Furcsa kettősség uralkodott rajtam. A várakozás öröme, és kínja. Örültem, hogy már csak két nap, és egyben kínzott is, hogy még két nap. Milyen sokat változtat egy mondaton két aprócska szó. Már. Még. És a hangulat, mely eldönti, hogy épp melyiket használom.
A türelem nem tartozik az erősségeim közé, de sokat fejlődtem. A zarándok útra tavaly fél évet vártam. Az első kínzó időszak után lenyugodtam, a jövőből visszatértem a jelenbe, és egy-kettőre eltelt az idő. Most is a nap azon részeit élveztem, mikor el tudtam engedni, és a mostra figyelni. Az idő szűkössége miatt jól meg kell szervezni az előkészületeket. Ez akaratlanul is eszembe juttatta az utat, és egyből olyan soknak tűnt ez a pár nap. Pedig ez már tényleg nem az. Estére nagyon elfáradtam, az agyam már nem pörgött. Számomra ideális állapot a mászáshoz. Ilyenkor ugyanis nincs már energiám túlagyalni. Csak megyek, és teszem a dolgom. Csak felmászok. Számomra ez a siker titka mindenben.
Akkor válik átokká az áldásos várakozás, ha bekúszik a jövő, és abban próbálok meg élni. Lehetetlensége miatt kínzóvá, lassúvá teszi a perceket. Pedig a készülődés is egy nagyszerű folyamat. Az újdonság, a várakozás izgalma. Az apró öletek sokasága, mellyel még jobbá, tökéletesebbé teszem a várva várt eseményt. Ezt is ki kell élvezni. Át kell élni. Hisz vissza sosem jön. Élni csak a MOSTban lehet.
