HTML

Mindennapi zarándokutam

Sokszor hallottam már, és tapasztaltam is, hogy az Út a fontos, nem a cél. Mégis csak ma fogott meg igazán ez a mondat. Ha az Út a fontos, akkor miért nem figyelek rá? Ezen a kérdésen elgondolkozva arra jutottam, leírok mindent, amit az utam során megtanulok, minden pozitívumot, ami történik velem ezen az úton, hogy ne vesszen a feledés homályába.

Friss topikok

  • SzabóAnna: @medali: Nagyon találó ez a mondat, benne van minden, köszönöm!:) (2015.08.05. 22:06) Ki vagyok?
  • : A hinduk is pont így gondolták már több ezer évvel ezelőtt. A jelenlegi életünk kihatással lesz a ... (2015.01.04. 20:42) Gyakorlótér az egész világ
  • : Buddhát nem érdekelte a pénz. Le is mondott róla, és rájött hogy mi az élet valódi értelme. Őt ké... (2015.01.04. 20:37) A pénz boldogít?
  • MZituska: Én még nem láttam, de szerintem meg fogom nézni. (2015.01.04. 20:01) Filmajánló - A Mennyországot választom
  • enderdy: Teljesen igazad van! Meg kell élnünk a csodákat, különben mi értelme az életnek? Köszönöm, jó kis ... (2014.07.22. 14:04) Mi a csoda?

Napfelkelte után indultam útnak. Álmosan mentem a város utcáin. A határ előtt egy ember biciklizett el mellettem, és megállított. Kezet csókolt, és sok sikert kívánt. Ő is az utat kaszálta a csatorna mellett. Neki is megköszöntem a munkáját, majd folytattuk utunkat. Úgy éreztem, Dabason mindenki támogat. Ez erőt adott, amire szükségem is volt. Egy újabb hosszú, közel 40 km-es szakasz várt rám.

A csatorna mentén jól lehetett haladni, hisz két újdonsült ismerősöm és társai azzal foglalatoskodott, hogy a zarándokok és arra járók előtt lekaszálják az ösvényre nőtt nádast. Könnyedén lépkedtem a parton a kaszált nád tetején. Hálát adtam azoknak a munkásoknak, akik ilyen szépen megtisztították előttem az utat. Tudom, mennyire megnehezítheti a ember dolgát az elburjánzott növény. Régen úgy gondoltam volna, hogy szerencsém volt, hogy épp akkor kaszáltak. Most már úgy érzem, hogy az égiek velem voltak, és segítettek utamon. Bárhogy is hívjuk, mosolyt csalt az arcomra, és mindenkinek megköszöntem a könnyítést az úton, akinek csak szerepe lehetett benne.

3 hattyú kísért Dabas határában a Kiskunsági Nemzeti Parkba. Az út első 30 km-ét nagyon élveztem. Feldobtak a találkozások, gyönyörködtem a tájban, az állatokban. Kb 7 km-re Dabastól volt egy Mária kegyhely. Egy kis kitérőt kellett tenni ugyan, de nem hagyhattam ki. Vonzott minden, ami Máriával kapcsolatos.

Leültem ott, és megköszöntem, hogy átvezetett a nehézségeken. Kértem, hogy az út további szakaszán is legyen velem. Sok mindenen keresztülmentem már.  Azt hittem, hogy a nehezén túl leszek, az aznapi szakasz után. Nem lesz több ilyen hosszú nap. Megkönnyebbültem, ahogy elmormoltam köszönetemet. Tudtam, hallotta, és segít az út további részén is.

A rövid pihenő után, először szürke marhák mellett vezetett az utam, majd bivalyokat láttam. Ott legeltek békésen pár méterre mellettem. Csak egy villanypásztor választott el minket egymástól. Ahogy elhaladtam az állatok mellett, a többség felkapta a fejét, és engem nézett. Ahogy én őket. Vajon mire gondolhattak? Nekik is ugyanolyan újdonság voltam, mint ők nekem? Olyan békések voltak. Szívesen elidőztem volna ott, de sietnem kellett, hogy még sötétedés előtt beérjek. Lassan elértem az átlag napi járásadagom, a 30 km-t. Ennyit tudtam kényelmesen megtenni. Elfáradtam. És még hátra volt 10 km. Nyíl egyenesen a semmi közepén, a földeken. Az elmúlt napok fáradalmai után ez a 30 km is nehéz volt. Nem mertem belegondolni, hogy még milyen sok van hátra az aznapi távból. Inkább betértem egy frissítőre a Hajós kastélyba. A parkolónál majdnem visszafordultam. Kihaltnak tűnt a kastély, és kicsit az útból is kiesett. Valami mégis tovább hajtott. Már alig vonszoltam magam. A kastélyba belépve, szembe találtam az éttermet. Épp egy rendezvény után pakolt el egy hölgy.

 - Nyitva vannak? – érdeklődtem.

 - Persze, mit hozhatok?

Rendeltem két rostos üdítőt. Jól esett ülni, és iszogatni a hűs italt. Más személyzetet nem láttam. Szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy a hölgy sógoráé a kastély, és neki szokott besegíteni. Elmesélte, hogy milyen rendezvények szoktak ott lenni. A legérdekesebbnek a madarászokat tartottam. Több száz madár faj él a környéken. A madarászok pedig versenyeznek, hogy ki hall több madarat egy adott időintervallumon belül. El se tudtam képzelni, hogy hogyan lehetséges ennyi féle hangot megkülönböztetni. Csodáltam a szakértelmüket.

Ahogy belemélyedtünk a beszélgetésbe, abbahagyta a hölgy a pakolást, meghívott egy kávéra. Átültem a pulthoz, a zarándokútról és a spiritualitásról beszéltünk. Meséltünk egymásnak az életünkről. Nagyon szimpatikus volt. Áradt belőle a szeretet. Csak csevegtünk, kiemelve életünk egy-egy részletét, ami épp oda illett. Olyan érzés volt, mintha mindig is ismertem volna. Mintha egy rég nem látott baráttal találkoztam volna. Egy nagyon jó baráttal, akivel akkor sem szakad meg a kapcsolat, ha nagy távolságra sodor az élet. Ott folytattuk ahol abbahagytuk. Csak tudnám, hogy kezdtük el… - nem volt fontos. A lényeg, hogy újra találkoztunk, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk akkor.

Lassan búcsúznom kellett. Várt az út. Megkértem, hogy töltse fel a kulacsomat vízzel. Kaptam még egy fürt szőlőt is, mielőtt elhagytam a kastélyt.

Boldogan mentem tovább. A szeretet teljesen feltöltött. A fájdalmak ettől az energiától eltűntek. Szinte repültem az utolsó szakaszon. Csak egy gondolat keringett a fejemben:

 - A szeretet szárnyakat ad!

Ezzel a csodálatos mondattal mentem tovább, előre. Egy idősebb úr szavai ébresztettek fel a boldog révületemből.

 - Ilyen tempóban hamar kifárad! – szólt utánam.

A földeken egy kereszteződésben állt egyedül. Az volt az érzésem, hogy a munkát felügyelni jött. A távolban egy traktort láttam. Meghökkentett a mondata. Megálltam.

 - Milyen messze van Ráckeve? – kérdeztem, hogy szóba elegyedhessek vele.

 - Kb 4 km. – hangzott a válasz.

Váltottunk még pár szót, majd tovább indultam. Elgondolkoztam a történteken. Tényleg szárnyaltam. Észre sem vettem, olyan gyorsan megtettem ezt a 6 km-t. Fel sem tűnt, hogy gyors volt a tempóm. Már nem volt sok hátra, az is menni fog. Nyugodtabban, valamivel lassabban mentem tovább.

