Ahogy megtaláltam a nekem való utat, a kezdeti boldogság hamar átcsapott félelemmé, és türelmetlenséggé. Féltem attól, hogy egyedül leszek, és megölnek, feldarabolnak, majd az erdő különböző pontjain ásnak el. A média által keringetett történetek után, úgy érzem, nem is volt a valóságtól annyira elrugaszkodott ez a félelmem. Ezért szép lassan elkezdtem kizárni a média erőszakos részét az életemből. Csak pozitív híreket olvastam, tévém pedig már jó ideje nem volt, így azzal nem kellett foglalkoznom, hogy a híradó mit üzen. Ezzel azonban csak az egyik akadályt ugrottam át. Féltem még attól is, hogy túl nagy elvárásaim vannak az úttal kapcsolatban. Addig mindenhol azt hallottam, olvastam, hogy minden kérdésre választ ad, és látomások is kísérik az utazót. A látomások nagyon csábítóak voltak. Titkon azt reméltem, hogy ha elindulok, nekem is lesz. Ezzel akaratlanul is elvárásokat állítottam fel, ami elvesztése ijesztően hatott, pedig még meg sem kaptam. Mi lesz, ha nekem nem lesznek látomásaim, nem tanulok semmit? A táv sem volt éppen megnyugtató. Sose mentem még ennyit egyhuzamban. Ambivalens módon, a félelmeim mellett elviselhetetlen türelmetlenség lett úrrá rajtam. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik az erősebb.
- Mennem kell! Menni akarok! Most! De most nem tudok. És lehet, hogy mégsem egyedül kellene menni? Lehet, hogy nem is kéne menni? - kavarogtak bennem az ellentétes gondolatok.
Rengeteg energiámat elvett a türelmetlenségem visszafogása. Mindig türelmetlen voltam. Ha valamit akartam, az azonnal kellett. Ha nem kaphattam meg azonnal, sokszor már nem is érdekelt. Feladták a leckét. Meg kellett tanulnom végre türelmesnek lenni. Olvastam ellen. A Magyar Zarándokútról minden fellelhetőt elolvastam (szerencsére az interneten sok élménybeszámoló van róla). A spanyol Camino-ról is olvastam könyveket. Minden egyes könyv, minden egyes beszámoló megerősített, és növelte a lelkesedésem. Egyre biztosabb voltam abban, hogy jó döntést hoztam. Az agyam ilyen irányú lekötése pedig tökéletesen kezelte a türelmetlenséget. A félelmeim legyőzéséhez segítséget kaptam. Egyik futásom közben fura társat kaptam. Épp egyedül róttam a kilométereket, nagyon fáradt voltam, már azon gondolkoztam, hogy megállok, és nem futom le a szokásos távomat. Ekkor mintha lépteket hallottam volna a hátam mögül. Hátra néztem, de senkit sem láttam. Az érezés, hogy valaki jön mögöttem, nem múlt el. Újra hátra néztem, még mindig senki. Pár lépés után már tudtam, hogy nem is fogom látni, mert olyas valaki csatalakozott hozzám, akit a szem nem érzékel. Egy kék angyal lett a futó társam. Fizikailag nem láttam, de éreztem a jelenlétét. Éreztem a színét, és a formáját. Olyan ez, mint mikor a perifériás látószögedben látsz valamit, de mikor oda kapod a fejed, már nincs ott semmi. Nem tudom, hogy valóban ott volt-e valami, vagy a képzeletem játszott velem. Akármi is történt, megnyugtatott. Elkezdtünk beszélgetni. Vagy magamban beszélni. Ki tudja. Csak jöttek a gondolatok, és éreztem, hogy a segítségemre lesznek. Isteni sugallatok. Lehet, hogy megőrültem, mert egy képzeletbeli angyallal beszélgettem. Lehet, hogy már akkor megjött a várva várt látomás. Sokféle igazság létezik. Az enyém ez. Mindenki más, annak hívja, aminek szeretné. A lényeg, hogy így sikerült minden kérdésemre választ, és önbizalmat kapnom.
- Szia! – köszöntöttem az angyalt.
- Szia! – válaszolt.
- Azért jöttél, hogy segíts nekem?
- Igen.
- Nagyon elfáradtam, segítesz befejezni a távot?
- Nem, azt neked kell megtenned. Én azért vagyok itt, hogy megvédjelek. Ahogy a zarándokúton is meg foglak. Azt is egyedül kell teljesítened, a megtételében nem segítek, de a védelmem veled lesz, így baj nem fog érni.
- Velem leszel az Úton?
- Igen.
- Ez nagyon megnyugtató, köszönöm! És hogy fogsz megvédeni?
Ekkor megmutatta hogyan tud segíteni. Éreztem, hogy egy kék burkot épít körém, ami visszaver minden olyan energiát, ami árthat nekem. Ezzel megnövekedett az önbizalmam.
- Értem. Akkor nem kell félnem, nem fognak megtámadni?
- Nem kell félned, de rossz is fog veled történni. Azonban ezt nem bajnak éled majd meg, hanem egy megoldandó feladatnak, amit meg is fogsz oldani.
- Hmm. Ez jól hangzik. Az időpont jó, amit kinéztem?
- Tökéletes. A születésed napja az újjászületésed napja. Ennél nincs jobb időpont az indulásra.
- És kivel menjek?
- Egyedül. Akkor tanulsz az út során a legtöbbet.
- A Camino-ra is el fogok menni?
- Igen.
- Mikor?
- Amikor eljön az ideje.
- Az egy éven belül lesz?
- Ne türelmetlenkedj, ha eljön az ideje, menni fogsz.
- Köszönöm, hogy segítesz nekem! – és csendben futottunk tovább.
Végig mosolyogtam futás közben, és volt energiám megtenni a maradék kilométereket. Éreztem, hogy velem van, és támogat. Feldobott, és túlcsordult a szívem szeretettel. Megcsináltam, és éreztem, hogy a zarándokutat is meg fogom csinálni. Innentől kezdve minden futásomon elkísért a kék angyal. Biztonságban éreztem magam, mikor velem volt, és éreztem, hogy nem hagy el. Erőt és önbizalmat adott ez a gondolat. Attól a naptól kezdve mindenkinek meséltem a tervemről, akivel csak találkoztam. Úgy éreztem, hogy ha minél többen tudják, akkor annál nehezebb lesz visszakozni. Így tényleg el fogok menni. Az esetek többségében valóban jó ellenszer volt ez a félelemre. Sokan támogattak, bíztattak, bíztak abban, hogy valóban megcsinálom. Pár ismerősömtől kaptam csak értetlen, „normális vagy?” reakciót. Őket hevesen igyekeztem meggyőzni, hogy márpedig ez egy teljesen biztonságos, és veszélytelen dolog. Minél jobban meg akartam őket győzni, annál inkább elbizonytalanodtam, hisz csak a bennem lévő kételyeket mondták ki hangosan. De már nem volt megállás. Akik valóban közel állnak hozzám, ők támogattak, és igyekeztek segíteni. Inkább velük foglalkoztam, és nem az ellentáborral. Így gyorsan telt az idő.
