyszer csak fent vagyok a fal tetején. Észre sem veszem, és megcsináltam azt, amiről lent még el sem tudtam képzelni, hogy valaha is feljutok. De ha sikerül mindent kizárni, csak én vagyok és a mászás, akkor nincs kérdés, nincs félelem, nincs gondolat, csak teszem a dolgom. Csak a következő lépés számít. Csak azt nézem. És már fent is vagyok.
Az este vége felé megérkezett az ego is. Nem tudtam többé elhessegetni a gondolataimat. Épp egy könnyebb falon voltam, mikor pár méterre a vége előtt megálltam, lenéztem, és többé nem tudtam kettesben maradni a mászással.
- Le fogsz esni! Minek erőlködsz? Úgysem tudod megcsinálni. Kevés vagy te ehhez! - szól az ego.
Lejöttem a falról, és pihentem kicsit. Még párszor megpróbáltam, de már nem tudtam teljesen kiüríteni a fejem.
Azt tapasztaltam, amit Az utolsó szamurájban is tanácsolnak, a mászásra is igaz, ahogy sok más tevékenységünkre is (ha nem mindre):
"Túl sok gondolat...., Mindenáron akar győzni..., túl sok gondolat. Nem kellenek gondolatok. NEM GONDOL, csak érez."
