Mindennapi zarándokutam

Ma a változásért adok hálát. Nem a külsőért. Az nem feltétlenül változás. Attól, hogy új munkahelyet váltok, új városba költözök, még nem történik semmi. A külső tényezők megváltoztatása nem kényszerít rá feltétlenül a belső változásra is. Többször is váltottam már várost. A változás azonban csak most következett be igazán. De nem a város vagy a munkahely váltás miatt. Épp fordítva történt. A belső változásom indította el a külsőt. Nem egyik napról a másikra. Nem olyan, mint egy költözés, amit ha kell, egy nap alatt meg lehet oldani. A belső változás szép lassan jön. Észrevétlenül. Minden nap egy pici. Majd jön egy nyugodt, csendes vasárnap, mikor ráébredek, hogy mennyi minden változott. Főleg bennem. A gondolkodásomban, a reakcióimban, a tetteimben, mindenben. Ez jó érzéssel tölt el. Hálát adok érte!

Ma a gyermeki énemért adtam hálát. Azért a kíváncsiságért, ami mindenhova be akar nézni, mindent látni akar, elvárások, bírálatok nélkül néz a nagy világra. Azért, aki mindenkihez egyformán szól, mert mindenki egyenlő neki. Aki még mindenkiben bízik, és senkiről sem feltételez rosszat. Aki önfeledten tud játszani, és nem ismeri a megjátszást. Aki őszintén megmondja a véleményét, és félelmek nélkül ki akar próbálni mindent.

Ma sok gyerek között voltam, akik emlékeztettek, hogy mennyire fontos, hogy gyerekek legyünk. Mennyi érték van, ami sokszor eltűnik valahol a felnőtté válás küszöbén. Hálát adok azért, hogy emlékeztettek ma erre.

A flow jelenti azt az állapotot, mikor minden megy. Mikor nem kell megfeszülnöd, és mégis minden a lehető legjobban sikerül, túlszárnyalod önmagad. Mikor örömmel tölt el amit csinálsz, és csak azért csinálod, mert jó csinálni, mert jól csinálod. Ekkor nem érdekel a külvilág, nincsenek nehézségek, csak csinálod, és mindent megoldasz, ami eléd kerül. Számomra ezt azt jelenti, hogy a Teremtő, az Angyalok, a Segítőim velem vannak. Segítenek nekem, hogy elérjem céljaimat. Ez az a pillanat, mikor már látom a mozaik darabjaiból, hogy mi lesz belőle. Mikor észreveszem a régi nehézségek értelmét, miértjét. Mikor a böjt már nem szenvedés, hanem öröm. Mikor a hálák kezdenek visszaszállni. Ma, csak úgy jól érzem magam. Reggel boldogan keltem, és végre sikerült elengednem minden aggodalmat, félelmet. Ennek eredményeként jó híreket kaptam. Ma úgy érzem, bármire képes vagyok. Ma mindenért hálás vagyok. Mielőtt leültem írni, elgondolkoztam egy kicsit, hogy mi legyen a mai gyakorlat. Miért legyek hálás? Tódulni kezdtek a gondolatok. Oly sok minden merült fel bennem, amiért köszönetet mondhatnék. De melyiket válasszam? Néha olyan nehéz eldönteni, hogy merre menjen az ember, melyik fagyit válassza, melyik cipőt, szolgáltatót, stb. Most elengedtem ezt a kényszert is, és mindet választottam. Ma hálás vagyok mindenért. Hálás vagyok minden embernek, aki tisztán tartja az utcákat, közösségi helységeket, akik lehetővé teszik, hogy ebédet főzhessek, akik segítenek, ha beteg vagyok, akik elvisznek oda, ahova menni szeretnék, akik kávét adnak, akik megvarrják a ruháimat, elkészítik a cipőimet, lehetővé teszik, hogy eljusson hozzám, és még sorolhatnám a végtelenségig. Hálás vagyok a fáknak az oxigénért, a napnak a melegért, az esőnek a vízért. Az állatoknak, a köveknek, a földnek. És ami a legfontosabb, hálás vagyok magamnak is. Hálás vagyok mindenért, amit tettem. Minden hibámért, minden jó dologért.

Hálám járja be a mindenséget, és érjen el mindenkihez és mindenhez.

