Reggel egy csodálatos napra ébredtem. Új nap, új lehetőségekkel. Az éjjeli lidérceknek nyoma sem volt. Minden reggel úgy ébredtem, mintha akkor kezdeném az utam. Minden nap új esélyt kaptam. Minden nap újra kezdhettem. Új remény, hogy az előző napi nehézségeket a hátam mögött hagyjam. Így hát, mint már annyiszor, most is ezt tettem. Elmúlt a vihar. Szép napra virradt. Újra útra kelhetek, hogy gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyeken haladhassak át. A nehézségek már mögöttem, előttem a lehetőségek tárháza. Ez a reggel csodája!
Minden ruhám megszáradt, hét ágra sütött a nap, nagyon jól éreztem magam. Összepakoltam, és indultam. Újabb rövid szakasz következett, ezért nem keltem korán. Csak 20 km-t kellett megtennem Fajszig, ahol a következő szállásom volt. Az időm engedte, hogy Kalocsát is megnézhessem. Gyönyörű város. Szép lassan sétáltam át a városon, meg-megálltam egy-egy szobor előtt. Beültem egy kávézóba is, hogy igyak egy finom kávét.
Bátyáig, ami 7,5 km-re volt, földúton kellett menni. Előző naphoz hasonlóan folytatódott a harcom a sárral. Most viszont az időjárás nekem kedvezett, ezért, ahogy a tegnapi nap elején is, újra élveztem a sárban való tapicskolást. Egy-egy nagyobb pocsolya, mely körül puha sártenger feküdt, elemi erővel vonzott, hogy vegyem le a cipőmet, és mezítláb gázoljak át rajta, gyermeki élvezettel. Sajnos az agyam visszatartott, így nem tettem meg. Minden egyes sártenger hívogatott. Minden egyes sártengernél megvívtam a csatám, és minden esetben az egom győzött. A félelmeim, hogy belelépek valamibe, vagy a vízhólyagjaim elfertőződnek. Ezt a mókát kihagytam, de helyette akaratlanul ugyan, találtam másikat. Egy helyen eltévedtem. Nem fordultam le, ahol kellett volna. Mikor észrevettem, már nem volt kedvem visszamenni, és a térkép alapján, ha átvágok a földeken, akkor jó helyre lyukadok ki. Mivel, ha épp nem volt kaland az életemben, akkor magam kerestem, és még a cipőm sem kellett levenni hozzá, úgy döntöttem átvágok a szántón. Ha kihívás sáros földúton menni, akkor sáros szántón még nagyobb. Olyan volt, mintha 30-40 cm-es hóban kellett volna mennem. Alig bírtam emelni a lábam, és kiló számra cipeltem a cipőmre ragadt nedves földet. Mégis jókat nevettem rajta, és egyensúlyoztam tovább. Közben néha körbe néztem, látja-e valaki mozdulataimat, amit egy balett táncos is megirigyelhetett volna. Nem mintha bármin is változtatott volna, ha ott van valaki, de azért örültem neki, hogy mutatványos szerepében nem kell tetszelegnem. Ahogy kijutottam egy útra, megálltam az első alkalmas helyen, ahol a cipőmről valamelyest lehúzhatom a sarat. Könnyített lábakkal suhantam tovább. A faluban betértem az első kocsmába. Kértem egy alma fröccsöt (almalé szódavízzel), és kiültem napozni. Behunytam a szemem és csak élveztem a nap kellemes sugarait. Iszogatás közben eszembe jutott, hogy egy kocsmában rengeteg, szerelésre alkalmas dolog lehet. Kérésemre a kocsmáros hölgy elő is keresett nekem egy sárga szigettelő szalagot. Megragasztottam mind a két botom, hogy többé ne essen szét. Újra volt támaszom, és kifejezetten tetszett a kék boton a sárga ragasztó. Igazi harci sebesülés nyomaira emlékeztetett. A falu után nem sokkal újra a gáton találtam magam. Jó 10 km-t kellett megtennem egyenesen. Nem kellett figyelnem az utat, itt nem lehetett eltévedni.
