Reggel kicsit tovább aludtam a "vándorrutinomhoz" képest. Elkezdtem készülődni. A fogmosás következett. Bementem a fürdőbe, az egyetlen felnőtt méretű csaphoz. A sok mini ovis csap mellett úgy nézett ki, mint Hófehérke a hét törpe között. A fogmosáshoz ösztönösen a meleg vizet nyitottam meg. Bevizeztem a fogkefémet, a víz a kezemre is fröccsent, amitől megállt bennem az ütő egy percre, majd hangos nevetésben törtem ki. A víz, ami a kezemet érte, meleg volt. Amíg én az egész este fagyoskodtam, mind végig le tudtam volna zuhanyozni meleg vízzel. Meg sem próbáltam kinyitni a csapot, és megnézni mi folyik belőle. Mégis sikerült begyújtani a bojlert. Bénaságom teljesen elűzte előző napi depresszióm utolsó maradványait is. Vidáman folytattam a fogmosást, pakolást. Kimentem a házból, megkerestem a jeleket, és öt perc séta után újból elfogott a nevetés. Ahogy elhagytam a templomot, a következő sarkon volt egy kocsma, ahova bemehettem volna a hideg elől, és valószínűleg még beszélgető partnert is találtam volna. Újabb jel, hogy ha elhagyja magát az ember, akkor mennyi mindent nem vesz észre. Csak ki kell mozdulni. Nyitni a világra, és viszonzásként szeretetet, melegséget kap. Míg, ha bezárkózik, csak a hideg magány marad. Esetemben szó szerint is.
A következő település, Dunaegyháza 6 km-re volt. Végig nevettem addig az utat. Az este kifogyott a tollam. Még este megkértem a Teremtőt, hogy adjon nekem tollat, hogy folytatni tudjam a naplóírást. Dunaegyházára érve az első házak egyikében papír-írószer üzemelt. Mosolyogva köszöntem meg az égi segítséget. Nem gondoltam volna, hogy az első szembe jövő házban megtalálom, amire szükségem van. Bementem, és vettem két tollat is, hogy biztosan kitartson az út végéig. Majd aznapi szakaszom első kihívása következett. Addig egyenesen vezetett az út a földeken. Dunaegyháza után egy kis erdős rész következett, ahol nem volt út. Meg kellett így tanulnom, hogy az úttalan utakat is észrevegyem. Az erdei kis ösvények nem okoznak gondot. Jártam már elég erdőben ahhoz, hogy felismerjem bármilyen járatlannak, járhatatlannak is tűnik. Itt azonban, valóban nem volt semmi nyom, ami arra utalt volna, hogy járt már arra valaki, vagy lett volna ott valaha egy ösvény. A második próbálkozásra és 2-3 plusz méter után sikerült megtalálnom azt a két fát, amelyik között el kellett mennem, hogy meglássam a következő jelet. Sokféle út van. Van amit könnyen észre lehet venni, van amit nem. Van amelyiken nehéz menni, van amelyiken nem. Van, hogy lelkileg tépáz meg, van hogy testileg. A zarándokút során sokfélével találkoztam már, ahogy az életem során is. Azt viszont még közel sem mondhatom, hogy már midet láttam, jártam. Még nagyon sokféle van, és nem tudhatom, hogy a kanyar után mi vár rám. Nem is kell tudnom. Hisz akkor sokszor el sem indultam volna, és kimaradtam volna a legfontosabból. Az életből, a megismerésből. Azon a délelőttön megismertem még egy fajtát a sok közül. Még egy akadályt kipipáltam. Felismertem a felismerhetetlent. Büszkeséggel töltött el.
Délelőtt sokan megállítottak a két köztes településen, Dunaegyházán és Solton. Mindenki a zarándokútról kérdezett. Szívesen meséltem nekik addigi tapasztalataimról. Igyekeztem mindenkit arra biztatni, hogy induljon el. Remélem sikerült átadnom valamit lelkesedésemből.