A Varázslat című könyv olvasásakor, gyakorlatai végrehajtásakor anno írtam egy post it-et, amit kiragasztottam egy olyan helyre a lakásban, amit minden nap látok. A lapra ez volt írva: Köszönöm mindazt a pénzt, amit életem során kaptam! A költözéskor betettem a pénztárcámba, és megfeledkeztem róla. A jelek most azt mutatták, hogy újra vegyem elő a cetlimet. Megkerestem, és egy látható helyre tettem, hogy minden nap eszembe jusson a hála, mindazért, amit kaptam.

Hogy erre miért van szükség? A vonzás törvénye miatt. Mert az vagy, amit gondolsz. A bőség bőséget vonz, a szegénység szegénységet. Még a régi mondás is tudja ezt: A szegény embert még az ág is húzza. Légy hát hálás mindenért amit kaptál - bírálat nélkül. Ha kezdetben nem is érzel így, ezt a mondatot ismételgetve szívedet el fogja önteni a hála. Érdemes kipróbálni. Veszteni való nincs. Köszönöm mindazt a pénzt, amit életem során kaptam! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!

Nem vagyok az a tervezgetős típus. Eddigi életemet úgy éltem, hogy minden csak alakult. Átadtam magam a sorosnak, gondviselésnek a Teremtőnek, a szerencsének, vagy a véletlennek, ki hogy hívja, és csak csináltam a dolgom. Ennek az lett az eredménye, hogy olyan dolgokat ismertem meg, jutottam el, aminek még csak a létezéséről sem nagyon vettem tudomást, nemhogy betervezhettem volna. Utólag végiggondolva, ha terveztem volna, és a szerint haladtam volna, sokkal ingerszegényebb, unalmasabb életet élnék. Így nagyon sok új dolgot ismertem meg, ami izgalommal töltötte meg mindennapjaimat. Visszatekintve arra is rá kellett jönnöm, hogy hazugság volt azt kijelenteni, hogy nem terveztem. Igenis voltak terveim. Tudtam, hogy tovább akarok tanulni, tudtam, hogy milyen szférában szeretnék dolgozni, stb. A fő vonalak megvoltak, csak a kitöltés, a szín hiányzott, amit pedig a Teremtőre bízva sokkal kreatívabb megoldást kaptam, mintha én találtam volna ki. Ez nem is csoda, hisz csak meg kell nézni, a természetet. Az ott alkotott gyönyörűségeket nem múlhatjuk felül. Ilyen referencia mellett én nyugodt szívvel bízom az életem színezését a Teremtő erőkre. Na de térjünk vissza a tervezéshez. Mégiscsak terveztem. Mégpedig ösztönösen jól terveztem. Pár éve tudatosan akartam ezt megtenni. Nem tudtam, hogy kell csinálni. Próbálgattam a szárnyaim. Először lépésről lépésre akartam megálmodni a jövőmet. Ez engem nem csak frusztrálttá tett, de még unalmassá is vált. Megterveztem, megcsináltam. Nem volt benne semmi izgalom. Semmi újdonság. Nem voltam elég kreatív tervező, és nem mertem nagyokat tervezni, mert annál nem hittem el, hogy meg tudom csinálni. A hegymászás tanított meg a tervezés csínyára. A filozófiámmá vált. E szerint úgy kell élni, ahogy hegyet mászni. Csak a csúcsot kell kitűzni, ahova menni akarsz. A hegy lábánál elképzelhetetlennek tűnik, hogy feljuss. Nem gondolsz bele. Megkeresed előtted az utat, és csak mész. Egyre feljebb és feljebb jutsz. Látod, hogy haladtál, de még mindig nagyon messze a cél. Van, hogy megállsz, és felnézel, hol tartasz. Sokszor az utat sem látod, amin menni kell. Ijesztő látvány, mikor csak a meredek sziklafal van előtted, és beleveszik az út. Ha messzire nézel, beleveszel a kőrengetegbe, a feladat megoldhatatlanná válhat. Ilyenkor jöhet a félelem, a frusztráció, hogy nem tudod megcsinálni. De ha nem ezen gondolkozol, hanem lenézel a lábad elé, és a következő lépést meglátod, észreveszed a jeleket, amik felfelé visznek, és csak mész tovább. Menj el csak a következő kőig, csak a következő szakaszig, mindig csak a következőig, aztán az utána következőig. Egyszer csak a következő már a csúcs lesz, ahol jutalmul egy meseszerű kilátás vár, és az érzés, hogy megcsináltad. Feljutottál. A Te világod tetején állsz. Nagyszerű érzés. Katartikus. Ahhoz, hogy ezt az érzést az életbe is elérd, így kell tervezni. Kinézni egy szép magas csúcsot, és elindulni. Az út kirajzolódik előtted. Ha akadályba ütközöl, akkor sem történik semmi. Visszafordulsz, és megkeresed a helyes utat. A zarándokút megmutatta, hogy egy eltévedés is lehet gyönyörű. Csak nyitott szívvel kell járni, és nem azon bosszankodni, hogy nem jó az út, eltévedtél, hanem meglátni a tévedésben rejlő lehetőségeket, szépségeket.