Meditálni kezdtem. Pár mély lélegzés után újra a kristály teremben voltam, és tisztogattam a kristályokat. Tisztogatás közben egyre világosabb lett a terem. Körbe-körbe sok-sok asztal és polc, telis-tele gyógyító kövekkel. A falakat nem láttam, nem tudtam, hogy mekkora a terem. A sok kristály a szivárvány minden színében pompázott. Csillogtak, játszottak a fénnyel. Középen a plafonról egy fordított obeliszk lógott le. Olyan volt, mint egy hatalmas csillár. Ez a csillár az életerő. A korona csakrán keresztül kapcsolódik a tiszta központokhoz, ahonnan a teremtői energiát kapja. A lecke következő fejezete jött, tódultak az információk. A gondolatok számomra ismeretlenek voltak addig. Úgy éreztem magam, mint egy felfedező. Ahogy az úton haladtam, és egyre másra újabb és újabb tájakat ismertem meg, tapasztaltam meg, úgy jöttek az új gondolatok erről a teremről és a kristályokról. Arról, hogyan tudom használni. Nem akartam hinni a szememnek, a tudatomnak. Ha más mondja, biztos kételkedve fogadom. De boldog voltam, mert erre vágytam. Bár nem tudom, mi volt ez. A látomást nem így képzeltem el – sokkal életszerűbben, valósághűbben, úgy hogy nem tudom megkülönböztetni a fizikai síkon és a szellemi síkon való történéseket. Nem gondolom, hogy látomásom volt, inkább csatorna voltam. Vagy lehet, hogy a látomás is az? Nem számít, minek nevezzük. A lényeg, hogy jobban figyeltem arra, hogy milyen információ megy át rajtam. A gondolatok csak jöttek tovább, mint mikor egy kirakós darabjait rakja az ember. Csak nézi, nézi, majd egyszer csak rájön, hogy melyik darab illik a következő helyre. Tisztogattam a kristályokat, mintha egy nagy tollporolóval járkáltam volt az asztalok, és polcok között, igyekezve minden helyre benyúlni vele, hogy sehol se maradjon por. Közben néha megálltam pihenni, inni, enni. Amint a fizikai szükségleteimet kielégítettem, tovább indultam, és már repültem is vissza a terembe. Mintha a járással kötöttem volna össze a vizualizációt. Az időérzékem teljesen elveszett. Hogy milyen nap volt, már rég nem tudtam. Akkora már az órákat sem érzékeltem. Nem tudom, mennyi ideig takarítottam a köveket. Egyszer csak úgy éreztem, a végére értem. Minden tiszta volt. Mivel a tisztítás a gyógyítás, ettől azt is vártam, hogy a lábam rendbe jöjjön. Az viszont még mindig fájt a sok menéstől.
- Mivel van még dolgom? Mit kell még megtisztítanom? – kérdeztem magamban kétségbeesetten.
Ekkor fantasztikus dolog történt. A középső „csillár” kristály köré kirepült pár kő, amit még nem tisztítottam meg. Ott lebegtek, forogtak a nagy kő körül. Meseszép látványt nyújtott. Elkezdtem tisztogatni azokat is, de megállított egy gondolat. Azok a gondolatok, melyek eddig is sok titkot fedtek már fel: addig felesleges ezeket megtisztítani, amíg az ártalmas környezeti hatást ki nem iktatom. Jelen esetben a lábam azért fájt, mert napok óta túlerőltetem az átlag 30 km járással. Sokat sportoltam eddig is, de ehhez nincs hozzászokva a lábam. Addig nem tudom meggyógyítani, amíg nem hagyom abba az erőltetett menetet. Olyan ez, mint mikor valaki megfázott, és kúrálja magát, issza a meleg gyógyteákat, de pulcsit nem akar felvenni. Amíg nem öltözik melegen, újra meg fog fázni. A helytelen élet okozta tünetek újra és újra vissza fognak térni, amíg a helytelen viselkedésen, szokáson nem változtatunk. Addig csak időpocsékolás a kezelés is. Csak tüneti kezelés lenne. Eszembe jutott, mennyi mindent így csinálunk. Lustaságból, gőgből, vagy ki tudja milyen okból, csak a tüneteket akarjuk kezelni, ahelyett, hogy egy kis plusz ráfordítással megváltoztatnánk az életünk káros szokásait.