Solt után, nagyjából fél úton, újra a gátra mentem fel. A közel 30 km-es aznapi szakasz második fele egy hosszú egyenes rész. Több települést nem érintettem aznap. A hosszú egyenes szakaszon meditálni kezdtem. A gondolataim az apostagi esetből indultak ki. Visszamentem oda, és rájöttem, hogy én zártam be magam. Lekorlátoztak a negatív gondolatok. Felismertem, hogy még mindig mennyi gát van bennem, mennyi fal van még felhúzva, mennyi álarc van még rajtam. Már jó ideje dolgoztam azon, hogy ezeket a félelmeket, görcsöket elengedjem, de még mindig volt bőven. Abban a pillanatban belém hasított egy gondolat, hogy nem magammal vagyok. Ez nem én vagyok. Nem magammal megyek. Akár hányszor egyedül voltam, mindig igyekeztem elterelni a gondolataimat. Kezdetekben a tv-t használtam erre. Amint hazaértem, bekapcsoltam, és amíg el nem aludtam, ment. Jó pár éve elromlott, és nem csináltattam meg. Még örültem is neki, hogy így legalább nem kell nézni azt a sok szemetet, amit sugároznak rajta. A csendet, magamat, azonban még nem tudtam elviselni, ezért helyette a rádió szólt megállás nélkül. Szép lassan a rádióhallgatás alább hagyott, és már megnyugvást jelentett az otthon csendje. Elkezdtem élvezni a csendet. Azonban előbbi gondolatom után, megvizsgáltam az eseteket. Sosem voltam csendben. Ugyan a hifi elcsendesedett, de helyette bekapcsoltam egy belső rádiót. Amint egyedül voltam, vagy dúdoltam magamban, vagy beszélgettem magammal felesleges, értelmetlen dolgokról. Tereltem a gondolataimat. Lefoglaltam, hogy ne kelljen mélyebbre mennem. Helyette inkább csak a felszínen evickéltem.
- De akkor ki is vagyok én? Mi van a falak mögött? – merült fel a kérdés.
Elkezdtem hát újra lerombolni gondosan felépített falaimat. Elindultam. Most nem előre a zarándokúton, hanem befelé, hogy megtaláljam önmagam.
Egy jó hónappal ezelőtt voltam egy előadáson, ahol egy hölgy mesélt a camino-i vándorlásáról. Elhangzott ott egy mondat, ami most újra eszembe jutott - a zarándok utaknak két iránya van: először előre megy az ember, majd befelé.
Mentem hát fizikailag előre, közben pedig egyre jobban haladtam befelé, önmagamhoz. A szemem nyitva volt, láttam hova lépek, merre megyek, de a tudatom nem fogta fel. Mással volt elfoglalva. Nem érzékeltem a külvilágot, csak amennyire muszáj volt, hogy ne essek el, ne tévedjek el. Jelen voltam, de a figyelmem nem az útra, hanem magamra irányult. Olyan volt, mintha egy kör széléről indultam volna, és haladtam a sugarán befelé a középpontja felé. A középpont voltam én. Rendületlenül haladtam előre, és befelé. Minden egyes fizikai lépésemmel közelebb kerültem belsőmhöz. Egyre közeledett a kör középpontja. Egyszer csak elárasztott a fény, és az isteni nyugalom, béke. Megérkeztem magamhoz. A kör közepéhez. Otthon voltam. Csodálatos érzés volt. Kitisztult a fejem, nem voltak felesleges gondolataim, nem aggódtam semmiért, nem féltem semmitől. Egy voltam mindennel. Egy voltam a Teremtővel. Én voltam a Teremtő. Elvesztettem az időérzékemet, nem tudom, hogy meddig mentem így, belemélyedve önmagamba. Csak élveztem, hogy végre újra magammal lehetek. Semmi más