Mindennapi zarándokutam

Mégis miért indul el az ember egy zarándokútra? Miért vállalja a veszélyeket egy fiatal nő, hogy egyedül nekivágjon a világnak? Sokszor felmerültek bennem ezek a kérdések. Másokban is. Legalábbis nagyon sok ember kérdezte ezt tőlem indulás előtt, az út közben, és még most is sok ilyen, és ehhez hasonló kérdést kapok. Nagyon sok oka lehet. Sokan vallási meggyőződésből, sokan válaszkeresés miatt. De hogy én miért indultam el?

Nem tudom. Akkor nem tudtam. Csak a zarándokút vége felé jöttem rá, hogy miért is mentem. Elindultam, mert el kellett indulnom. Egyszerűen csak mennem kellett. Valójában az nem volt kérdés, hogy megyek-e. Csak az, hogy hova, mikor, stb. A kérdésekre, hogy miért indultam el, mire keresem a választ, indulás előtt, és az út jó részén mindenkinek azt feleltem, hogy keresem az utam. Iránymutatást akartam kapni, hogy merre menjek tovább. Azt vártam, hogy egy konkrét választ kapjak. Legyél ács. Vagy keramikus. Vagy akármi. Az út vége felé rájöttem, hogy van egy fontosabb cél is, ami miatt inkább elindultam. A tanulás. A tudásszomjam vezérelt arra, hogy egyedül szeljem keresztül az országot. Tanulni akartam magamról, a természetről, a hitről. Az első kérdésre nem kaptam választ. Legalábbis sokáig azt hittem, mert nem jött olyan sugallat sehonnan sem, hogy legyek tehénpásztor, utam ezt a részét nem sikerültnek könyveltem el. Kudarcként nem éltem meg, mert a  fontosabb, a valódi célom nem ez volt. Ezt a célt pedig túl is szárnyaltam. Nagyon sokat tapasztaltam, tanultam, és még most is felfedezek a jegyzeteimben olyan mondatokat, amik segítenek az éppen aktuális problémám megoldásában. Ezért is szeretném megmutatni. Ha már csak egy valakinek, egy mondat segít, akkor már megérte. Mára az is világossá vált a számomra, hogy a másik kérdésemre is választ kaptam. Csak ahhoz kellett még egy kis idő, hogy megértsem, leülepedjen, megérjen. Akkor még nem voltam rá felkészülve. Mostanra megértettem.

Úgy érzem, amit ott tanultam, itthon is megtanultam volna. A zarándoklat egy katalizátor volt. De erre is, csak akkor jöttem rá, mikor már megtettem. Amit egy cseppet sem bánok. Meghatározó élmény volt, ami nagyon sokat adott. Nagyon kemény volt, szinte minden lépés fájt, de megérte. Ez az én utam volt. Más máshogyan tanul. Mindenkinek más a sorsa, más az útja. Az élet útján is lehet zarándokolni.

Ahogy megtaláltam a nekem való utat, a kezdeti boldogság hamar átcsapott félelemmé, és türelmetlenséggé. Féltem attól, hogy egyedül leszek, és megölnek, feldarabolnak, majd az erdő különböző pontjain ásnak el. A média által keringetett történetek után, úgy érzem, nem is volt a valóságtól annyira elrugaszkodott ez a félelmem. Ezért szép lassan elkezdtem kizárni a média erőszakos részét az életemből. Csak pozitív híreket olvastam, tévém pedig már jó ideje nem volt, így azzal nem kellett foglalkoznom, hogy a híradó mit üzen. Ezzel azonban csak az egyik akadályt ugrottam át. Féltem még attól is, hogy túl nagy elvárásaim vannak az úttal kapcsolatban. Addig mindenhol azt hallottam, olvastam, hogy minden kérdésre választ ad, és látomások is kísérik az utazót. A látomások nagyon csábítóak voltak. Titkon azt reméltem, hogy ha elindulok, nekem is lesz. Ezzel akaratlanul is elvárásokat állítottam fel, ami elvesztése ijesztően hatott, pedig még meg sem kaptam. Mi lesz, ha nekem nem lesznek látomásaim, nem tanulok semmit? A táv sem volt éppen megnyugtató. Sose mentem még ennyit egyhuzamban. Ambivalens módon, a félelmeim mellett elviselhetetlen türelmetlenség lett úrrá rajtam. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik az erősebb.

