Mindennapi zarándokutam

Egy tisztítókúrának, böjtnek, főleg az elején, megvan az a veszélye, hogy egyszerűen elfelejti az ember. Ez történt velem tegnap este is. Elfelejtettem a napom végiggondolni elalvás előtt. De nincs semmi baj, ami késik nem múlik. Reggel eszembe jutott és megtettem. Így is nagyon hatásos volt. Jó érzés volt reggel úgy kelni, hogy az előző napi jó dolgokat gondoltam végig. Vidámabb lettem tőle. Ez adta a mai gyakorlat ötletét is, amit most az esti gyakorlattal egyben meg is csináltam:

Hálát adtam azokért a dolgokért, amik a mai napomat fogják bearanyozni. Természetesen nem tudom még, hogy mi lesz az. Így hálát adtam minden jóért, és tanításért, amit ma fogok kapni. Ha így kezdem a reggeleket, akkor ezt az érzést fogom bevonzani a nap további részében. Ahogy a mondás is tartja, olyan lesz a napod, amilyen lábbal kelsz fel. Keljünk hát jobb lábbal minden reggel. Ez a gyakorlat is egy sorozat. Minden reggel így kezdem a napom a lélekböjt idején. (És persze utána is, mert 30 nap alatt már szokássá válik egy-egy cselekedet.:))

A tegnapi gyakorlatot zárkózottan kezdtem el, amit az emberek meg is mutattak. Többször is csináltam már ilyet, mégis belső félelmeim, hogy mit fognak szólni, felszínre törtek. Nem néztek rám az emberek. Bezárkóztak a saját világukba, ahogy tettem azt én is. Nem adtam fel, és mosolyogtam rendületlenül. Ami engem kizökkentett zárkózottságomból, az a futás volt. Ott sikerült elengednem mindent, és bár fizikailag nem éreztem jól magam (végig hányingerrel küzdöttem a korai vacsora miatt), a mosoly olyan erőt adott, ami végighúzott a 8 km-es távomon. Szinte észre sem vettem, és újra a házam kapuja előtt álltam. A mosolyt most nem akartam senkinek sem szánni. Nem voltak elvárásaim, nem vártam semmit. Mosolyogtam mindenkire, és senkire. Amint elengedtem elvárásaimat, és nyitottam a külvilágra, rengeteg válaszreakciót kaptam. Ezek még könnyebbé tették futásom, és újra megtapasztaltam, hogy a legjobb doppingszer a mosoly, a szeretet.

Mai gyakorlat: este lefekvés, elalvás előtt végiggondolom, hogy mi volt aznap, mit kaptam, mi volt a legjobb dolog, amit történt, és hálát adok érte. Ez lehet a legapróbbtól egészen nagy dolgokig. A lényeg, hogy minden nap történik valami jó, és ez a gyakorlat erre hívja fel a figyelmet. Ez az én kedvencem. Sokszor csináltam már, a legjobb erre egy naplót vezetni, és minden esete leírni a jó dolgokat, majd megköszönni. Az utóbbi időben elfelejtettem. Pedig emlékeztető kövem is van, ami az ágyam mellett helyezkedik el, hogy ha ránézek, megfogom, akkor jusson eszembe végiggondolni a napot. Így különös képen örülök, hogy most eszembe jutott. Este, mikor már minden csendes, megnyugodott a környezet, nincsenek szokatlan zajok, csak a meleg ágy, egy kedves mosoly, megpihenhet végre az agy is, elcsendesül, és ebben az idilli állapotban csak azokra a dolgokra gondolok, amiért hálás vagyok. Még egy rossz napban is rengeteg ilyen pillanat van. Érdemes kipróbálni.