nem számított. Semmi más nem érdekelt. Annyira érzékeltem a külvilágot, hogy bármikor fel tudtam volna ébredni révületemből, ha szükségem lett volna rá az útkeresés miatt, vagy bármi más miatt, de mást nem láttam már. Nem jutott el az agyamig a körülöttem lévő táj, a növények, az állatok, semmi. Csak a következő képekkel foglalkoztam, ami megjelent lelki szemeim előtt. Úgy jöttek a gondolatok, képek, mintha leckét mondanék fel. Mintha egy rég elfeledett tudás tárult volna fel előttem. Mint mikor vizsgázik az ember. Előtte semmire sem emlékszik. A stressz lefolyt. Az aggodalom, hogy nem sikerül, kiüríti a fejet, és még jobban fokozza az izgalmat. De mikor ott ülsz a vizsgáztató előtt, megnyílik egy kapu, és mondod. Sokszor nem is tudod, hogy mit, hogy mi lesz a következő szó. Mégis tudod, hogy már megtanultad, helyesek a mondatok, és csak mondod. Talán akkor is vizsgáztam. Egy nagyobb hatalom előtt. Egy már megtanult anyagból, amit elfeledtetett az élet kihívása, aggodalma, félelme, de amikor kell, előjön. Bennem egy kép jött elő:
Egy kristálytermet láttam. Láttam már ezt a termet. Még jó pár hónappal ezelőtt, már nem is tudom, hogy pontosan mikor, egy meditációm alkalmával. Olyan volt, mintha álmodtam volna. Megjelent mellettem egy alak, aki ismerős volt, és bár ott voltam, tudtam, hogy az is én vagyok. Kissé zavaros volt. Nem beszéltünk, mégis értettük egymást. Elindultunk lefelé egy hatalmas lépcsősoron. Mintha egy mély pincébe mentünk volna. A lépcső alján egy terembe jutottunk, ami telis-tele volt polcokkal, asztalokkal a fal körül, és minden tároló tömve volt kristályokkal. Az univerzum összes kristálya ott volt. Az volt az érzésem akkor, hogy azért vitt le oda, hogy megmutassa, az az enyém, és bármikor használhatom a benne lévő kristályokat. Felemelő érzés volt, de nem tudtam, hogy hogyan tudnám használni. Többször is megjelent ez a kép a meditációk során. Csodás hely volt, ahol mindig nagyon jó éreztem magam. Mintha hazaértem volna.
Nem tudtam, hogy most miért jelent meg újra a terem.
Arra eszméltem, hogy eltévedtem a gáton. Már egy ideje nem láttam jeleket. Újabb felfedezést kellett tennem az úttal és a jelekkel kapcsolatban. Kalimajor után kellett visszamenni a gátra, addig párhuzamosan mentem vele. Két irányba lehetett menni. Jelet nem láttam egyik felé sem. Nem volt olyan hely, ahova lehetett volna festeni, vagy matricát ragasztani. Elindultam a helyesnek vélt irányba. Ahogy haladtam előre, egyre nyugtalanabbá váltam. Nem voltam biztos az útban. Megtettem már egy-két kilométert, mikor meghallottam egy autóút zaját.
- Nem jó helyen járok. – morfondíroztam az autók hallatán.
Nem kellene ennyire közel mennem az autóúthoz. Mellettem egy őz ugrott ki a bokorból. Legalább annyira megijedtem a hirtelen mozgástól, mint ahogy én megijesztettem őt. Megálltam, és elővettem az útikönyvet. Valóban rossz felé vettem az irányt. Visszafordultam. Ahogy elértem a helyet, ahol felmentem a gátra, pár méter után észrevettem egy műanyag szalagot, amit az építkezéseken szoktak használni, egy fára kötve. Majd kis idő múlva még egyet.
- Ez a jel! – ismertem fel.
