A felvidéken egy tükör sima tó partján vagyok, egy völgyben, ahol az őszi este a párát úgy húzza fel a dombokra, mint egy hófehér selyem lepelt. Hömpölyög, míg be nem borítja az egész völgyet. Mire a nap lemegy, bevégzi feladatát, tökéletes együttműködésben, hogy csend boruljon a tájra. Csak a csillagok fényei beszélik évezredes történeteiket. A dombokon már színesednek a fák, a felhők megannyi formában vándorolnak. Nem lehet betelni a látvánnyal. Minden napszak tartogat valami csodát. A tegnap este a felfedezés örömét. A tó oly erővel vonzott, hogy inkább beleestem, mint ellenálljak neki. Befogadott, körülölelt nedves karjával. Nem bántam. Egy voltam vele.
Nem csoda hát, hogy a mai napom hálája a természet felé irányult. A Teremtő a legcsodálatosabb művész. Aki csak tud, ezen a hétvégén menjen ki a szabadba, és gyönyörködjön ebben a remekműben. Minden fában, minden növényben, minden élőlényben benne van ez a szépség. Csak ki kell nyitni a szemet, és meglátni.
