Egy nyaralás. Egy sokk, ami kikényszerít a hétköznapok szürkeségéből. Egy élmény, mely megváltoztat. Egy helyzet, melytől mások lesznek az értékek. Nincs idő, nincs pénz, nem számítanak a civilizáció által értékesnek ítélt dolgok. A megszokott nem létezik. Semmi sem természetes. Minden luxus, mindenért meg kell küzdeni. Mindent meg kell becsülni.
Ez az én nyaralásom. 6 nap a hegyen. Nagy zsákkal, egy heti élelemmel, sátorral a hátamon. Egy csepp betekintés a szabad életbe. Az öröm, melyet az úton levés okoz. A fájdalmat feledteti a táj szépsége, az erdő nyugalma, a rét békessége. A szabadság olyan közeli ilyenkor. Ott kering körülöttem, megérinti az arcomat, belém karol, átölel. Majd elenged, és újra rabbá tesz. De nem a munka, az idő, a város fogsága ez, hanem a vízé. Az egyetlen dolog, amit nem lehet felpakolni. Csak a természet jóindulata maradt. A minden napi remény, hogy a következő forrás nem apadt ki, nem taposták szét az állatok. A víz lett a legnagyobb kincs. A napok a víz körül forogtak. Ott ebédeltünk, ott vertük fel a sátrainkat, ahol víz volt. Akkor fürödtünk, akkor hűsöltünk, ha vizet találtunk. Út közben spóroltunk, a forrásnál dőzsöltünk. Az életet jelentette. Se többet, se kevesebbet. Meg kell hát becsülni, akkor is, ha van. A városban természetes, hogy a csapokból víz folyik. De ne legyen az. Tisztelni kell. Élet és halál ura. Ha túl kevés van azért, ha túl sok, azért. Köszönöm, hogy mindig volt víz ott, ahol kellett, hogy legyen.
Boldog fogság volt ez. Szabad fogság.