Megtanultam, hogy akkor is van jel, ha nem a megszokott formában látom. Fel kell ismerni az alternatív jeleket is. Ezen fellelkesedve, vidáman mentem tovább. Jó kedvemet furcsa nesz törte meg. Röfögést hallottam. Az út bal oldalán egy pár méteres bükkfa erdő húzódott. 1-2 méterre volt csak az úttól. Azt hittem, hogy vaddisznó. Nagyon megijedtem tőle. Körül néztem, nem látok-e kicsinyeket, mert szerény tudásom róluk csak annyi, hogy ha a kicsinyek és az anya közé kerül az ember, akkor nagyon veszélyes. Nem láttam semmit. Elkezdtem hangosan beszélni, hogy elijesszem. Hülyén éreztem magam, hogy egyedül hangosan beszélek (bár senki sem volt a közelembe, aki hallhatta volna), inkább a két túrabotom vertem össze, hogy zajt csapjak, és lépteim is megszaporáztam. Amint biztonságos távolságban éreztem magam, hangos nevetés tört ki belőlem, elképzelve a képet, ahogy zajt csapva igyekszem elijeszteni láthatatlan ellenségem.
Egyre közelebb értem Hartához, aznapi szállásomhoz. Leültem pihenni, inni, csokit enni. Ahogy ültem a töltés füvén a hálózsákomon, észrevettem egy kidőlt fém útjelző oszlopot. Az oszlopon egy jelet.
- A jó zarándok még a pihenőt is úgy időzíti, úgy ül le, hogy észre vegye az eldugott jeleket. – jó érzés volt, hogy már minden jelet észreveszek.
Ezen jót mosolyogva indultam tovább. Mindig tud újat tanítani az út. Mindig van hova fejlődni, mindig van mit tanulni. Ahogy Hartára értem, felmentem a gátról a község felé vezető úton. A szálláshoz, hogy ne kerüljek, mert arra már nem volt erőm, a főút szélén kellett menni, ahol sok autó, kamion haladt el. Szaporáztam a lépteim, mert nem volt jó érzés ilyen közel menni a kocsikhoz. Pár 100 m után megláttam a vendégház feliratát a falon. Épp akkor ért oda kocsival a tulajdonos is. Tökéletes időzítés. Pedig nem is hívtam. Bevezetett a szállásra, megmutatta a szobámat. Még egyedül voltam. A szomszéd szobában laktak munkások, de a munkaidő még nem járt le. Kifizettem a szállást, kaptam pecsétet az útlevelembe, és egy étlapot a helyi pizzériától. Elbúcsúztunk, és bementem a szobámba. Megrendeltem a vacsorát. A szobában nagyon jó meleg volt. Még kint is. A nap hétágra sütött, mégis bekapcsolták nekem a főtést. Éjjel már jól jön. Főleg az előző napi fagyoskodás után. 9 napja voltam úton, és még nem mostam hajat. A melegnek megörülve, a fejemet is betettem a zuhany alá. Hely és súlyspórolás miatt csak egy natúr házi szappant vittem magammal, amit fürdésre, és mosásra egyaránt használtam. Azzal mostam hajat is. Aki már próbálta és nem gyakorlott a szappannal való hajmosásban, tudja, hogy nem egyszerű feladat. Nekem nem is sikerült. A hajam mosás után rosszabb állagú és állapotú lett, mint előtte. A sikertelen hajmosásos bánatomat a futár zavarta meg. A törülközőm a fejemre csavartam, és kimentem a ház előtti kis teraszra vacsorázni. A nap épp lemenőben volt a házzal szemben. Gyönyörű képet festve a vacsorámhoz. Spagettit ettem, utána palacsintát. Nagyon jól esett. Ahogy oly sok minden már, a főtt étel is felértékelődött bennem. Ahogy lement a nap, egyből hideg lett az őszi este, így az írós-olvsaós rítusomat bent folytattam, majd álomba szenderültem. Azon az éjjelen végre jól aludtam.