A káros szokások kapcsán eszembe jutott a védelem. Az esti élmények még élénkek voltak, és a hétköznapjaimban is tapasztaltam már, hogy sokszor akarva akaratlanul is érnek olyan hatások, amiktől nem éreztem jól magam. Egy eltévedt negatív gondolat, egy rosszindulatú valaki rám ragasztott fekete energiája, ami lehúz a mélybe. Hogy ilyen ne forduljon elő, sokszor kértem teremtői védelmet. Mivel a terem én voltam, úgy éreztem azt is le kell védeni. Olyan védelmet kértem, ami a teremtői energiát átengedi, akinek tiszta a szándéka, az bármikor bejöhet, bármit elvihet, ha szüksége van rá, lerakhat bármit, amire már nincs szüksége, vagy nekem szeretné adni. A nem teremtői energia azonban nem jöhet be. Aki rossz szándékkal közelít, azt egy láthatatlan erőtér megállítja. Olyan volt ez a védelem, mint a mostanában oly divatos vámpíros sorozatokban használt védelem. A vámpír nem mehet be, az ember igen.
Megértettem azt is, hogy be lehet menni más termébe, hogy ott gyógyítsuk meg a másikat, adjunk neki valamit. Ezt csak jó szándékkal, szeretettel lehet megvalósítani.
Eszembe jutott egy ismerősöm, akit sok csapás érte az elmúlt időben. Nem tudom, miért jutott eszembe, de ha már így történt, megnéztem a termét. Sötét volt, és minden romokban állt. A sötétséget még ki lehet űzni, takarítani, de a törést helyre állítani már sokkal nehezebb. Úgy tűnt, túl sok mindenen kellene változtatnia ahhoz, hogy javulni kezdjen. Nem voltam biztos abban, hogy képes erre. Úgy éreztem most hagyni kell elmenni, hogy a következő életében próbálja újra megoldani karmikus feladatát. Furcsa mód a halál gondolata nem okozott sem fájdalmat, sem rossz érzést. Ugyanolyan természetesnek tűnt, mint egy ruhaváltás. Csak testet cserélünk. A lelkünk él tovább. Ha valaki elvégezte élete feladatát, tovább kell mennie. Talán akkor is érdemes, ha ellehetetlenítette magának az elvégzését. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. A következő életében léphet a következő szintre, vagy újra megpróbálhatja az előzőt, attól függően, hogy sikerült-e véghezvinni, vagy sem. Mint az életben a próbatételek. Ha megoldod, jön egy nehezebb. Ha nem, akkor visszakapod. És minden forog tovább körbe-körbe.
Nagyon sok minden érdekelt még a teremmel kapcsolatban, rengeteg kérdésem volt. Azonban ezekre most nem kaptam választ. Helyette egy másfajta tanítást kaptam. A türelem tanítását. Amíg a ház alapja nincs megfelelően elkészítve, felesleges megtanulni, hogyan kell tetőt rakni. Előbb tanuld meg az alapokat! - Jött az intelem.
Lassan beértem Fajszra. A templomtornyot már kilométerek óta láttam. Kecsesen emelkedett ki az alföldi tájból. Gyönyörű volt.
Fajszon egy régi révházban volt a zarándokszállás. Nagyon jól ki volt táblázva, így könnyen megtaláltam. Felhívtam a segítőt, és leültem a vízlépcsőre, míg vártam rá. A Duna a lábaim előtt hömpölygött. Olyan csendes volt, olyan hatalmas és olyan megnyugtató. A nap melegen sütött, arcom felé emeltem, elmém-kiürítettem, és csak voltam. Élveztem a pillanatot.