“Táncolni kell, Uram. A zene majd csak megjön valahonnan.” (Zorba, a görög)

Minden belülről ered. A külvilág csak a belsőnk tükörképe. Változni akarsz valamin? Kezd magaddal! Magadban. Nincs több kifogás. Nincs több majd ha, ... Kezd most. Hisz a holnap sosem jön el. Tegnap este több hónap kihagyás után újra elmentem lélektáncra. Felemelt, szárnyakat adott a zene, a tánc. Ráébresztett, hogy mennyit fejlődtem, és arra is, hogy picit megakadtam ebben a fejlődésben. Ezért elhatároztam, hogy nem várok tovább. Nem várok arra, hogy vége legyen a nyárnak, nem várok arra, hogy ráérjen valaki, nem várok arra, hogy történjen valami. Mindig van mit várni. Mindig van miért tolni egy-egy feladatot. Többek között egy tisztítókúrát is tologatok már egy ideje. Mostanában kezdtem újra fáradékony lenni, betegségeket elkapni, többször fájt a fejem. Itt az ideje hát változtatni. Az étrendemen már sokat nem lehet, marad a fehér liszt és cukornélküliség, kevés hús, kevés tej. Ezen csak szigorítok, és nincs pl. esküvőitortakivétel. A mozgás is megvolt eddig is, így azt is csak folytatom, de újabb lendülettel. Testi tisztító kúrám lényege a Gyuri bácsi féle csalán-diófalevél tea kombináció, amit kiegészítek most szódabikarbóna kúrával. A csalán-diófalevél kúrát Gyuri bácsi évente kétszer 1-1 hónapig ajánlja. Tavasszal már megcsináltam. Nagyon jó volt. Egyik nap egy bögre csalán tea, másik nap egy bögre diófalevél tea.  Csak ennyi. Semmi több. Ezt nem nehéz betartani, és nagyon hatásos. A szódabikarbóna kúrát még nem csináltam, kíváncsi vagyok a hatására. Reggeli előtt fél órával egy kiskanál szódabikarbóna, egy pohár forró vízzel. (A neten sok infó van róla, akit érdekel előbb tájékozódjon, nem jó mindenkinek.:)) A testi méregtelenítésnél idén ősszel nem állok meg, és most egybe veszem a lelki megtisztulással. A lelki böjtöm alapját a Varázslat (Rhonda Byrne) című könyv szolgálja. Aki még nem olvasta, ajánlom. Olyan, mint egy munkafüzet. Napi pár perces feladatokkal. Nem vesz el ez sem több időt, mint megcsinálni egy teát. A könyv már nincs nálam, mert még Békéscsabán szabadjára engedtem, hogy az is hozzájuthasson, aki nem tud, vagy akar költeni rá. Remélem hasznos volt azoknak, akik ráakadtak a könyvre. Így a napi feladataimat magam találom ki. Aki szeretne, tartson velem. Minden nap leírom, hogy mit fogok csinálni.

Mai feladat a mosoly. Ezen a borongós őszi napon mindenkinek jól esik egy szívet, lelket melengető mosoly. Akinek van kedve velem tartani, mosolyogjon rá 10 idegenre az utcán. Ha van kedvetek, írjátok meg nekem, hogy mi történt. Remélem szerzünk ezzel pár vidám pillanatot. És ha mosolygok, nekem is jobb kedvem lesz.:)

Vajon miért élünk önpusztító életet? Az öngyilkosságot elítéljük, és mégis azt tesszük. Csak épp lassabban, más módon. De gyilkoljuk a testünket, szellemünket, lelkünket. Ki, mikor melyiket. Nagyon sokféleképpen tudjuk bántani magunkat. Kreativitásunk ebben is határtalan. A legalapvetőbb kívülről is látszódik. Drog, dohányzás, alkohol, egészségtelen ételek, a túlzott- vagy épp a nemevés. Vannak ennél rejtettebb eszközök is. A tartósítószerek, amit megeszünk, a sok vegyszer, amivel "tápláljuk" a földet különféle módon, mely idővel visszakerül hozzánk. A végtelenségig lehetne sorolni. Azonban nem ezekről akarok írni. Hanem egy olyan pusztításról, ami bennem csak ma tudatosult.