Ráckevére érve bementem egy élelmiszer boltba, hogy feltöltsem a csoki készletemet, mert hétvége következett, és a kisebb településeken nem találtam volna nyitva boltot. Vettem ki pénzt is egy automatánál. A délutáni történések megindítottak, és ezt valahogy viszonozni akartam. Az ötletet a szigetszentmiklósi események ihlették. Visszagondolva kicsit bántott, hogy nem azt mondtam, úgy vegye el a tízest, hogy a maradékból az utánam következő zarándokok szállását kifizetem.

 - Ha már akkor nem jutott ez az eszembe, akkor megteszem Ráckevén. – gondoltam.

A szállásom majdnem a város másik végében volt. Kezdett fogyni az energiám. Mikor megláttam egy táblát, mi szerint már csak 100 méter volt hátra, megörültem neki. Azonban életem leghosszabb 100 métere volt ez.

 - Biztos elírták, ez sokkal több, mint 100 m. – igyekeztem elterelni a gondolataimat, de csak ez kavargott bennem.

Míg egyszer csak, ahogy minden, a 100 m is véget ért. A szállás kapujában álltam. Össze tudtam volna esni a fáradtságtól, de csak mosolyogtam, és követtem a szállásadó utasításait. Hátra irányított, ott volt a recepció. Egy fiatal srác jött ki, hogy megmutassa a szobám. Lepecsételte az útlevelem, mikor vacsora után érdeklődtem, egy pizzéria étlapját adta oda. Kifizettem a szállást, és megkértem, hogy a maradék pénzből az utánam jövő 4 zarándoknak had fizessem ki a szobáját. Nem jutott szóhoz a meglepetéstől. Megköszönte, és hangot adott értetlenségének.

 - Ma nagyon sok szeretetet kaptam, és valami képen ezt szeretném tovább adni. Ez egy nagyon nehéz szakasz volt. Aki eljut eddig, megérdemel egy kis jutalmat. Remélem ez a kis figyelmesség elég erőt fog adni nekik a folytatáshoz. – magyaráztam.

Egy mosollyal nyugtázta szavaim, amiben benne volt a meglepettség, a megértés, a büszkeség, a szeretet. Boldoggá tett ezzel.

Megmutatta a szobám, a mosdót, és magamra hagyott. Az Ádám szobát kaptam. Lepakoltam, leültem, elővettem a GPS-t, és leesett az állam. A maximális sebességem 20 km/h volt. Újra mosolyra görbült a szám. Itt a bizonyíték, hogy a szeretet valóban szárnyakat ad. Később kedves földhöz ragadt barátom, elmagyarázta, hogy valószínűleg mikor bementem a kastélyba, és a GPS kereste a jelet, ki-kiugrált, és ezt is mérte. Számomra azonban a racionális magyarázat sem kisebbítette a csodát, a szeretet erejét.

Átcsoszogtam a fürdőbe, lezuhanyoztam, kimostam. A szobába kiteregettem a ruháim. Egy öt ágyas szoba volt, és tele lett azzal a kevéske cuccommal. Kihasználtam a teret, ha már volt belőle bőven. Jól esett nem figyelni a rendre, és felhasználni minden lehetséges helyet a szétpakolásra. Ahol volt erre lehetőségem, megtettem.

Vacsorára pizzát rendeltem. Amíg vártam, elolvastam a következő szakaszt. Ráckeve-Tas. 20 km. Túl voltam a nehezén. Ez rövidtáv. Vacsora után még írtam a naplómba, majd lassan álomra hajtottam a fejem.

Ezen az éjjelen sem tudtam jól aludni. Most azonban álmot láttam. Egy nő volt az álmomban. Szelenitre csepegtetett valamit, és nekem adtam a követ. Az egész kesze-kusza volt. Nem emlékeztem többre belőle. Nem értettem. Nem ismertem a szelenitet, nem tudtam, hogy mire kaptam, miért kaptam. A segítőim azonban tudták mire van szükségem. Jóval később, már otthon állt össze a kép. Ezt a követ arra kaptam, hogy segítse az ez után következő szakaszt. Az interneten ez található a szelenitről:

 „Az áttetsző szelenitnek nagyon finom a rezgése, és tiszta tudatot biztosít, megnyitja a koronát és a magasabb rendű koronacsakrát, elérhetővé teszi az angyali tudatot és a magasabb rendű útmutatást. A tiszta szelenit a fénytesthez kapcsolódik, és segíti lehorgonyozni a Föld rezgésében.

A szelenit nyugodt kő; mély békességet nyújt, kitűnő meditációhoz és spirituális tevékenységekhez.”

Címkék: zarándok szelenit

Szólj hozzá!

Nehéz szavakat találni arra, ami ma történt. Megmozdult bennem valami. A jobb lábam helyett a balt használtam. Megengedtem magamnak, hogy kilépjek a korlátaimból, és ezzel egy fal is leomlott. De ezt csak akkor vettem észre, mikor egy jókor feltett kérdésre, meghallottam a válaszom. Nem is kérdés volt. Csak egy mondat. De én válaszoltam. A válaszom pedig még ott csengett a fülemben órákon át, és végre megértettem. Újra felismertem. Minden bennem van. Amit hiányoltam, amit kívül kerestem, az mind-mind itt van bennem. Mindig is itt volt. A szeretet, az elismerés, a megerősítés, az elfogadás,... Minden, amit mástól vártam, csak akkor jön el, ha magamban megtalálom. Azért írok, hogy megismerjem magam. Azért válaszolok, hogy megértsem a kérdést. Ma megismertem egy újabb darabot. Ma megéreztem a szeretet végtelen áramlását.

Köszönöm a mozdulatot, ami elindította bennem a felismerést. Köszönöm a kérdést, ami kimondatta velem a válaszom!

Címkék: egység

Szólj hozzá!

Reggel az ébresztőm előtt felkeltem. Nem sikerült elaludnom. Mégis, mikor kikeltem az ágyból, és elindultam a vizesblokk felé, megmagyarázhatatlan boldogság áradt szét bennem. Boldog voltam, amiért újra útnak indulhatok. Nem tarthat vissza semmi és senki. Nem számít, ha fáj, nem számít, ha többet kell menni, az sem, ha még a kocsmába is el kell menni, mikor már azt hitted, hogy megérkeztél. Megcsináltam. Minden kitérőt, minden hibát végigjártam, és tanultam belőle. Lelkileg sem tört meg. Még az utolsó döfés sem. Fájt a kijelentés, miszerint még csak ez után jön a legnehezebb szakasz. De nem tántorított el a célomtól. Reggelre új ember lettem. Egy erősebb, kitartóbb, bármire kész ember. Úton voltam. Ezt senki sem vehette el tőlem. Ez a boldogság csak az enyém, és mindent vitt. Csodálatos érzés volt megtapasztalni, hogy mekkora erővel bír, és mennyi erőt ad csak az a tény, hogy a helyemen vagyok. Hogy jó úton vagyok. Hallottam már ezt a kijelentést többször is, mielőtt elindultam, de nem tudtam igazán átérezni. Most értettem meg valójában. Amikor én is megtapasztalhattam.