Ahogy megérkezett a zarándoksegítő, megmutatta a szobám, és a vizesblokkot. Nagyon kedves, szimpatikus srác volt. Fizetés és pecsételés közben érdeklődtem a vacsorázási lehetőségekről. A faluba irányított, és felajánlotta, hogy megmutatja a boltot a zöldségest, és a templomot.
- Bejelentkezett egy másik zarándok is. Nem baj, ha nem egyedül leszel? – kérdezte.
Meglepődtem a kérdéstől, bár érthető volt, hiszen egy szobában kellett aludnunk.
- Dehogy baj. Persze, hogy nem zavar. – válaszoltam mosolyogva.
Még örültem is neki, hiszen azt mondják, hogy akivel a zarándokút során találkozol, attól tanulni fogsz. Izgatottan vártam, hogy ki lehet ez a semmiből előbukkanó zarándoktárs. Azért is örültem, mert nagyon jól esett volna már egy olyan emberrel beszélgetni, aki hasonló cipőben jár, mint én.
A falu-körtúra után betértem a boltba, hogy megvegyem az aznapi vacsorám. Nem volt széles a kínálat, májkrémes kenyérre esett a választásom. A zöldségesnél friss zöldséggel és gyümölccsel dobtam fel a menüt.
Ahogy baktattam a szállás felé, elhatároztam, hogy kint fogom megenni a szabadban. A révházzal szemben egy csodás park feküdt, padokkal, asztalokkal. Kerestem egy naposat, és leültem falatozni. A vacsora végeztével, már lebukóban volt a nap. Kiültem a Duna partra, megnéztem a naplementét. Rózsaszínben játszott az ég. Ahogy a naplementét csodáltam, egy nagy hátizsákos srác közeledett a révház felé. Megérkezett a zarándoktársam. Elkezdtük mesélni egymásnak a történetünket. Az egy napi lemaradását úgy hozta be, hogy összevont két rövidebb távot, és nem szállt meg Kalocsán, hanem jött tovább. Tudtam meg az elbeszéléséből. Rövidesen kiderült, hogy ismerjük egymást. Találkoztunk már.
Nem akartam hinni a fülemnek, szememnek. Az ország másik végében a zarándokutam kellős közepén pont egy ismerőssel hoz össze a sors. Egy csapásra eltűnt a kezdeti lelkesedésem a zarándoktárs iránt. Vegyes érzelmeim voltak. Nem akartam lenézni, és nem is neki szólt, de el sem tudtam képzelni, hogy mit taníthat nekem egy ismerős "hétköznapi" srác. Egy tanítót képzeltem helyette, egy mestert, aki csak önti magából a sok-sok bölcsességet. Elkezdtem félteni a következő napi látomásaimat:
- Ha más is lesz velem, akkor vajon hogy fognak jönni a tanítások? – aggodalmaskodtam.
Egyébként nagyon szimpatikus srác volt új útitársam. Jót beszélgettünk este. Nagyon jó volt megbeszélni a fizikai problémáimat olyas valakivel, aki ugyanazt éli át. Megértett. Hálás voltam neki ezért.
Az útról alkotott elképzeléseink is hasonlóak voltak. Ő is egyedül akart menni, így megbeszéltük, hogy nem beszéljük meg, ki hol száll meg, mikor megy tovább, hogy megy. Egy dolog volt csak biztos. Hogy véletlenek nincsenek. Annak is oka volt, hogy találkoztunk. Idővel az is ki fog derülni, hogy mi.
Ez az esemény megdöbbenve ébresztett rá, hogy nem vagyok befogadó, elfogadó.
- Mit ártott ő nekem? Miért vannak ellenérzéseim vele szemben? Csak egy zarándok, aki arra tévedt.
Rá kellett jönnöm, hogy csak akkor vagyok nyitott és elfogadó, ha a történések beleillenek a terveimbe. Amint ez nem így történik, már be is zárok, és nem tetszik a változás.
Miután kibeszéltük magunkat, én a megszokott módon leírtam a napom, és elolvastam a rám várót, majd elszenderültem.
