Belegondoltatok már, hogy mi mindenre vagyunk képesek? Hogy csupán a képzeletünk segítségével mennyi mindent meg tudunk oldani? Emlékeztek a filmekre, mikor a rabok a képzeletünk, az emlékeik segítségével élik túl a szörnyű éveket? Fel tudjátok még idézni azokat a helyzeteket, mikor nektek volt szükség az elmétekre, hogy szabaddá tegyen? Biztos vagyok benne, hogy mindenki életében volt már ilyen. Csak hajlamosak vagyunk elfelejteni ezeket. Vagy nem figyeltünk eléggé, és átsiklottunk felette, mintha ott sem lett volna.
Egy jókor jött kósza gondolat. Egy elfeledett fénykép. Egy pillanat, ami elillan, ha nem vagy nyitott. Képeket kaptam a nyári egy hetes túráról. Sok képet néztem már meg róla. Ahogy más túrákról is. Ez most mégis más volt. Ezek a képek elrepítettek. Ott voltam újra. Kint a szabadban. Éreztem az arcomon a szellőt, a nap melegét. Éreztem az erdő illatát, hallottam a mezőn ciripelő tücsköket. A tüdőmben éreztem a friss levegőt, a számban a hegyi forrás ízét. Újra átéltem a boldogságot, mikor vizet találtunk. Az örömöt, mikor egy napi járóföld után végre megtaláltuk következő sátorhelyünket. Emlékeztem azokra a csodálatos emberekre, akikkel az úton találkoztunk. A büszkeségre, minden egyes csúcsnál, minden egyes nap végén, minden egyes forrásnál, és persze az út végén. A siker utáni büszkeségre. Megcsináltuk. Minden fájdalmával. Boldogan. Szabadon.
Azt hiszem ezek a képek elérték céljukat. Felszabadították az elmém, és szárnyat adtak neki. Ezentúl tudatosan erre fogok figyelni minden egyes képnél, hogy elérjék küldetésüket. Manapság rengeteg képet készítünk. Sokszor talán feleslegesen. Így azonban van értelme. Így megéri.