 - Mennem kell! Menni akarok! Most! De most nem tudok. És lehet, hogy mégsem egyedül kellene menni? Lehet, hogy nem is kéne menni? - kavarogtak bennem az ellentétes gondolatok.

Rengeteg energiámat elvett a türelmetlenségem visszafogása. Mindig türelmetlen voltam. Ha valamit akartam, az azonnal kellett. Ha nem kaphattam meg azonnal, sokszor már nem is érdekelt. Feladták a leckét. Meg kellett tanulnom végre türelmesnek lenni. Olvastam ellen. A Magyar Zarándokútról minden fellelhetőt elolvastam (szerencsére az interneten sok élménybeszámoló van róla). A spanyol Camino-ról is olvastam könyveket. Minden egyes könyv, minden egyes beszámoló megerősített, és növelte a lelkesedésem. Egyre biztosabb voltam abban, hogy jó döntést hoztam. Az agyam ilyen irányú lekötése pedig tökéletesen kezelte a türelmetlenséget. A félelmeim legyőzéséhez segítséget kaptam. Egyik futásom közben fura társat kaptam. Épp egyedül róttam a kilométereket, nagyon fáradt voltam, már azon gondolkoztam, hogy megállok, és nem futom le a szokásos távomat. Ekkor mintha lépteket hallottam volna a hátam mögül. Hátra néztem, de senkit sem láttam. Az érezés, hogy valaki jön mögöttem, nem múlt el. Újra hátra néztem, még mindig senki. Pár lépés után már tudtam, hogy nem is fogom látni, mert olyas valaki csatalakozott hozzám, akit a szem nem érzékel. Egy kék angyal lett a futó társam. Fizikailag nem láttam, de éreztem a jelenlétét. Éreztem a színét, és a formáját. Olyan ez, mint mikor a perifériás látószögedben látsz valamit, de mikor oda kapod a fejed, már nincs ott semmi. Nem tudom, hogy valóban ott volt-e valami, vagy a képzeletem játszott velem. Akármi is történt, megnyugtatott. Elkezdtünk beszélgetni. Vagy magamban beszélni. Ki tudja. Csak jöttek a gondolatok, és éreztem, hogy a segítségemre lesznek. Isteni sugallatok. Lehet, hogy megőrültem, mert egy képzeletbeli angyallal beszélgettem. Lehet, hogy már akkor megjött a várva várt látomás. Sokféle igazság létezik. Az enyém ez. Mindenki más, annak hívja, aminek szeretné. A lényeg, hogy így sikerült minden kérdésemre választ, és önbizalmat kapnom.

 - Szia! – köszöntöttem az angyalt.

 - Szia! – válaszolt.

 - Azért jöttél, hogy segíts nekem?

 - Igen.

 - Nagyon elfáradtam, segítesz befejezni a távot?

 - Nem, azt neked kell megtenned. Én azért vagyok itt, hogy megvédjelek. Ahogy a zarándokúton is meg foglak. Azt is egyedül kell teljesítened, a megtételében nem segítek, de a védelmem veled lesz, így baj nem fog érni.

 - Velem leszel az Úton?

 - Igen.

 - Ez nagyon megnyugtató, köszönöm! És hogy fogsz megvédeni?

Ekkor megmutatta hogyan tud segíteni. Éreztem, hogy egy kék burkot épít körém, ami visszaver minden olyan energiát, ami árthat nekem. Ezzel megnövekedett az önbizalmam.

 - Értem. Akkor nem kell félnem, nem fognak megtámadni?

 - Nem kell félned, de rossz is fog veled történni. Azonban ezt nem bajnak éled majd meg, hanem egy megoldandó feladatnak, amit meg is fogsz oldani.

