Mindig is érdekelt a Camino. Nem kerestem a róla szóló írásokat, nem olvastam róla, nem igazán tudtam, hogy mit is jelent valójában zarándoknak lenni. Csak annyit tudtam, hogy sokat tanít. Nekem ez elég is volt ahhoz, hogy tudjam, egyszer végigjárom. Még nem tettem meg. Még mindig úgy gondolom, hogy egyszer végig fogom járni. Ha eljön az ideje. Az én utam most máshol volt. Itt, Magyarországon. Végigjártam a Magyar Zarándokutat.
Félelmetes dolog. Aki még nem tette meg, játsszon el a gondolattal, hogy 30 napig egyedül megy, egyik településről a másikra gyalog, egy hátizsáknyi holmival a hátán. Megijedtem. Ezért nem indultam el már korábban. Vonzott, de nem annyira, hogy lépéseket is tegyek érte. Még nem értem meg rá. Félelmem csak a kifogásokat látta. Messze van, túl hosszú, nem tudok annyi szabit kivenni - persze meg sem próbáltam -, nem túl jó az angolom, túl sokba kerül, és még lehetne sorolni jó sokáig. Egészen egy szép tavaszi vasárnapig soroltam a kifogásokat. Azon a reggelen máshogy keltem fel. Valami megváltozott. Elfogytak a kifogások, helyükbe a megoldások léptek. Egy erő vezetett. Egy olyan erő, melynek nem lehetett, és nem is akartam ellenállni. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért akartam útnak indulni. Hívott az út. Nem volt választásom. Mennem kellett. Mint mikor nem tudod, hogy miért azt a könyvet veszed le a könyvesbolt polcáról, és beleolvasva választ találsz kérdéseidre. Mikor nem tudod miért balra fordultál az utcán, és megláttad azt, amit kerestél. Mikor nem tudod miért ahhoz a fiúhoz/lányhoz mész oda, és évek múlva kézen fogva várjátok az unokákat. Nincs rá logikus magyarázat. Egy érzés. Amit ha szabadon engedsz, akkor megkapod a válaszokat, megjönnek a megoldások. A boldogság. Azon a napon kiengedtem ezt az érzést a korlátaiból, amiket én építettem neki. Elengedtem minden félelmet és aggodalmat. A megoldás egyből elém tárult. A kifogások helyett ezzel, az addig tehetetlen energiával kerestem rá a zarándokutakra az interneten: "Nem igaz, ahogy nincs egy rövidebb, közelebb, olcsóbb út!" Az energia kiszabadult, és már nem volt megállás. Tényleg nem volt igaz, hogy nincs. Van ilyen út. Az első link, ami bejött, a Magyar Zarándokút. A leírásban pedig ott virított a két hét, mely alatt meg lehet tenni az utat. Akkor évente pont ennyi szabadságot kellett egybe kivennem. Ez az én utam! Kiáltottam fel örömömben. Minden kifogásomra választ adott. Egyszerűen tökéletes volt. Azon a szép tavaszi napon elhatároztam, hogy a kéthetes szabim alatt zarándokolni fogok. Elővettem a naptáram, és megakadt a szemem az októberi hosszú hétvégén, amivel megtoldva a szabimat, kényelmesen be tudom fejezni az utam. Visszaszámolva az indulás pont a születésnapomra esett. Megtetszett az ötlet, hogy így ünnepeljek. Mivel még fél év volt hátra, a felkészülést a magyar út beszámolói és a Camino könyvei olvasásával kezdtem. Igyekeztem minél többet megtudni a zarándok életről. Minél többet olvastam, annál türelmetlenebb lettem.
A folytatásban leírom, hogyan kezeltem a türelmetlenségem, és folytattam a készülődést.