Több jelet is kaptam mostanában, hogy terveznem kell. Így a lelki böjtöm mai gyakorlata a tervezés lett. Első feladatként leírtam a rövid, közép és hosszútávú céljaimat. A hosszútávú a csúcs, ami most még túl nagy lépés lenne. Ahhoz, hogy el tudjam hinni, hogy tényleg képes vagyok azt elérni, szükség van pár állomásra. A rövidtávú célt teljesen reálisnak, elérhetőnek ítélem, a középtávú pedig a kettő között van. Céljaimat megfogalmaztam, és elindultam az úton. A következő feladat, elengedni, csak a következő lépéseket keresni, és menni rendületlenül. A többi a Teremtő dolga. Vigyázni kell, ha a csúcsot nem engedjük el, jöhet a pánik, mely legyökerezi a lábat, és nem enged tovább lépni - nem tudod megcsinálni - súgja. Ezért el kell engedni, és nyitott szemmel, szívvel járni, hogy észrevedd a lehetőségeket, az új utakat. Rugalmasan változtatni, ha jön jobb lehetőség. Így az álmok valóra válhatnak, és olyan életet élhetsz, amilyet szeretnél. Rajta! Álmodj hát nagyot, és tegyél meg érte mindent!

Viharos erejű szép söpör végig Budapest utcáin, megtisztítva a várost a szmogtól, portól. Felkap mindent, aminek nem ott van a helye, átrendezi azt, aminek szerinte nem úgy kell lennie. Ilyen erővel söpörte ki az agyamból a negatív gondolatokat a megbocsátás ma reggel. Megbocsátottam mindenkinek, aki valaha is megbántott, hogy megszabaduljak az ellenük irányuló értelmetlen negatív érzéstől, ami engem őrölt fel belülről. Megbocsátottam magamnak minden hibámért, minden rossz lépésemért, mindenért, ami szerintem nem tökéletesen sikerült az életben. Megbocsátottam minden rosszul kimondott vagy ki nem mondott szóért, mindent bántó gondolatért, minden meggondolatlan, rosszul elsült cselekedetért. Megbocsátásommal felszabadítottam magam. Csak a tiszta utcák maradtak. A csend, a béke.

Mai hálagyakorlatom az egészségemnek szentelem. Az egészséget sokszor csak akkor tartjuk fontosnak, amikor megbomlik. Bár sokat hallunk a megelőzésekről, az egészséges életmódokról, úgy érzem valami mégis hiányzik. Hiányzik a gondolat, a szavak ereje. Az egészségről általában kétféle képen gondolkodok. Vagy sehogy, mert egészséges vagyok, vagy panaszosan, negatív gondolatokkal, mert valami fáj, nem érzem jól magam. Ma ebbe viszek bele pozitív gondolatokat. Hálát adok annak, hogy egészséges vagyok. Hálát adok minden egyes szervemnek külön-külön, hogy tökéletesen működnek. Hálát adok minden testrészemnek, hogy mindent megtesznek azért, amit szeretnék. Hálát adok az agyamnak, hogy működteti ezt az egész bonyolult rendszert.

Az egészségért mindenkinek hálásnak kell lennie. Aki egészséges, annak azért, mert minden jól működik, aki beteg, azért, hogy ezzel is rásegítsen a gyógyulásához. Ha nem is működik épp valami a legjobban, akkor is szívből köszönd meg neki, hogy ilyen jól szolgál. A pozitív gondolatok, szavak megteszik hatásukat.