 - Hmm. Ez jól hangzik. Az időpont jó, amit kinéztem?

 - Tökéletes. A születésed napja az újjászületésed napja. Ennél nincs jobb időpont az indulásra.

 - És kivel menjek?

 - Egyedül. Akkor tanulsz az út során a legtöbbet.

 - A Camino-ra is el fogok menni?

 - Igen.

 - Mikor?

 - Amikor eljön az ideje.

 - Az egy éven belül lesz?

 - Ne türelmetlenkedj, ha eljön az ideje, menni fogsz.

 - Köszönöm, hogy segítesz nekem! – és csendben futottunk tovább.

Végig mosolyogtam futás közben, és volt energiám megtenni a maradék kilométereket. Éreztem, hogy velem van, és támogat. Feldobott, és túlcsordult a szívem szeretettel. Megcsináltam, és éreztem, hogy a zarándokutat is meg fogom csinálni. Innentől kezdve minden futásomon elkísért a kék angyal. Biztonságban éreztem magam, mikor velem volt, és éreztem, hogy nem hagy el. Erőt és önbizalmat adott ez a gondolat. Attól a naptól kezdve mindenkinek meséltem a tervemről, akivel csak találkoztam. Úgy éreztem, hogy ha minél többen tudják, akkor annál nehezebb lesz visszakozni. Így tényleg el fogok menni. Az esetek többségében valóban jó ellenszer volt ez a félelemre. Sokan támogattak, bíztattak, bíztak abban, hogy valóban megcsinálom. Pár ismerősömtől kaptam csak értetlen, „normális vagy?” reakciót. Őket hevesen igyekeztem meggyőzni, hogy márpedig ez egy teljesen biztonságos, és veszélytelen dolog. Minél jobban meg akartam őket győzni, annál inkább elbizonytalanodtam, hisz csak a bennem lévő kételyeket mondták ki hangosan. De már nem volt megállás. Akik valóban közel állnak hozzám, ők támogattak, és igyekeztek segíteni. Inkább velük foglalkoztam, és nem az ellentáborral. Így gyorsan telt az idő.

A szeretet hatalmas energia, sok mindenre képes. Ma az önbizalom növelő hatását tapasztaltam meg. Mindenki életében vannak jobb és rosszabb napok. Van, amikor minden sikerül, van amikor semmi, és a kettő között a tömérdek árnyalat. Amikor az ember ki tud kapcsolni, és nem a problémáira figyel, csak csinálja a dolgát, hihetetlen dolgokra képes. Ahogy áramlásba kerül, minden a helyére van, minden megy magától. Azonban ha az Egó működésbe lép, és jönnek a félelmek, aggodalmak, kiesünk az áramlásból, és szétcsúsznak a dolgok. Ma jó napom van. Mégis arra az esetre, ha az Egóm új erőre kapna, az eljövendő bizalomhiányos pillanatokra gondolva, elkezdtem összeszedni minden kommentet, amit Tőletek kaptam a bejegyzéseimre. Annyi szeretet van bennük, hogy nem bírtam ki, hogy meg ne köszönjem ezt Nektek! Köszönöm mindenkinek, aki szeretettel gondol rám. Nagyon sokat segítetek! Hálás vagyok érte! Forduljatok mindenkihez szeretettel és bizalommal, hisz ezzel nem csak másoknak tesztek jót, hanem magatoknak is, mert azt kapjátok vissza, amit másoknak adtok.

“Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek… Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!” (Müller Péter)

Mindig is érdekelt a Camino. Nem kerestem a róla szóló írásokat, nem olvastam róla, nem igazán tudtam, hogy mit is jelent valójában zarándoknak lenni. Csak annyit tudtam, hogy sokat tanít. Nekem ez elég is volt ahhoz, hogy tudjam, egyszer végigjárom. Még nem tettem meg. Még mindig úgy gondolom, hogy egyszer végig fogom járni. Ha eljön az ideje. Az én utam most máshol volt. Itt, Magyarországon. Végigjártam a Magyar Zarándokutat. 