Aznap Dabasra kellett elérnem. Valóban nem volt könnyű ez sem, de máshogy volt nehéz. Itt nem az eltévedésekkel kellett megküzdeni. Sem az emelkedőkkel. Ennek a szakasznak a nehézsége a lapos, egyenes út volt. Ez volt az első nap az Alföldön. Egy cikk-cakkot leszámítva, végig egyenesen kellett menni a földeken. Nem volt köztes település. Csak néhány traktorossal találkoztam, akik a földeken dolgoztak. Aznap az egyetlen kapcsolatom ők voltak. Integettek, visszaintegettem, mosolyogtam, és mentem tovább. Nem találkoztam több emberrel. De nem bántam. Jó érzéssel töltött el, hogy újra kint lehetek a természetben, és már nem kell olyan forgalmas utak mellett elhaladnom, mint az M0-s. Egyre inkább megnyugodtam az előző nehéz nap után. Azt hittem, hogy ennél rosszabb nem jöhet. A nehezén túl vagyok. Dabas kb 30 km-re van, szintkülönbség nélkül. A lábam még mindig fájt, de nem törődtem vele. Csak mentem előre. Egyenesen. A Duna-Tisza csatorna mentén.

Az útikönyvből megtudtam, hogy a csatorna megépítésének gondolata még 1715-ben megszületett, de az építését csak jóval ez után kezdték el, és sohasem fejezték be. Ezt a részt unalmasnak írták az előző napokhoz képest. Valóban az, de ha az ember figyel, mindenben megtalálhatja a szépséget. Engem annyira feldobott a tapasztalat, mi szerint úton lenni jó, hogy könnyen észrevettem ezen a kietlennek tűnő tájon is. A jó, jót vonz. Megfigyeltem és megcsodáltam minden egyes madarat, élőlényt, amit csak láttam. Csodálatos táj ez is. Vitt előre a boldogság, pedig az előző nap fizikailag nagyon megviselt. A bal achilleszem bedagadt, és ha megpihent, nagyon fájt, amíg újra be nem melegedett. Ennek ellenére, gyorsan Dabasra értem. Hogy hogyan, azt nem tudom. Az a nap mintha kiesett volna az emlékezetemből. Talán annyira leszívott az előző nap, hogy Szigetszentmiklós és Dabas között csak vegetáltam. Egy boldog vegetációban. Ott viszont csoda történt. A szállásom utcáját megtaláltam könnyen, viszont a házszámmal bajban voltam, ezrét bementem egy kis boltba, útbaigazításért. A boltos nem tudott segíteni, de egy vásárló lelkesen kitessékelt, és megmutatta melyik az a ház. Közben elmesélte, hogy ők kaszálják nekünk az utat. Még nem igazán tudtam, hogy miről beszél, de megköszöntem, és hallgattam tovább élete történetét. Szívesen hallgattam volna még, de már nehezen tudtam állni a lábamon, így inkább búcsút intettem, majd elbotorkáltam a szállásra. Háromkor már ott voltam. Egy családi ház volt. Bementem a kapun. Az ajtó zárva volt. Hátulról hangokat hallottam, elindultam arra. Szólt a zene, egy fiatal srác épp motort szerelt. Megkérdeztem tőle, hogy jó helyen járok-e. Egy gyors igenlő válasz után bemutatkozott, és körbevezetett. Közben beszélgettünk. Abban a házban él a párjával, és már jó pár hónapja zarándokszállásként is működik az otthonuk. Melegséggel töltött el ez a szívélyesség. Nem mindenki adná fel a nyugodt életét azért, hogy idegenek aludhassanak a nappalijukban. Hálás voltam ezért nekik. Persze meg is lepődtem, amit szóvá is tettem, nem veszélyes dolog-e idegeneket beengedni a házába. Erre csak az volt a válasz, hogy és én bemerek menni egyedül egy idegen házba? Mit csinálok akkor, ha a pincébe zár. Jogos. Így már én is értettem. A zarándoktól nem kell félni. Ahogy a zarándok segítőtől sem. Szállásadóm ismerte jól ezt az életet. Tudta, milyen kint lenni, és mások jó szándékában bízni. A különbség csak az volt, hogy ő lóval vándorolt.

Rendelt nekem zarándok menüt vacsorára, megmutatta a mosógépet és szárítót, ha szeretném használni, majd elment egy órára. Egyedül maradtam a házban. Nyugodtan megfürödtem, megvacsoráztam. Betettem a mosógépbe minden ruhám, amit csak lehetett, ami nem volt rajtam. Utam során a mosógép is felértékelődött. Kézzel, szappannal mostam ugyan a ruháimat, de egyre nehezebb volt a piszkot és a szagokat eltüntetni. Végre újra valóban tiszták a ruháim. Ez egy csoda!

Mikor hazaért a ház ura, épp a naplómat kezdtem el írni. Félbeszakítottam, helyette estig beszélgettünk. Nagyon jól esett a vele töltött pár óra. Értelmes, vicces beszélgetőpartnerre találtam benne. Üdítő volt ilyen emberrel beszélgetni. Kipihentem magam ez alatt a pár óra alatt. Nem kellett semmivel sem foglalkoznom, csak hallgatni őt, és nevetni.

Aludni nem tudtam jól, bár kényelmes volt az ágy. Mégis sokszor felébredtem.

Címkék: zarándokút

Szólj hozzá!

Reggel ugyan azzal a jó kedvvel, és rendíthetetlen önbizalommal ébredtem, ahogy este éreztem magam. Megettem az estéről maradt rétest, szóltam a portásnak, hogy engedjen ki, és akkor még nem sejtve, hogy mi vár rám, vidáman indultam.

A budai hegyek nagyon szépek. A kilátónál ismét megálltam, hogy a napfelkelte fényeiben is megcsodálhassam Budapestet. Ismerős utcán mentem tovább, de hirtelen egy erdőbe vezetett az utam. Nem is tudtam, hogy Budán ilyen gyönyörű erdő van, ilyen közel a házakhoz. Egy kis kápolnát is találtam az erdő mélyén. Ott meglocsoltam egy kiszáradni készülő cserepes virágot, és tovább indultam. A Farkasréti temetőig könnyedén eljutottam. Itt azonban már túl nagy volt a forgalom, túl sok ember volt az utcán, túl sok inger ért. Nem tudtam helyesen értelmezni a jelet, és elveszítettem. Bementem egy postára, útmutatásért. Egy idősebb biztonsági őr tudott is nekem segíteni. Azonban az ő útbaigazítását sem tudtam követni. Felhívtam a pesti zarándok segítőt. A helyes irányba állított, és a jeleket is újra megtaláltam. Mivel a pesti szakaszon sokan eltévedtek már, még Esztergomban kaptam két fénymásolt papírt, amin könnyebb volt eligazodni, mint az útikönyvön. Ennek segítségével tudtam, hogy az Apor Vilmos térnél nem a jeleket kellett követni, hanem a Csörsz utcára kellett ráfordulni. A temető körüli jelvesztés miatt azonban annyira megörültem a jeleknek, hogy a térnél mentem tovább utánuk. Pár kilométer múlva jutott eszembe, hogy így a vár felé megyek, amit ki akartam hagyni, hisz ott már sokszor jártam, és egyenesen a Sziklatemplom felé vettem volna az irányt, ahogy a fénymásolt lapok is mutatták. Visszafordultam, a téren megkerestem a Csörsz utcát, majd elindultam rajta. A Hegyaljai út következett, ahol szintén eltévedtem. Nem értettem, hogy miért. Valahogy nem tudtam összerakni a képet. Az épületek nem ott voltak, ahol az emlékezetem szerint lenniük kellett volna. Teljesen összezavarodtam. Nem találtam a helyem. A tegnapi magabiztosságom elszállt. Amit az elmúlt három nap alatt megtanultam, most újra kellett tanulnom. Végre elértem a Gellért hegyet. Ott is elveszítettem a jelet, de találtam egy turistacsoportot, és a vezetőjük megmutatta merre menjek. Végre a Sziklatemplom előtt álltam. Fáradt voltam, éhes, pisilnem kellett és nagyon megviselt a délelőtti sok eltévedés. Az erdőben bárhol meg tudtam állni. A város nehezebb terepnek bizonyult. A könyv szerint 11 km-t tettem meg, de az író nem számolta bele az eltévedéseket.