Igyekszem egészségesen élni, és figyelni a környezetemre is. Sok mindent megtesztek ezért, de még van hova fejlődnöm. Nagyon messze vagyok még attól, hogy a testemet és a Földünket ne mérgezzem. Mégis úgy gondolom, ahogy élek, már egészségesnek számít a mai világban. Sokat sportolok, sokat vagyok a természetben, sok zöldséget, gyümölcsöt, gabonát eszek, fehér cukrot és lisztet nem, húst csak keveset eszek, kerülöm a vegyszereket, ecettel, szódabikarbónával takarítok, mosok. Vegyszermentes házi szappant használok. Sokszor a papír zsebkendő helyett az anyagot választom. Szelektíven gyűjtöm a hulladékot. Foglalkozom a lelkemmel is, sokat meditálok, egyre jobban figyelek a megérzéseimre. Ennek ellenére ma mégis felmerült bennem a kérdés, hogy miért élek önpusztító életet? Oly sokszor tudjuk, hogy mit kellene tenni, vagy mit nem kellene tenni, és mégsem tesszük. Nincsenek újdonságok. Az ősi igazságokat továbbítjuk ma is. Ma azonban mintha csak szajkóznánk. Klisékké válnak az örök igazságok, mert csak mondjuk, de nem ezek szerint cselekszünk, élünk. Spirituális utam kezdete óta egyre jobban figyelek arra, hogy ezek szerint a mondatok szerint éljek. A szívemre, az érzéseimre hallgassak. Egyensúlyban tartsam a testem és a lelkem. Foglalkozzak a szellemi világgal is, ne csak a fizikaival. Van hogy sikerül, van hogy nem. A végletek között igyekszem megtalálni a középutat. Fejlődésemnek veszem, hogy egyre több olyan nap van, mikor sikerül. Azonban vannak még olyan napok, mikor visszahúz a sötét, és elfelejtem a bölcsességeket, elnyomom a megérzéseimet. Pedig tudom. Tudom, hogy mit kell tennem. Tudom, hogy fel kell állni, és menni tovább. Mégis a sárban ülök. Miért jó ez nekem? Miért csak mondjuk, és nem tesszük amit kell?

Olvastam egy történetet. Elgondolkodtatott. Egy nő sóbálvánnyá meredve állt egy tó partján, és a vizet nézte ijedten. Ezt meglátta egy férfi, aki gondolkozás nélkül a vízbe ugrott, és kimentette a tóba esett kisgyereket. Mire a férfinek leesett, hogy miért is ugrik a vízbe, már a kezében volt a gyermek. Megmentette. Mert az érzéseire hallgatott. Vajon ma hányan figyelnek az érzéseikre? Hányan ugranának gondolkodás nélkül csak az érzéseikre hallgatva? Tudom, hogy vannak, akik megtennék. És egyre többen lesznek.

Nincsenek új gondolatok. Nincsenek új szavak. Amit másnak mondok, amit másnak tanácsolok, visszajut hozzám.

Olyan jól látjuk kívülről mások életet. Olyan bölcsek tudunk lenni, ha másról van szó. A saját problémáinkkal meg nem bírunk. A föld alá döngöl, és nem hagy felállni. Miért nem tudunk magunknak is olyan jó tanácsokat adni, mint másoknak? Ne higgyük, hogy nem tudunk. Tudunk! Csak nem figyelünk rá. Jó pár hónapja megtanultam, hogy amit másnak tanácsolok, azt valójában magamnak tanácsolom. Így elkezdtem figyelni, hogy másoknak mit mondok, és e szerint élni a saját életemet is. Ma különös dolog történt. Nem csak a saját hangom hallottam. A szavaim most kintről jöttek vissza hozzám. Egy másik személy szájából, egy "véletlenül" elém kerülő idézetből, egy épp meghallott történetből. A valaha kimondott szavaim életre keltek, és megtaláltak, amikor szükségem volt rájuk. Érdemes hát figyelni rájuk!