Félelmetes dolog. Aki még nem tette meg, játsszon el a gondolattal, hogy 30 napig egyedül megy, egyik településről a másikra gyalog, egy hátizsáknyi holmival a hátán. Megijedtem. Ezért nem indultam el már korábban. Vonzott, de nem annyira, hogy lépéseket is tegyek érte. Még nem értem meg rá. Félelmem csak a kifogásokat látta. Messze van, túl hosszú, nem tudok annyi szabit kivenni - persze meg sem próbáltam -, nem túl jó az angolom, túl sokba kerül, és még lehetne sorolni jó sokáig. Egészen egy szép tavaszi vasárnapig soroltam a kifogásokat. Azon a reggelen máshogy keltem fel. Valami megváltozott. Elfogytak a kifogások, helyükbe a megoldások léptek. Egy erő vezetett. Egy olyan erő, melynek nem lehetett, és nem is akartam ellenállni. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért akartam útnak indulni. Hívott az út. Nem volt választásom. Mennem kellett. Mint mikor nem tudod, hogy miért azt a könyvet veszed le a könyvesbolt polcáról, és beleolvasva választ találsz kérdéseidre. Mikor nem tudod miért balra fordultál az utcán, és megláttad azt, amit kerestél. Mikor nem tudod miért ahhoz a fiúhoz/lányhoz mész oda, és évek múlva kézen fogva várjátok az unokákat. Nincs rá logikus magyarázat. Egy érzés. Amit ha szabadon engedsz, akkor megkapod a válaszokat, megjönnek a megoldások. A boldogság. Azon a napon kiengedtem ezt az érzést a korlátaiból, amiket én építettem neki. Elengedtem minden félelmet és aggodalmat. A megoldás egyből elém tárult. A kifogások helyett ezzel, az addig tehetetlen energiával kerestem rá a zarándokutakra az interneten: "Nem igaz, ahogy nincs egy rövidebb, közelebb, olcsóbb út!" Az energia kiszabadult, és már nem volt megállás. Tényleg nem volt igaz, hogy nincs. Van ilyen út. Az első link, ami bejött, a Magyar Zarándokút. A leírásban pedig ott virított a két hét, mely alatt meg lehet tenni az utat. Akkor évente pont ennyi szabadságot kellett egybe kivennem. Ez az én utam! Kiáltottam fel örömömben. Minden kifogásomra választ adott. Egyszerűen tökéletes volt. Azon a szép tavaszi napon elhatároztam, hogy a kéthetes szabim alatt zarándokolni fogok. Elővettem a naptáram, és megakadt a szemem az októberi hosszú hétvégén, amivel megtoldva a szabimat, kényelmesen be tudom fejezni az utam. Visszaszámolva az indulás pont a születésnapomra esett. Megtetszett az ötlet, hogy így ünnepeljek. Mivel még fél év volt hátra, a felkészülést a magyar út beszámolói és a Camino könyvei olvasásával kezdtem. Igyekeztem minél többet megtudni a zarándok életről. Minél többet olvastam, annál türelmetlenebb lettem.

A folytatásban leírom, hogyan kezeltem a türelmetlenségem, és folytattam a készülődést.

Az élet egy utazás. Hol könnyebb, hol nehezebb. Hol békés, megnyugtató tájon vezet az utunk, hol háborgatott, pusztulástól terhes tájon. Az elsőn szívesen járok, a másodikon hamar túl lennék. Igyekszem ezt az alapvető érzést leküzdeni, és megélni mindkét helyet. A teljes valójában. Megismerve minden tanítását, minden ajándékát. Így nehéz szívvel, de igyekszem elhagyni azt a helyet, ahol jó, ha már mindent megtanultam ott, akkor is, ha tudatom minden idegszála azt akarja, hogy maradjak, és maradok ott, ahol nem jó, addig, míg meg nem tanulok mindent, amit ott kell megtanulnom. Jelenleg ezt tartom a legnehezebb feladatnak. Megélni minden pillanatot. És mindent csak addig, amíg az a pillanat tart.