Éjjel álmot láttam. Álmomban egy örökséget kaptam. Nagyapám már évek óta eltávozott közülünk, és most valahogy előkerült az öröksége. Én kaptam mindent. Sokat örököltem. Nem pénz volt, nem vagyontárgy. Nem tudtam, hogy mi az, de azt tudtam, hogy értékes. Álmomban ez rosszul érintett. Nem tartottam magam alkalmasnak, jogosnak nagyapám hagyatékára. Nem értettem, hogy miért én kapok mindent. Vissza akartam adni, de nem lehetett. Tanácstalan voltam. Reggel ezzel a rossz érzéssel keltem, és órákig nem tudtam kiverni a fejemből. Sokat gondolkoztam rajta. Vajon mi lehet ez a hagyaték? Ahogy egyre csak ez a kérdés kavargott a fejembe, egyre hálásabb lettem. Hálás lettem nagyapámnak, és többi nagyszülőmnek. Hálás lettem a szüleimnek. Hálás lettem az összes felmenőmnek. Hálás lettem azért, aki lettem. Hálás lettem azért, amit adtak nekem. Az egész létezésem nekik köszönhetem. Ez volt hát az örökségem. A hála elűzte  a rossz érzésemet, és helyét átvette a büszkeség. A mai hálagyakorlat a családé. Hálás vagyok a családomnak! Nélkülük nem lennék az, aki vagyok.

A felvidéken egy tükör sima tó partján vagyok, egy völgyben, ahol az őszi este a párát úgy húzza fel a dombokra, mint egy hófehér selyem lepelt. Hömpölyög, míg be nem borítja az egész völgyet. Mire a nap lemegy, bevégzi feladatát, tökéletes együttműködésben, hogy csend boruljon a tájra. Csak a csillagok fényei beszélik évezredes történeteiket. A dombokon már színesednek a fák, a felhők megannyi formában vándorolnak. Nem lehet betelni a látvánnyal. Minden napszak tartogat valami csodát. A tegnap este a felfedezés örömét. A tó oly erővel vonzott, hogy inkább beleestem, mint ellenálljak neki. Befogadott, körülölelt nedves karjával. Nem bántam. Egy voltam vele.

Nem csoda hát, hogy a mai napom hálája a természet felé irányult. A Teremtő a legcsodálatosabb művész. Aki csak tud, ezen a hétvégén menjen ki a szabadba, és gyönyörködjön ebben a remekműben. Minden fában, minden növényben, minden élőlényben benne van ez a szépség. Csak ki kell nyitni a szemet, és meglátni. 

Nem könnyű jó termékeket találni, és ha megtalálja az ember, akkor szeret ragaszkodni hozzá. Békéscsabán találtam egy nagyon jó házi szappant. A szívem sajgott, mikor otthagytam a várost, és ezzel együtt a jó szappanlelő helyemet is. Utamra jól felpakoltam, de hát nincs az a készlet, ami idővel el nem fogy. Így történt ez az én szappanommal is. Kétségbeesés helyett azonban inkább a nethez nyúltam, és felkerestem a készítőt. Egy nagyon szimpatikus, kedves hölgyet találtam az email-ek másik végén, aki azonnal orvosolta problémámat, és már küldte is postán a már megszokott szappanaimat. Hálás vagyok, hogy léteznek még ilyen jólelkű kézművesek. Ajánlom mindenkinek a Szappanfalu termékeit: http://szappanfalu.blogspot.hu/

A mai gyakorlatom ez a történet ihlette. Hálát adtam mindennek, aki hozzájárult ahhoz, hogy étel kerüljön az asztalomra, ruha a szekrényembe, illatos szappanok a fürdőszobámba. Minden terméknél, amivel ma kapcsolatba kerültem, megköszöntem a készítőinek, szállítóinak, csomagolóinak, hogy hozzájárultak ahhoz, hogy használhassam ezeket a tárgyakat. Ezzel nem csak jó érzés kerítette engem hatalmába, és jobban értékeltem a használati tárgyaimat, ételemet, italomat, de hiszem, hogy a hálám eljutott ezekhez az emberekhez. Köszönöm!