A templomban egy nagyon kedves pénztáros srác volt, akinek elismerést véltem felfedezni a szemében. Lepecsételte az útlevelem, és ingyen beengedett. Megmutatta a mosdót is. Leültem egy Mária szobor elé és sírva fakadtam. Mikor kissé sikerült megnyugodnom, elővettem a naplóm és írni kezdtem. Egy ima ömlött ki belőlem:

Uram! Kérlek Téged, add, hogy végig tudjam járni az utam.

Add, hogy a zarándokutat és az életem útját ugyanolyan sikerrel járjam!

Add, hogy léptem nyomán csupa szeretetet hagyjak hátra!

Add, hogy minden lélekkel, kivel találkozom, szeretetteljes kapcsolatom legyen!

Add, hogy segíteni tudjak, akinek segítenem kell!

Add, hogy a rászorulóknak adni tudjak.

Uram, kérlek, add, hogy megtaláljam a jeleket.

Add, hogy felismerjem ott is, ahol akadályt látok!

Add, hogy felismerjem a hamis jeleket, és csak az igazat válasszam.

Uram, add, hogy ha téves útra lépek is, visszataláljak Hozzád!

Add, hogy ha megváltozik a környezet, akkor is meglássam a jeleket és követni tudjam azokat.

Uram, Te jó és hűséges vagy hozzám!

Kérek, add, hogy én is az lehessek Hozzád, és mindenkihez!

Legyen úgy, ahogy mindenkinek a legjobb!

Ámen!

Egy órát voltam a templomban. Megnyugodtam. Kifelé menet még meg akartam köszönni a pénztáros fiúnak a kedvességét, de már nem ő volt ott. Mintha csak káprázat lett volna.

Azt hittem, hogy a nehezén már túl vagyok. Elnéztem a térképet, és úgy gondoltam, hogy már az aznapi út felénél járok. Pedig még sok volt hátra, hisz 40 km-es az a szakasz. 11 óra után indultam a templomtól. Innen a Duna parton kellett végig menni az M0-s hídig. Könnyű feladatnak látszott. A látszat azonban most is csalt. Sietnem kellett, időben Szigetszentmiklósra akartam érni, hogy egy barátnőmmel vacsorázzak. Folyamatosan eltévedtem. Volt, hogy pár méter után megtaláltam a jó irányt, de volt, hogy csak fel alá járkáltam kilométereken keresztül, mert nem hittem el, hogy az a jó irány, ezért visszafordultam. Mikor láttam, hogy nincs más út, akkor megint megtettem ugyanazt az utat. Eltévedtem a Mű egyetemnél, a Kopaszi gátnál, Budafok-Téténynél többször is. Az egyetemnél építkezés miatt másfelé kellett mennem. A gátnál fel-alá járkáltam többször is, mert nem találtam a jelet, és folyton visszamentem a legutolsóhoz. Minduntalan ugyanarra mutatott. Mire végre elhittem, hogy valóban arra kell menni, pár 10 méter után megvolt a jel. Kilométereken keresztül egy ipari terület mellett mentem. Senki sem járt arra. Kietlen és félelmeset volt. Egy kis erdőbe vezetett az út, ami most nem volt megnyugtató. Aki ismeri a pesti erdőket, az tudja, hogy miért. Azokban az erdőkben hajléktalanok laknak, és bár valószínűleg ártalmatlanok, félelmes látványt nyújt egy egyedül sétáló fiatal nőnek. Hát ez is egy ilyen erdő volt. Elmentem egy romos épület mellett, ahonnan beszélgetés foszlányok szűrődtek ki. Amennyire csak tudtam felgyorsítottam a lépteim, és igyekeztem halkabban tenni a lábaim. A botom is felemeltem, hogy ne csapjak zajt. Nem akartam, hogy észrevegyenek. Megnyugtató érzés volt kiérni abból az erdőből. Téténynél át kellett mennem két aluljárón is, mind a kettő beomlott. Építkezés folyt. Megkérdeztem a munkásoktól, hogy átmehetek-e. Mindenhol igen volt a válasz, így ezt az akadályt is sikeresen vettem. Megtaláltam a Tétényi templomot, de ott megint elvesztettem a jelet. Egy kálváriát kerestem. Itt az tévesztett meg, hogy tudtam, már jártam annál a kálváriánál, és azt hittem, hogy tudom hol van. Tévedtem. Nem ott volt. És valójában nem is jártam ott. Legalábbis ebben az életemben nem. Mégis olyan ismerős volt. Mire nagy nehezen megtaláltam, már nem volt se kedvem se erőm hogy elmélkedjek ezen. Csak minél előbb a szállásra akartam érni. A kálvária után megint elvesztettem a jelet. Felbontották azt az utcát, amerre mennem kellett volna, és ezért nem találtam meg. Egy építő munkás megerősítette, hogy jó helyen járok, és kedvesen felajánlotta, hogy ha megvárom az 5 órát, akkor elvisz Szigetszentmiklósra, mert épp oda megy. Jól esett a figyelmessége, de visszautasítottam. Gyalog kellett megtennem az utat. Egyre inkább erősödött bennem az az érzés, hogy csak azért hátráltatnak, hogy ne érjek be időbe Szigetszentmiklósra, és ne tudjak találkozni a barátnőmmel. Nem tudtam, hogy miért, mégis elhatároztam, hogy ha későn érek a szállásra, akkor lemondom a vacsorát. Végre megtaláltam a biciklis utat, ami a hídra vezetett. Azonban azt sem volt egyszerű követni. Az utolsó jel félreérthető volt, és sok kihagyás volt a következőig, pedig útelágazások is voltak, ezrét újra elkezdtem fel-alá járkálni. Kezdtem kimerülni. Felhívtam egy barátom, hogy a GPS koordinátáim alapján mondja meg, hogy jó úton vagyok-e. Amíg ő a térképet kereste, felhívtam a zarándoksegítőt újra, hogy adjon tanácsot. Ő sem tudott rögtön segíteni, felhívta azt, aki festette a szakaszt. Egyszerre kaptam meg a válaszokat. Mindketten megerősítettek, hogy jó az irány. Zaklatott napom fénypontja volt a segítség. Jó volt egy barát hangját hallani ilyen nehéz helyzetben. Ahogy letettük a telefont, világossá vált, hogy amíg nem mondom le az esti programom, folytatódni fog az eltévedési sorozatom. Így felhívtam a barátnőm. Nem vette fel, ezért SMS-t írtam neki, hogy ne haragudjon, de kiborultam, most képtelen vagyok találkozni vele. Megértő választ kaptam. Az ok még mindig homályos volt számomra, de véletlenek nincsenek. Ennek is biztos meg volt a miértje. Minden esetre az út kiegyenesedett. Többször nem tévedtem el aznap. Kellemes nem lett, de legalább már a bizonytalanság nem hátráltatott. Az M0-s híd következett. A biciklis út, amin mentem, biztonságos, de a bűz, a zaj, a kocsik, kamionok közelsége nem jó érzés. Nem épp egy leányálom átsétálni rajta. Egy-két kamionos dudált, ami kicsit vidámabbá tett, mosolyogva integettünk egymásnak. A híd után már csak be kellett menni Szigetszentmiklósra, lassan aznapi utam végére értem. Jól esett ez a gondolat, így minden erőmet összeszedve baktattam az út mentén, nem törődve a kocsikkal. Összeszorítottam a fogam, és csak vittek fájós lábaim. A város táblájának nagyon megörültem. Végre megérkeztem. Végre vége ennek a napnak. Ahogy korábban megbeszéltük, felhívtam a zarándoksegítőt, mert a szálláson nem mindig vannak kint. A beszélgetés után majdnem kiesett a telefon a kezemből. A hölgy közölte, hogy akkor onnan még másfél óra mire kiérek a szállásig, ezért 6-ra küldi oda a gondnokot. Sokkot kaptam, hogy még másfél órát kell gyalogolnom. Megkérdeztem, hogy vacsorázni tudok-e a környéken. Mivel nem volt biztos abban, hogy nyitva lesz még ott bármi is, hiszen az egy nyaraló övezet, ezért inkább útközben bementem egy boltba és vettem péksütit meg joghurtot vacsorára. Az utolsó kilométerek kínzóak voltak. Fájt mindenem, nagyon elfáradtam. Amint megláttam az utcát, ahol a szállás van, elfogott az öröm. A házszámok hamar letörték boldogságom. Majdnem az utca másik végére kellett mennem, és nagyon hosszú út volt. A könnyeimmel küszködtem. Nagy levegőt vettem, összeszorítottam a fogam, és rendületlenül mentem tovább. Csak a számok tartották bennem a lelket. Figyeltem ahogy növekszik, ezzel mutatva célomhoz való közeledésem. Egy helyen megvicceltek, és csökkenni kezdtek, de a következő házon újra a jó szám szerepelt. A fáradtság közönyössé tett. Már nem tört le a fekete humor. Csak figyeltem a számokat, mondtam magamban őket, remélve, hogy attól gyorsabban fognak nőni. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy fennakadjak már bármin is. Egyre nőttek a házszámok, és egyre közelebb kerültem a célhoz. 176. 178. Megérkeztem. Egy férfi állt a kapu mellett. Tétován ránéztem, beszélni már nem tudtam. Ő megértett, és bólogatott, hogy valóban megérkeztem. Beirányított egy hölgyhöz. Úgy nézett ki a szállás, mint egy balatoni nyaraló. Tele volt faházikókkal egymás mellett. A hölgy megmutatta a szobám, a konyhát, elővette a számlatömböt és a pecsétet. Odaadtam az útlevelem, és fizettem volna. Tízezres volt nálam, nem tudott visszaadni.