Az útkeresés nálam a tapasztaláson alapul. Ha nem tudom, hogy melyik a jó irány, ha nem látom a jeleket, akkor kipróbálom az összes lehetőséget, amit látok, és az érzéseimre hagyatkozok. Van, hogy hamar megmutatkozik a helyes irány, van, hogy tovább kell mennem egy másik úton, hogy észrevegyem a jót. Összességében azonban mind egy helyre vezet. Mindegyiken megtanulhatod a leckét. Hol könnyebben, hol nehezebben. Az elmúlt időszakom erről szólt. Letértem az egyenes útról, és próbálgattam, hogy melyik a helyes irány. Sokat tapasztaltam, sokat tanultam. Hol jobban tetszett, hol kevésbé, a módszer. Hogy megtanultam-e a leckét, megtaláltam-e az utat, az a jövő zenéje. Még nem tudom. Csak azt tudom, hogy megyek tovább. Bármi történjen is.

Ez alatt az idő alatt megértem arra, hogy elmeséljem eddigi életem egyik legmeghatározóbb élményét. Megértem arra, hogy elmeséljem a Magyar Zarándokúton történt tapasztalásaimat. 16 napig voltam egyedül úton. 16 napon keresztül tanultam különböző tanítóktól. Tanítóim hol látható, hol a láthatatlan világ szereplői voltak. Mindenki saját hite szerint olvassa történetemet, és azt vigye haza belőle, amit a magáénak érez. Vegye ki belőle a saját tanításait, a többivel ne törődjön. Számomra valóságos volt. Számodra, lehet hogy mese. Ez így helyes. Tanulni bármiből lehet.

A nappalim falán van egy hatalmas térkép. A Föld domborzata van rajta. A térkép pont szemben van azzal a székkel, ahol enni szoktam. Ahogy vacsora közben a félhomályban ránéztem, szembetűnt valami. A legsötétebb szín egyetlen helyre koncentrálódik. Egyetlen folt. A világ legmagasabb hegycsúcsai egyetlen helyen találhatók? Eddig valahogy sosem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Tudtam, de nem tapasztaltam. Ahogy néztem a térképen az egyetlen nagyon sötét barna foltot, kérdések sora fogalmazódott meg bennem, mely egy gondolatmenetet indítottak el. Vajon miért nincs még egy olyan hegység, ami 8000 felé emelkedne? Vajon miért csak egy van? Olyan, mintha csak egy helyen lehetne Istenhez, a Teremtőhöz bejutni. Mintha csak egy kapu lenne. Több út is vezet felfelé, hisz ott van több csúcs is, és egy csúcsnak is fel lehet jutni többféle képen, több oldalról. Kismillió képen felmászhatsz. De kapu csak egy van. És hogy mi lehet a kapu? Úgy gondolom a boldogság az. Több úton is el lehet érni. Mindenki máshogy csinálja. De a Teremtőhöz csak a boldogsággal juthatsz be. Ez az egyetlen ami számít. Legyen ez az utolsó gyakorlat. Egy életre szóló gyakorlat. Légy boldog. Mindegy, hogy mit csinálsz, ki vagy, hova mész. Légy boldog. Minden feladatban, minden munkában találd meg, amit szeretsz. Ha nincs már benne, akkor keress olyat, amiben van. Keresd meg azt, ami boldoggá tesz. Dobd ki a negatív gondolatokat, a "nem lehet"-et, a "nem tudom"-ot. Csak légy boldog! Engedd meg magadnak. Fogadd be a jót. Mindenki megérdemli. Engedd hát meg magadnak, hogy boldog légy. Mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád. A boldogság kapujával a hasán.