Ifjonti korban a szerelemért mindent feladna, mindent otthagyna, elszökne, csakhogy a szeretett lénnyel lehessen együtt. Még önmagát is feladja. Hol jobban, hol kevésbé. Nem számít semmi. Csak Ő. Csak Vele teljes. Egyedül kevés. Majd, ahogy növekszik, cseperedik, meg-megbántják. Csalódott szíve egyre nehezebben nyílik meg. Egyre nehezebben mondja ki, hogy "szeretlek". Egyre nehezebben tud adni. A kör szép lassan bezárul, és mivel nem ad, már nem is kap többé. Azt hiheti, nem is fog, így megszűnik várni. Helyette inkább magával foglalkozik. Már nem hibáztatja a másikat. Összeszedi összetört szívének darabkáit, óvatosan összeilleszti őket, megszeretgeti, visszateszi helyére. Ahogy szívét, önmagát megismeri, egyre jobban megszereti. Egy egész ő. Nem létezik már a másik fele fogalom, hisz önmagában is csodálatos, kerek. Ekkor, mint vihar után a nap, a szeretet újra feltűnik. A sugarai rendületlenül próbálkoznak áttörni a felhőket. Talál egy vékonyabb réteget, melyen keresztül elemi erővel világítja meg az alatta lévő területet, szárítja fel a vízcseppeket. Majd újra beborul, sötété válik a táj. De ez már nem tart soká. A napot már nem tudja megállítani. Hisz már bízik magában. Már nem mástól várja a megoldást. A felhők tovaszállnak, és csak a meleg sugarak maradnak. A szeretet végleg áthatol, és betölti a szívet. Elűzi a félelmet az újabb vihartól, csalódástól, hogy újra gyermeki naivsággal, tiszta szívből ki tudja mondani, "Szeretlek". Ez már egy másfajta szerelem. Felnőtt szerelem. Reálisabb megoldásokkal, megfontoltabb döntésekkel. Földön járva, mégis szárnyakat növesztve. A félelmek nyoma még megmarad, mely visszahúzza, ha túl magasra repülne. Így tartja egyensúlyban, hogy ne perzselje meg a nap, a földre se zuhanjon. Megtalálta boldogságát, mely nyugodt, természetes. Ő is egész. Együtt még többek. Mikor már azt hiszi, nincs mélyebb, a szeretet még jobban megnyitja. Leteszi hát elrejtett fegyvereit is, melyről talán nem is tudott már. Nincs rájuk szükség. Taktika nélkül, őszintén, fehéren fordul felé.

Álarcaink sokasága kapcsolataink taktikája. Az álarcok, melyeket felvettem az évek során, taktikázásra kényszerítettek. A kapcsolataim többsége kicsi, észrevétlen taktikák sokaságával lett tele. Nem nagy dolgok ezek. Egy apró hazugság, hogy ne bántsam meg a másikat. Egy eltitkolt részlet, melyről azt gondoltam fájna, ha kimondanám. Ártatlannak, és helyesnek tűntek. De ezek az apróságok felgyűlhetnek. Dombbá, heggyé válhatnak, és kirobbanhatnak, mint egy vulkán. Szép lassan növekszik. Észre sem lehet venni. Mikor már észrevehető, talán már késő is. Már nem lehet visszacsinálni. Túl messzire vitt. Túl magas lett a hegy. Ilyenkor már csak az elszakadás a megoldás. A szakadék áthidalhatatlanná nő. Már nem az az ember, aki az elején volt. Már csak egy álarc. De vajon meg lehet ezt előzni? Segít az őszinteség? Miért taktikázunk? Miért akarjuk kitalálni azt, hogy mit akar a másik, ahelyett, hogy elmondanánk, megbeszélnénk vele?

Van egy kedvenc történetem, ami nagyon megfogott. Egy idős házaspárról szól, akik az 50. házassági évfordulójuk reggelére érkeztek. Addigi életük minden egyes reggelén a feleség félbevágott egy zsömlét, megkente mindkét felét, és a tetejét, mert az a legjobb része a zsömlének, odaadta a férjének. Azon a bizonyos reggelen a feleség elgondolkozott:

   - 50 éve minden reggel a zsömle legjobb részét adom a férjemnek. Ennyi év után megérdemlem, hogy most én egyem meg azt. - Szokás szerint megkeni a zsömlét, de most az alsó részét adja a férjének. A férj örömtől elcsukló hangon szólal meg:

   - Drága feleségem, köszönöm, hogy ezen a szép napon nekem adod a zsömle legjobb részét!

A megfelelni vágyás álarca 50 évig taktikázott egyetlen őszinte kérdés helyett. Vajon megéri? 

Ahogy vettem, veszem le az álarcaimat, egyre kevésbé taktikázok. Egyre inkább szoktatom le magam arról, hogy úgy viselkedjek, azt tegyem, amit gondolok, hogy elvárnak tőlem. Nem tudom, és már nem is akarom kitalálni, hogy mit szeretne a másik. Találgatás helyett inkább megkérdezem. A beszélgetés sok mindenre megoldás. Legnagyobb meglepetésemre az őszinteségből nem lettek olyan konfliktusok, amiket régen beleképzeltem. Igyekszem magamnak megfelelni mások helyett. Hisz akkor vagyok igazán őszinte. Álarc nélkül.