 - Sétálj el a kocsmába felváltatni. – mondta.

Összeszorult a szívem. Még menjek? Nem bírok. Könnyek futottak a szemembe, de felálltam, és elindultam szó nélkül. A kocsma nem volt messze, de már minden lépés fájt. Bementem a kocsmába, leültem a pulthoz, és megkérdeztem, hogy fel tudja-e váltani a pénzem. Nem tudta. Megkérdeztem, hogy a közelben van-e még valami, ahol fel tudják váltani. Elmagyarázta, hogy merre találok egy élelmiszer boltot. Messze volt, és már nem értettem a magyarázatot sem a fáradtságtól, nem mentem tovább. Visszavonszoltam magam, és felajánlottam a szállásadómnak, hogy vigye el a tízest. Nem akarta. Helyette kiboríttatta velem a pénztárcámat, és összeszedte az összes aprómat. 1540 Ft. Ez csak 200 Ft-tal volt kevesebb, mint a szállás ára. Megígértette velem, hogy jövő tavasszal ott leszek a zarándok találkozón, és akkor megadom a maradékot. Mindketten tudtuk, hogy nem leszek ott, ezért még inkább hálás voltam azért, amit tett. A helyi pékség felajánlásából kaptam még egy fél kiló kenyeret. Búcsúzás előtt megmutatta a vizes blokkot, ami a telek másik végében volt. Már nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek ezen. Útközben elmesélte, hogy a holnapi szakasz a legnehezebb. Ezt már fel sem tudtam fogni. Elmentek, bezártam a kaput. Egyedül maradtam. Betámolyogtam a szobámba, elővettem a zsákomból, amire a fürdéshez szükségem volt, és összeszorított fogakkal indultam újra a vizes blokkhoz. Minden mozdulat fájt. A járásom szétesett. Már nem tudtam úgy sántítani, hogy ne fájjon semmi. A zuhany nagyon jól esett. Szerencsére meleg víz itt is volt. Felfrissítette sajgó tagjaimat. Kimostam ruháim, a szobámba visszatérve kiteregettem, megvacsoráztam, írtam egy keveset a naplómba, ami most csak kesergés volt, és hála a megérkezésért. Elolvastam a következő napi szakaszt, bár még nem tudtam, hogy fogok tudni elindulni. Visszacsengtek a gondnok szavai.

 - A holnapi a legnehezebb? És akkor a mai mi volt?

Arra sem volt erőm, hogy gondolkozzak ezen. 37 km-re volt kiírva az aznapi szakasz, és én a sok eltévedés miatt majdnem 50-et tettem meg. Sokat betonúton. A talpam, a térdem teljesen kikészült. Lefeküdtem. Nem tudtam aludni. Amint megpihent a lábam, az egész lüktetni kezdett. Nem tudtam olyan testhelyzetet találni, ahol nem fájt volna. Próbáltam minél magasabbra tenni a lábam, de az sem segített. Keservesen forgolódtam. El sem tudtam képzelni, hogyan folytatom reggel az utam.

Címkék: zarándokút

Szólj hozzá!

Reggel újult erővel folytattam utam. Egyre jobban élveztem az utat. Délelőtt mégis rám törtek újból a félelmek. Már tényleg nem volt semmi oka, ezért az egomnak tudtam be ezeket a rémképeket. Az ego mindig elbizonytalanít, a hit ellen dolgozik. Megmutatja a másik oldalt is. Rájöttem, hogy most unatkozik, ezért nem hagy békén. Hogy ne unatkozzon, képzeletben építettem neki egy rózsakvarc palotát, amiben elbarangolhat, míg én zarándokolok. A rózsakvarc a szeretet köve, ezért választottam azt építő anyagként. Amint az egomat sikerült bezárnom a félelmeimmel együtt ebbe a szeretett helyre, nem akadályozott. Jött is egy újabb felismerés. Ahogy mentem, arra lettem figyelmes, hogy ismerem az utat. Nem jártam még ott, de mégis tudtam, hogy merre kell mennem. Eggyé váltam az úttal. Tudtam, hogy merre vezet. A jelek már csak megerősítésként voltak jelen. Ha egy fordulónál rossz irányba is indultam, már pár lépés után tudtam, hogy vissza kell mennem, és a másik utat kell választanom. Tudtam. Nem tudom honnan, de tudtam. Amint megéreztem, hogy egy vagyok az úttal, az út kiegyenesedett. Addig kanyargós erdei ösvényeken mentem. Ennél a gondolatmenetnél egy végeláthatatlan egyenes szakasz jött. Pedig még mindig a hegyen, erdőbe mentem, ahol a kanyargós út a megszokott. Mintha ezt mondta volna ezzel az út:

- Ez az, végre észrevetted! Végre megérezted. Ugye milyen egyszerű? Ugye milyen világos?