Gyásznapot tartottam. Sokáig fogalmam sem volt arról, hogy mit is gyászolok ma. Csak éreztem, hogy valami változik, változott, lezárult. Estére rájöttem. A régi életem gyászoltam. Minden darabjával. Minden hibájával. Minden szép emlékével. Minden tanulságával. Új nap kezdődött, és én döntöttem. Egy szebb élet reményében választottam. Ráléptem egy útra, és ezzel lezártam a régit. Minden nap, minden reggel új élet kezdődik, új utat választhatunk. Egy új remény valami jobbra, valami szebbre. Ma elbúcsúztattam régi életemet. Elváltam tőle. Elengedtem. Nincs többé szükségem rá. Nem kell többé a negatív gondolkozás. Nem kell a mások hibáztatása. Nem kell a másokra várás. Nem kellenek a mérgek. Nem kell a mások bírálata. Tiszta szívvel, pozitívan, nyitottan szeretnék élni. Nem tudom, sikerül-e. Nem tudom, mi lesz az út végén. Nem tudom, hogy meddig kísér még a múlt. Csak azt tudom, hogy elindultam. Úton vagyok, és csak megyek tovább. Akkor is ha fáj, akkor is, ha fáradt vagyok, akkor is, ha nehéz. Megyek, mert jó menni. Mert mindent megér. Még ha nehéz is megválni a megszokottól. Akkor is nehéz, ha tudjuk, hogy jobb lesz, ha sokat szenvedtünk. Még nehezebb, ha szép volt. De a reggel nem vár. Megy tovább. Veled, vagy nélküled. Neki mindegy. Én vele tartok. Búcsút intve a tegnapnak.

Köszönöm a múltam minden pillanatát! Köszönöm a szép emlékeket! A jó találkozásokat! Köszönöm azokat az emlékeket, amiket rosszul éltem meg. Köszönöm, mert tanítottak! Köszönöm, mert messzebbről nézve láttam a miértjét, és átértékeltem már. Köszönöm!

Mai gyakorlatom ezzel a számadás lett. A múlt letételéhez hálát adtam mindenért, ami történt. Mindenért, válogatás nélkül. Hisz mind-mind hozzájárult ahhoz, aki most vagyok. Akár ki is vagyok.  

Egy éve ilyenkor úton voltam Esztergom felé, hogy megkezdjem akkori életem legnagyobb kalandját. Akkor még nem is sejtettem, hogy már rég megkezdtem a legnagyobb kalandot. Pontosan 32 éve. Egy éve indultam el a Magyar Zarándokúton. 32 éve a saját zarándokutamon. Pár éve a tudatos utamon. Egy éve úgy gondoltam, hogy életem legszebb és legnehezebb időszaka volt a zarándoklat, de tudatosan visszanézve, ez is folyamatosan változik. Akkor az volt. Azóta azonban nagyon sok minden történt. Az életem még tovább forgott. Egy spirálom megyek tovább azóta is fölfelé, és folyamatosan változok. Újabb, és újabb 180 fokok. Hol én indukálom, hol a más. Hol észreveszem, hol mondják. Hol tovább jutok, hol visszalépek. De a folyamat, amit tudatosan elkezdtem pár éve, nem áll meg. Egy éve az utam katalizátorként gyorsította fel az eseményeket. A sok tanítás, a sok tapasztalat, amivel ott gazdagabb lettem, folyamatosan jön fel, és segít BOLDOGulni az életben. Akkor még nem tudtam, hogy az az út nem egy út lesz. Az csak elindított. Azóta is úton vagyok. Egyre többet látva, tapasztalva. Egyre szebb és egyre nehezebb.

Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért megyek olyan helyre, ami veszélyes, miért feszegetem a határaimat. A hegymászás szintén az életem kicsinyített mása, ahogy a zarándokút is az volt. Még az elején járok. Bizonytalanok a lépteim. De megyek. Megyek, hogy átlépjem a határaim, amik csak az én fejemben léteznek. Az egész élet erről szól. Ettől szép. Ha nem tudod, hogy mi jön a kanyar után. Csak mész. Még ha bizonytalanul is lépsz, mert nem tudod, mi vár rád. De tudod, a végcélért megéri. A hegycsúcsért megéri. Az út tapasztalásáért megéri. A határtalanság megérzéséért megéri. Azért a katarzisért, amit jutalmul kapsz. Megcsináltad! Pedig nagyon nehéz volt. Voltak olyan pillanatok, mikor úgy gondoltad, nem fog menni. De csak mentél tovább, csak a következő lépésre koncentrálva, és a végén sikerült. Mindig sikerül, ha hiszel benne, és mész tovább. Hagytam már ki csúcsokat. Mert nem hittem el, hogy fel tudok menni. Mert az addig vezető út is határfeszegetés, határátlépés volt. Mert az addig vezető út is megadta azt, amire szükségem volt. Mert az út a lényeg. Ahogy erősödik a hitem, úgy jutok egyre feljebb. A csúcs is meglesz.