Erre a kérdésre vajon mindenki tud válaszolni? Nem az evidenciákra, az álarcokra, a szerepekre vagyok kíváncsi. Hanem a valódi Énre. Vajon mennyire vagyunk tisztában azzal, hogy mikor játszunk szerepet, és mikor vagyunk mi magunk? Vajon eggyé váltunk már annyira a mindenki által elvárt szerepekkel, hogy észre se vegyük őket?

A napokban észrevettem magamon, hogy már megint mindennel foglalkozok, csak a legfontosabb dologgal nem. Magammal. Igaz, a világ elől elvonultam 6 napra a hegyekbe, de ott sem törődtem önmagammal. Lekötött a vízkeresés, a sátor állítás, összeszedés, pakolás, vacsora készítés, fürdés, hogy mindennel időben kész legyünk. Nem volt időm meditálni, magammal foglalkozni. Félreértés ne essék, ez nem panasz. Csodálatos napok voltak ezek. Nagyon élveztem.

Pár éve elkezdtem levedleni álarcaimat. Gyerekkorom óta hol tudatosan, hogy védjen, hol automatikusan, valós vagy vélt elvárások miatt sorra pakoltam magamra az álarcokat. Ahogy elkezdtem ezeket lepakolni, egyre jobban megismertem magam. Egyre többet engedtem meg magamnak, egyre inkább úgy reagáltam ahogy szerettem volna, és nem úgy, ahogy szerintem elvárták mások, vagy én. Egyre jobban éreztem magam. Sokat sikerült lerakni, és még van mit. Rá kellett jönnöm, hogy észrevétlenül azzal is álarcaimat sokasítottam, hogy újra háttérbe szorítottam magam. Egy megváltozott élethelyzet könnyen felborítja a napi rutint, és feledésbe meríthet fontos dolgokat is. Még akkor is, mikor minden körülmény adott. Ma a délelőtt folyamán megszűnik a netes kapcsolatom a világgal. Ezt kihasználva végre kimehetnék egy parkba meditálni. Helyette inkább teleszúrtam a napom mindenféle programokkal, hogy újból el tudjam mondani: ma sem volt rá időm. Pedig aki kicsit is őszinte magával, az tudja, hogy amire valóban akarja, arra mindig van ideje. Szóval ezt felismerve elhatároztam, hogy akármennyi programot is raktam be magamnak, akkor is szakítok időt arra is, hogy önmagammal lehessek. Mindig kell arra időt szánni, hogy egyedül, csendben legyen az ember, és megismerhesse valódi énjét. Hisz ha magamat sem ismerem, hogyan várhatnám el ezt másoktól?

Tegnap láttam egy videót. A világ legőszintébb reakciójáról, amit valaha is láttam felnőtt embertől. Egy kutató 86 nap egyedüli sark kutatás után megtalálta azt az élelmiszer csomagot, a jeges hóban, amit útja elején elrejtett. Az örömtől őrült módon kiabált, röhögött, dobálta a zacskókat, és magát. Nem törődött semmilyen elvárással, csak 100%-ban megélte a vele történteket. Jó látni, hogy nem csak a gyerekek tudnak őszintén reagálni.

Nincs jó, vagy rossz. Csak mi szeretünk felcímkézni mindent, amit csak lehet. És mivel kreatív népség vagyunk, mindent fel tudunk. Mindenféle jelzőket aggatunk az eseményekre. Jobban megnézve azonban rájön az ember, hogy mindennek oka van. Az adott pillanatban rossznak ítélt esemény felülről, távolabbról nézve más színben tűnik fel. Összességében lehet jó, vagy egy még nagyobb rossz megelőzésére hivatott. Sokszor tapasztaltam már ezt az életemben. A legutolsó tapasztalás egy hete volt.