Kisvártatva a Máriaremetei templomhoz értem. Nem egészen 10 km-re volt Pilisszentivántól. Be akartam menni, de az ajtó zárva volt. Kicsit csalódott voltam emiatt, mert most először éreztem azt, hogy valóban be kell mennem egy templomba. Mellette egy szabadtéri szentély áll, ami szintén gyönyörű. Leültem hát oda, és épp elővettem a kulacsomat, mikor egy nénike odajött hozzám. Látta, hogy be akarok menni.

 - Az oldalsó ajtó nyitva van, és nemsokára kezdődik a rózsafüzér. – mondta.

Megköszöntem az információt. Jól esett a figyelmessége. Összeszedtem a cuccom, és bementem a templomba. A főoltár egy Mária kép, amit eredetileg egy tölgyfára függesztettek. Miután ennél a szentképnél egy hívő visszanyerte a látását, kápolnát építettek köré, majd később templomot. Még ma is az eredeti Mária kép látható a tölgyfa törzsének egy részével. Ahogy leültem, abban a pillanatban elkezdtem sírni. Rázendítettek a rózsafüzérre. Nem tudtam kivenni a szavakat, csak a kántálás ritmusát hallottam, amitől még inkább potyogni kezdtek a könnyeim. Megállíthatatlanul zokogtam, és egyre inkább könnyebbültem meg. Nem éreztem, hogy feszültség lett volna bennem. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért sírok. Nem is igazán akartam. Csak jól esett, és utat engedtem az érzelmeimnek. Mint ahogy jól esett volna eddig minden Mária kegyhelynél is, de csak itt jött ki belőlem. Egyre közelebb éreztem magamhoz Máriát. A misét is végighallgattam. A szertartás után még ültem egy kicsit a padban, és próbáltam összeszedni magam. Egy öregasszony jött oda hozzám, hogy elmondja, velem van, és kifejezze jó kívánságait. Látta a zsákom, és tudta, hogy zarándok vagyok. Megdöbbentett ez a kedvesség. Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire sok erőt adott, ez az ismeretlen nénike szeretete. A templomból szinte szárnyalva léptem ki. El is repültem a Tótasszony-oltár és egy pálos kolostorrom mellett. Nem vettem észre. Engem a jelek oda nem vezettek el. Nem bántam. Tudtam, hogy ahova kell, oda elvezetnek. Ami kimarad, ott számomra nincs semmi érdekes. Felhőtlenül boldog voltam. Csak az úttal és a jelekkel törődtem. Csak az járt a fejemben, amire a délelőtt folyamán jöttem rá. Egész délután játszottam. Az új játékom az volt, hogy mikor egy kereszteződéshez értem, először megmondtam, merre fogok menni, és csak utána kezdtem el keresni a jelet. Az esetek többségében a kettő egybe esett. Ez a játék még inkább megerősítette a délelőtt tanultakat. Egy vagyok az úttal. Ismerem. Frenetikus érzés volt.

Nagy boldogságomat a telefon csörgése szakította meg. Nem akartam elővenni, hogy ne zavarjanak meg a játékomban, de végül mégis felvettem. Az aznapi szállásom Normafán volt, és megbeszéltük egy barátommal, hogy ott találkozunk, és együtt vacsorázunk. Ő hívott.

 - Hol vagy? Milyen az utad? – kérdezte.

 - Nagyon jó. – örvendeztem – Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de nem is érdekel. – magyarázatul elmeséltem új játékom.

Megbeszéltük a találkát és letettük a telefont. Elgondolkoztam azon, amit mondtam. Már napok óta nem tudtam, hogy merre járok. Persze, tudtam, hogy melyik település után melyiket kell elérnem, hogy hol fogok megszállni, de mást nem. Hogy nap közben épp merre járok, és mennyi idő múlva érkezek meg, hány kilométer van még hátra… Ezeket már nem tudtam. Eddigi túlszervezett, tervezett életemben elképzelhetetlen volt, hogy ilyeneket ne tudjak. Ha sétálni indultam is, kellett egy úti cél, hogy jól érezzem magam. Csak úgy céltalanul nem lehetett sétálni. Most meg már semmi sem érdekelt. Majd oda érek, amikor oda érek. Nem siettem sehova. Nagyon jó érzés volt. Felszabadított.

Kiértem az erdőből, és Budaszentlőrincen mentem keresztül. Innen már nem akartam menekülni. Végre már nem voltam frusztrált csak azért, mert lakott területen vagyok. Megtaláltam ennek is a szépségét. Ezen a környéken nem is volt nehéz. Gyönyörű villák között vezetett az utam. Bár nem akarnék ilyenben lakni, mert jobban szeretem a kisebb, otthonosabb házakat, jó volt megcsodálni ezeket is. Hamar Normafára értem. Háromkor már a szállást is megtaláltam. Mintha egyre gyorsabban haladtam volna. Az aznapi szakasz is, mint addig a többi, 22-24 km körül volt. A szálláson egyedül voltam. Az önkormányzat kifejezetten a zarándokoknak építtette ezt az épületet. Még medence is volt a belső udvarban. Nagyon tiszta volt, szép és új. Kissé rideg is. Túl steril hatást keltett. Elmentem tusolni. Belenéztem a tükörbe, és meglepődtem. Az első napos rohamos fogyásnak már nyoma sem volt. Sőt! Úgy néztem ki, mint egy jól lakott óvodás. Kikerekedett az arcom. Ahogy azon elmélkedtem magamat nézve, hogy mi történhetett, átfutott az agyamon egy gondolat:

 - A liszttől puffadtam fel.

Évek óta nem ettem már fehér lisztet. Úgy tűnik, valóban nem tudja a szervezetem rendesen megemészteni. Ahogy elfordultam a tükörtől, már nem is gondoltam erre. Tudtam, még sok-sok lisztet, cukrot, húst fogok enni ez alatt a pár nap alatt. Sok helyen nem volt lehetőség a reform étkezésre. Nem válogathattam. Nem is akartam.

A lábam egyre jobban fájt, de egyre kevésbé vettem tudomást róla. Szép lassan elkészültem, kimostam, kiteregettem. Leültem az ágyra. Még volt pár órám a találkáig. Végre volt egy kis időm pihentetni a lábam, de nem tudtam egy helyben maradni. Inkább fogtam a kabátom, az övtáskám, és elindultam, hogy keressek egy boltot. Már nagyon éhes voltam, és másnap reggelire is akartam venni valamit. A portás nem ismerte a környéket, de megmutatta, hogy merre szoktak indulni a zarándokok, közért után kutatva. Elindultam arra én is. Pár méter után eltűntek a házak, és mintha újra a határban lettem volna. Egy idősebb pár kutyát sétáltatott. A férfi megkérdezte, hogy zarándok vagyok-e. Látta, hogy a szállásról jövök ki. Mondtam igen, és erre elmesélte, hogy nemrég voltak Santiago de Compostela-ba (a Camino egyik legfőbb célpontja), és mennyire felemelő volt látni, ahogy megérkeztek a zarándokok. Kellemesen elbeszélgettünk az utakról. Egy réthez érve elköszöntek, és lefordultak egy mező felé. Búcsúzás előtt még útbaigazítást kértem, hogy merre találok boltot.

 - Ha az úton megy tovább, akkor sokat kell még menni, de ha átvág a mellettünk lévő dombon, akkor ott lesz egy. – hangzott a szívélyes válasz.

