2012 őszén végigjártam a Magyar Zarándokutat. Minden este leírtam a naplómba az aznap történt eseményeket, hogy később ezt átfogalmazva könyvet írjak róla. Az elmúlt jó fél évben, amint volt egy kis szabad időm azzal foglalkoztam, hogy begépeltem a történetet. Legnagyobb meglepetésemre folyamatosan új tanításokat fedeztem fel benne. Nagyon sokat adott az út, sok mindenre rájöttem, amit akkor le is írtam, majd gyarló ember révén el is felejtettem. Most, ahogy többedjére olvastam át a kéziratot, még mindig voltak olyan részek, ami választ adott az éppen aktuális problémámra.
A napokban befejeztem a könyvet. Elküldtem pár kiadónak. Nem tudom még, hogy mi lesz belőle, de már nem is érdekel. Ha nem határozom el, hogy könyvet írok az úton tapasztaltakról, akkor nem írok naplót, vagy ha írok is, nem olvasom el újra. Ezzel a szándékkal rákényszerítettem magam, hogy elővegyem a naplóm, és újra és újra elolvassam, emlékeztetve magam arra a sok jó dologra, tanításra ami ott történt. Sokat tanultam belőle így utólag is. Kissé elszomorított, mikor végeztem az írással. Jó volt emlékezni az ott tanultakra.
Ma futás közben arra jöttem rá, hogy ez a felejtés nem csak a zarándokútra volt igaz. Minden nap történnek csodák. Minden nap tanul az ember. Minden napnak van pozitív része. Csak épp hajlamosak vagyunk elfelejteni. De ennek nem kell így lennie. Blogommal ezt a felejtést szeretném megállítani. Leírom azokat a tanulságokat, amit felfedezek az élet zarándokútján, hogy később újra olvasva emlékezzek arra, amit egyszer már megtanultam.
Ajánlom mindenkinek, hogy ha le nem is írja, de esténként vegye számba a nap eseményeit, és adjon hálát minden jóért, minden tanításért, amit kapott. Még ha első hallásra nehéz feladatnak is tűnik, kezdje el, és meglátja, mindig van valami. Ha csak egy apróság is. Mint egy mosoly.
Futás közben ma mindenkire rámosolyogtam, akivel fel tudtam venni a szemkontaktust. Melegséggel töltött el, az a szeretet, amit viszonzásul kaptam. Köszönöm minden futótársamnak, hogy szebbé tette a napomat!