Annyi emléket ébresztett fel bennem ez a nap. Cikáznak a gondolataim, csapongnak a múlt történései. És mind, mind büszkeséggel tölt el. Büszke vagyok, hogy vagyok, aki vagyok. Büszke vagyok, hogy tartok, ahol tartok. Büszke vagyok, hogy ennyi minden történt, ennyi mindent elértem. Büszke vagyok, hogy lebontottam sok-sok falat. Büszke vagyok, hogy képes voltam kilépni, változtatni. Büszke vagyok, hogy tudtam nyitni. Mindegy mit teszel, mindegy ki vagy. Mindegy, mit gondolnak mások, mit értek el mások. Légy büszke Magadra! Légy büszke arra, aki vagy. Arra, amit elértél. Állj ma meg egy percre, és nézz bele a tükörbe. Nézd meg, hogy ki vagy, és ki voltál. Nézd meg, hogy mennyi mindenen mentél már keresztül. És légy büszke! Légy büszke Magadra! Adj hálát, hogy az vagy, aki vagy, és ott tartasz, ahol tartasz. A számodra legjobb helyen. Én büszke vagyok mindenkire! Minden családtagomra, minden barátomra, minden ismerősömre, és minden ismeretlenre. Mindenkinek a saját élete a legnagyobb kihívás, és a legnagyobb szépség. Légy hálás magadnak! Légy hálás másoknak!

Templomban voltam. Kiskoromban megszokott dolog volt, hogy vasárnap reggel misére kellett menni. Nem volt opció. Majd ahogy cseperedtem, egyre inkább elmaradt ez a szokás, már csak ünnepekkor jártam misére, majd szép lassan az is elmaradt. Évekig nem voltam. A templomokat mindig is szerettem, és látogattam. Csak a mise maradt ki. Egy évvel ezelőttig. A zarándok utamon több ízben is hallgattam misét. Akkor már más füllel, szemmel. Már nem kötelesség volt. Örömmel mentem. Ahogy ma is. Reggel arra a vágyra ébredtem, hogy el akarok menni a vasárnapi misére. Gyorsan elkészültem, és pont a kezdésre toppantam be a Szent Anna templomba. Épp időben érkeztem a csodára. Ez a mise rendhagyó volt. Egy olasz énekkórus volt itt. A mise alatt is énekeltek párszor, a végén pedig adtak egy fél órás koncertet. Az énekek alatt becsuktam a szemem, hagytam, hogy átjárjon a zene öröme, és a templom erőteljes energiája. Fantasztikus élményt adott. Behunyt szemem előtt megjelentek az angyalok. Megtöltötték az épületet. Táncoltak a zenére. Velük együtt énekeltek. Angyali zene szólt.

Mai gyakorlat zenehallgatás. Olyan zenét hallgatni, amitől libabőrös leszel. Aminél érzed, hogy az nem emberi. Ami a mennyekből szól. Mint például ez:

https://www.youtube.com/watch?v=WJTiXoMCppw

A mai gyakorlat a kapcsolatok ápolása. A csend után jöhet egy kis nyüzsgés. A gyerekkori barátaimmal vagyok. Mindannyian mások vagyunk, és mégis már sok-sok éve vagyunk egymás életének része. Rengeteg élmény van már a hátunk mögött. Nagyon sok jó, és pár rossz is. Átéltünk sok mindent együtt, és még fogunk is. Nem vagyunk mindig egy véleményen, van, hogy veszekszünk, van, hogy nem beszélünk. De bármikor számíthatunk egymásra. És ez a lényeg. Köszönöm!