Szót fogadtam nekik, és arra mentem, amerre mutatták. Megtaláltam az élelmiszer boltot, és azt a helyet is, ahol megbeszéltük a találkozót. Beültem egy rostos üdítőre egy kis büfébe, a boltba vettem egy péksütit, amit meg is ettem, míg vártam, és reggelire joghurtot. Már nem volt erőm sétálni, ezért felhívtam anyát, amíg várakozok. Elmeséltem, hogy mi történt addig, megtudtam a hazai híreket, és mire a végére értünk, meg is láttam a kocsit, melyben a barátaim integettek. Nagyon jó volt látni őket. Vettünk lángost, rétest, egy kis vörös bort, és leültünk lakmározni. Fel voltam dobva az aznapi eseményektől. Semmi sem állíthatott meg. Úgy éreztem bármire képes vagyok. A velük töltött este ezt az érzést még inkább megerősítette. Rengeteg energiát kaptam tőlük. Meg egy szatyor csokis is. Degeszre zabáltuk magunkat, a rétest már nem tudtuk mind megenni. Azt is nekem adták, majd jó lesz reggelire. Megnéztük még az éjszakai kilátást. Budapest fényei csodálatosak. Mivel kezdett mindenki fázni, beültünk a kocsiba, és még ott folytattuk kicsit a beszélgetést. Nem akartam kocsival menni sehova sem ez alatt a 16 nap alatt, de fáztam, nem ismertem a környéket, nem volt világítás és a fejlámpám a szálláson maradt, és végül is ez nem az út része, ezért elfogadtam, hogy elvigyenek a szállásomhoz. A kapuban elbúcsúztunk. Becsengettem a portásnak, bementem.

A bortól kicsit rosszul lettem. Elhatároztam, hogy nem iszok az úton többet. Elővettem a hálózsákom, lefeküdtem és álomba merültem.

Címkék: egység zarándokút

Szólj hozzá!

Második napom délutánján a jeleken elmélkedtem. Bár akkor nehezebb volt követni őket, mégis egyre nagyobb biztonsággal bízhattam rájuk magam. Ösztönösen tudtam, hogy melyik a jó jel, és melyiket kell követni. A hamisat egyre könnyebben szúrtam ki. Egyre biztosabban éreztem a hamis és a valódi jelek közötti különbséget. Eszembe jutott, hogy milyen jó a jeleket követni. Mennyi szép helyre vitt már el, és még csak az utam elején járok.

- Ha a jelek ennyi mindent adnak, akkor az életben vajon miért nem követem őket? Hisz jelek mindenhol vannak. Az egész életünket körbeveszik, elkísérik. Nekünk csak az a dolgunk, hogy eldöntsük, hogy merre szeretnénk haladni, és követni a jeleket.

Nekem ez az út kellett ahhoz, hogy rájöjjek a jelek fontosságára, és arra, hogy eddig mennyire nem vettem figyelembe őket. Az esetek többségében egyszerűen elmentem mellettük. Csak akkor szúrt szemet, mikor már nem tudtam elmenni mellette, mert kétméteres neonvilágításos villogó formában állta el az utam. Ekkor kénytelen voltam felismerni, és örvendeztem a szerencsémnek meg a véletlennek, hogy elém hozta ezt a csodát. Pedig véletlenek nincsenek. Azok jelek. Amik mellett már nem lehet büntetlenül elmenni. Azért lett ilyen feltűnő, mert a többit nem voltam hajlandó észrevenni, és a Teremtő volt olyan kegyes és kitartó, hogy szép fokozatosan addig növelte, míg észre nem vettem. Ezek csak a legfontosabb pontok voltak az életemben. Ha csak ezeket veszem figyelembe, lemaradok egy csomó érdekes és figyelemre méltó dologról. Elmegyek a kilátók mellett, a szentélyek mellett, kihagyom a legszebb részeit az életemnek. A jelek vezetnek. Vegyük hát a fáradtságot, hogy figyeljünk oda rájuk. Eszembe jutott az egyik kedvenc történtem. Egy bringás írta arról, hogy miként gondolkodott Istenről:

"Kezdetben megfigyelőnek tartottam Istent, bírámnak, aki nyomon követi minden rosszaságomat, így dönti el, hogy a mennyországot vagy a poklot érdemlem-e, amikor meghalok. Mindenütt jelen van, úgy, mint az elnök. Őt is rögtön azonosítottam, mikor „megláttam a képét”, pedig nem is ismertem.

Később olyannak tűnt az élet, mint a biciklizés vagy inkább a tandemkerékpározás. Isten a hátsó ülésről segített pedálozni.

Nem tudom, mikor történt, hogy helycserét javasolt, de az életem azóta nem ugyanaz. Ez a „belső erő” sokkal izgalmasabbá tette.

Amíg én kormányoztam, tudtam az utat. Elég unalmas volt, de belátható, mindig a legrövidebb volt 2 pont között.

Amikor azonban ő vette át a vezetést, élvezetes kanyarokon, emelkedőkön, sziklás lejtőkön haladt nyaktörő sebességgel, én meg nem tehettem mást, csak kapaszkodtam! S bármilyen őrültségnek tűnt, amit csináltunk, ő egyre csak bíztatott:

- Tekerj, tekerj!

Mikor elfogott a szorongás, megkérdeztem:

- Hová viszel?

Ő meg csak nevetett, nem válaszolt, s észrevettem, hogy kezdek bízni benne. Hamar elfeledtem unalmas életem, és beléptem a kalandok világába. S ha mégis azt találtam mondani:

- Félek! – ő hátrahajolt, és megfogta a kezem.

Olyanokhoz vitt el, akik csupa jó dolgokkal ajándékoztak meg, amikre szükségem volt: gyógyítással, a befogadással, az öröm képességével. Ezeket mind magammal vittem az úton, ami Istené és az enyém. És haladtunk tovább.

- Add tovább az ajándékodat, fölösleges annyi poggyászt cipelni! – intett, és én hallgattam rá. Azokat gazdagítottam, akikkel találkoztunk, és észrevettem, hogy miközben adtam, magam is kaptam, mégis könnyebbedett a teher. Először nem bíztam rá életem irányítását, attól féltem, tévútra vezet, de ő ismeri a kerekezés fortélyait, tudja, hogyan kell bedőlni az éles kanyarokban, sima talajra ugratni a kövek között, száguldani, hogy gyorsabban túljussunk a veszélyes szakaszon. Lassanként megtanulom, hogy befogjam a számat, és csak tekerjem a pedált a legidegenebb vidéken is. Egyre inkább élvezem a kilátást, a hűs légáramlatot az arcomon, együtt haladva állandó kedves társammal, Istennel. S amikor már biztosra veszem, hogy nincs tovább, ő csak mosolyog, és így szól:

- Tekerj!”

Rögtön megfogott ez a történet. Nagyon jó hasonlat. A jeleknél ugyanez az érzés fogott el. Ha csak azt veszem észre, ami már kiszúrja a szemem, akkor csak kicsit kanyarodok el az egyenestől. Nem sok izgalom, kicsi csoda. Néha egy-egy „véletlenül” elém kerülő „szerencse”. Azonban, ha figyelem a jeleket és követem, Isten csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokat mutat, helyekre visz. Egyszerű. Nincs más dolgom, csak követni a jeleket.

 - De ha ez ennyire egyszerű, akkor eddig miért nem tettem? – vitáztam magammal.

Mert nem vettem észre a jeleket. Nem figyeltem rájuk. Ezen az úton kénytelen voltam figyelni, mert ha nem tettem volna, akkor eltévedek, nem jutok el a szállásomra, nem jutok élelemhez, vízhez. Ezért meg kellett tanulnom olvasni. Kitűztem egy úti célt, megkerestem a hozzá tartozó jeleket, és követtem őket, akárhová is vezettek. Követtem akkor is, amikor úgy tűnt, nem jó helyre visz, követtem akkor is, amikor bizonytalanok voltak a lépteim. A vége mindig csodás volt. Nem a megérkezés volt a legfontosabb. Jó érzés volt az is, de az út többet adott, mint a megérkezés mámoros egyetlen pillanata. Az Út a fontos! Ezért figyelni kell arra, hogy ne hajszoljuk a célt, hanem figyeljünk az útra. Jelen kell lenni minden egyes pillanatban, élvezni minden egyes percet. És hittel követni a jeleket, még akkor is, ha látszólag nincs út előttünk.