Nagyjából fél úton lehettünk a 6 napos túránkon, mikor a következő turistajel egy morcos csángó faházán ékeskedett. Elindultunk hát a meredek kaptatón a ház felé, melynek eredménye egyre hangosabb tiltakozás lett. A csángó, hívjuk most Gyurinak, a hasztalan kiabálás után keményebb eszközökhöz nyúlva bicskával a kezében szaladt felénk a lejtőn lefelé. A túrabotok, egy medve spray fenyegetése, és a jó reflexek mentettek meg minket a sebesülésektől. Gyuri nem kímélt volna senkit sem. Elszántan védte birtokát. Hosszas vitát követően a bicska visszakerült a zsebbe, és Gyuri némi kép lenyugodva mutatott nekünk egy másik utat, amin már nem bánta, ha közlekedünk. Azt nem firtatnám, hogy kinek volt igaza. Mindenkinek, vagy senkinek? Nem számít. Az út, amit új barátunk ajánlott, minimális kitérővel kerülte meg a meredek kaptatót, és végig málnás szegélyezte. Így nem csak, egy könnyebb utat kaptunk, de még jól is laktunk az íncsiklandozó erdei csemegével, és szerencsésen eljutottunk aznapi táborhelyünkre. Így lett egy félelmetes, rossz eseményből jó dolog. Ráadásul poénok sokasága foglalta már magába a történetet, és azt hiszem még sokáig lesz beszédtémánk a vad csángó harcias viselkedése.

Köszönöm, hogy mindenki ép bőrrel megúszta kalandunkat! Köszönöm, a jó útra terelést! Köszönöm, hogy nevetni tudunk rajta!

Sok szép helyen jártunk az elmúlt egy hét alatt. Minden szikla, rét, erdő és patak gyönyörű volt. Káprázatos helyeken költöttük el az ebédünket, hajtottuk nyugovóra fejünket. Minden este megcsodálhattuk a naplementét, csillagfényes mennybolt alatt aludtunk, és reggel a napfelkelte fantasztikus látványára keltünk. Mégis engem egy hely fogott meg igazán. Egy szent hely. Egy kis időre csatlakoztunk a Mária úthoz. A zarándokút elvitt egy kápolnához. A kápolnát rég lebontották, a köveit elhordták. Csak az alapja maradt meg. Ahogy felértünk a hegy tetejére, új kápolna építése fogadott minket. Egy ember dolgozott rajta. A kápolna tövében 3 gyerek szaladgált. Rögtön megfogott a hely, de akkor még nem tudtam, hogy miért. Leültem a hegyoldalba, egy lefektetett magyar zászló mellé, és felemeltem. Csak ültem ott, és gyönyörködtem az előttem elterülő völgyben. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam megmozdulni. A többiek hívása zökkentett ki révületemből. A férfi lejött a tetőről, hogy elmesélje történetét. Amint belekezdett, felcsendültek a déli harangok a lenti faluból. Engedélyünkre elénekelt egy imát, mielőtt folytatta volna bemutatkozását. Az imára a felesége és a gyerekek is csatlakoztak. A kápolnát kalákába, adományokból építik újjá, hogy összehozza a magyarokat. Ahogy beszélt, egyre világosabbá vált számomra, hogy miért hatott rám ennyire ez a hely. A zarándokutam során több Mária kegyhely hatására zokogtam, és sose tudtam, hogy miért is sírok. Csak kitört belőlem. A hely energetikája, vagy a megszentelt föld hatása, a szentek jelenléte. Ki tudja... Most is az a fojtogató érzés fogott el, mint akkor. Nem akartam sírni, mert nem tudtam volna a többieknek megmagyarázni. Könnyeimmel küszködve hallgattam az elbeszélést. Az építőt és családját egyre jobban tiszteltem. 4 gyermekkel, a legkisebb még járni sem tudott, kint éltek, és ingyen építettek. A hitükért dolgoztak. Mint ahogy mindenki, aki valaha is segített, segíteni fog ennek a kápolnának a felépítésében. A föld energiái mindenkit megmozgattak, aki ott járt. Nem lehet elmenni mellette. Nem lehet szó nélkül hagyni. Így vagy úgy, de nyomot hagy bennünk.

Ahogy hazaértünk, a Duna TV műsorán épp erről a kápolnáról készített riportot mutatták be:

http://www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=762367

http://szephavas.hu/

Kívánom, hogy sikerüljön időre felépíteni a kápolnát, és legalább ezer évig maradjon fenn, hogy utódaink is részesei lehessenek ennek a fantasztikus adománynak. Örülök, hogy találkozhattam ezzel a családdal, és megismerhettem őket egy kicsit. Örülök, hogy léteznek ilyen helyek, és ápoljuk őket.

Legyen áldott mindenki, aki segédkezett/segédkezik ennek a csodálatos helynek az újjászületésében!