Nem szeretek úszni. Unalmas. Nem lehet közben sem zenét halltani, sem nézni a tájat, sem beszélgetni. Ettől függetlenül szoktam úszni, mert ez a fajta mozgás jól esik a vállamnak, hátamnak a sok ülőmunka után. Hétvégén máshogy néztem az úszásra. Elmerültem benne. Megláttam minden apróságot, minden szépséget, mert nem akartam mást csinálni. Nem akartam zenét hallgatni, tájat nézni, beszélgetni. Csak úszni. Akkor és ott.
Mikor már bemelegszik minden izmom, minden ízületem, nincsenek ólomból a tagjaim, nem fáj már a régi izomláz, a régi sérülés. Már nem fáj a fülem a sapkától, az orrom a szemüvegtől. Mikor már a mozdulatok természetesen jönnek egymás után. Mikor már a hosszakat sem számolom, mert érezem, hogy hol járok. Mikor már nem nézem hosszonként az órát, hogy mennyi van még hátra, hogy haladok. Akkor... Akkor egyé válok a vízzel, a levegővel. Csak én vagyok és az elemek körülöttem. Csak a levegővételem, a víz csobogását hallom. Csak a buborékokat és a fény játékát látom. Abban a pillanatban nincs szebb ennél. Nincs szebb kép a buborékok és a fény játékánál a vízben. Nincs szebb hang a csobogás és a levegővételem hangjánál. Csodálatos érzés! Mikor nem akarsz máshol lenni, és mást csinálni.