Címkék: jelek zarándokút jelenlét

Szólj hozzá!

Éjjel a jurtában többször felébredtem, mert fáztam. Ekkor összébb húztam a hálózsákom, és aludtam tovább. Reggelre úgy ébredtem, hogy már csak az orrom látszódott ki belőle, benne kellemes meleg volt. Gyorsan újra bekapcsoltam a fűtést, hogy míg pakolok, öltözök, kicsit melegebb legyen. Reménykedtem abban is, hogy talán így még a ruhám is meg tud száradni. Természetesen nem száradt meg tíz perc alatt, újra a zsákomon landolt. Felöltöztem, bepakoltam, kiléptem, bezártam az ajtót, majd a faházhoz vettem az irányt, hogy leadjam a kulcsot.

Minden ködbe burkolózott. Már felkelt ugyan a nap, aznap csak fél nyolckor indultam, de semmit sem érzékeltem belőle. Sötét, sejtelmes idő volt. Ilyen időben szoktak a filmekben a rossz események történni. Engem azonban már csodálattal töltött el minden természetbeli jelenség. Mesebelinek éreztem, nem baljósnak. Senki sem volt az utcákon. A kilátóig vissza kellett mennem, és onnan fordultam Pilisszentkereszt felé. A köd beborította a tájat, semmit sem lehetett látni a kilátóból. Az éjszakai vihar mindenhol otthagyta nyomait. Letört faágak keresztezték az utamat, és a lehullott faleveleket a zúduló víz ideiglenes patakmederként rendezte el. Hamar beértem az erdőbe. Aznap már jó érzéssel léptem be a fák közé. Gyönyörködtem a sejtelmes fényekben, és hogy jobb idő legyen, a süss fel napot énekeltem magamban. Gyerekkorom óta szokásom, hogy ha jobb időre vágyom, ezt a dalt dúdolom. Énekem meghallgattatott. Hamarosan elkezdett világosodni, majd szép lassan áttörték a nap sugarai a ködburkot. Ekkor érkeztem a majdnem 5 km-re lévő szent kúthoz. Egy Mária kegyhegy volt ott. A kút vize gyógyító hatású. Meg is töltöttem a kulacsom ezzel a vízzel. Leültem egy kicsit pihenni, ettem egy csokit, és néztem a szent képeket, kereszteket a fákon. Az alacsony kerítésre, amivel a szentély volt körbekerítve (természetesen bezárva nem volt), egy műanyag bögrét akasztottak, hogy az is tudjon inni a forrás vízéből, aki nem hozott magával semmi erre alkalmas eszközt. Meghatott ez a figyelmesség. Korán volt még, nem járt arra senki. A padok számából ítélve sokan látogathatták. Elkezdte fojtogatni a torkom a sírás, de nem jött ki. Nem értettem mi történik velem. Megbabonázott a hely. Békesség, nyugalom árasztott el, mégis könnyeimmel küzdöttem.

Lassan a köd is felszállt, áttörték a nap sugarai. Jókedvűen indultam tovább a napos időben. Kisvártatva beértem Pilisszentkeresztre. Az útikönyvem szerint a Hilda cukrászda előtt vezet az út. Elhatároztam, hogy a cukrászdába bemegyek, és eszek egy sütit. Mivel napközben nem nagyon tudtam hol enni, és nem is voltam éhes a mozgástól, az első nap tapasztalatai után úgy döntöttem, hogy nem is fogok azzal foglalkozni, hogy nap közben ebédet keressek, inkább csak napi egyszer eszek, este, ahol csak lehet meleg ételt. Nap közben csokit, ha tudok valahol venni, gyümölcsöt, hogy legyen energiám. A csoki mellett, pedig bemegyek minden településen a kocsmába, vagy cukrászdába egy rostos üdítőért, vagy egy sütiért. Már rá is készültem az első cukrászdai látogatásomra. Szinte már éreztem a sütemény ízét a számban. Nagy bánatomra a cukrászda hétfőnként zárva volt, és épp hétfő szerepelt a naptárban aznap. Süti nélkül, kicsit letörve baktattam tovább. A falu után ismét az erdőben találtam magam. Még két forrás mellett haladt el az utam. Az egyik a Trézsi-forrás, ami más néven Szeretet forrás. Bár a kulacsaim még tele voltak, ennek a vizéből is innom kellett. A Szeretet forrását muszáj volt megkóstolni. Jól esett a hűs víz. A délelőtt nagyon gyorsan elszállt. Utamat források, kegyhelyek, kápolnák és emlékművek keresztezték. A következő a Csillagösvény volt. Az ösvényen az ősmagyarok legendája és története elevenedik meg. 7 faszobrot állítottak a domboldalra, egy ösvény mentén. A 7 szobron 7 magyar, kiknek köszönhetjük a magyarságot, az országot. A szobrok hátoldalán csillagképek és idézetek találhatók. Mindet megnéztem, elolvastam. Az ösvény a Sziklakápolnához vezet. Ezt a kápolnát az itt található kövekből építették fel, belsejében a Magyarok Boldogasszonya szobor található. Csodálatos építmény, ami harmonizál a tájjal, a sziklákkal. Összeköti a földet az éggel. Megálltam pihenni egy kicsit, és gyönyörködtem a kilátásban. Alattam Pilisszántó feküdt. A következő állomásom. Dél körül értem be a faluba. 13 km volt aznap a hátam mögött. Betértem az első kocsmába. Ott nem éreztem jól magam. Nem volt jó, hogy fedél van a fejem felett, és négy fal közé vagyok beszorítva. Nem volt jó, hogy emberek vesznek körül, és számomra épp akkor érdektelen dolgokról fecsegnek. Gyorsan megittam az üdítőmet, és tovább indultam. Nem volt elég a kocsmából kimenni. A faluból is ki kellett érnem. A betonból. Vissza a természetbe. Az erdőbe. Ott voltam otthon. Mintha mindig is ott lettem volna. Mindig is oda vágytam, csak még magam sem tudtam róla. És most végre haza tértem. Végre minden kerek volt. Nem hiányzott semmi.

Ennek ellenére nem telt felhőtlenül a délutánom az erdőben. Pilisszántó kb fél úton volt, ezért délután kevesebbet pihentem, hogy időben beérjek aznapi szállásomra. Sok időt elvett a délelőtti sok szép látnivaló. A jelek is megnehezítették a délutánomat. Aznap semmi sem az volt, aminek látszott. A jelek félreérthetőek voltak. Több olyan útkereszteződés is volt, ahol több nyíl több irányba mutatott. Aznap sok hamis jellel találkoztam. Ezek közül kellett kiválasztani a helyeset. A megérzéseimre hallgattam. Nem hagytak cserben. Mindig sikerült a megfelelő jelet kiválasztanom. Mikor egy bizonytalan jel után megpillantottam a következőt, elárasztott a boldogság. Tele volt a nap apró katarzis élményekkel. Ha éppen nem voltam biztos abban, hogy jó úton járok, kértem egy jelet:

            - Kedves Teremtőm, kedves Segítőim! Kérlek, mutassátok meg, hogy jó úton vagyok-e! Kérlek, adjatok egy jelet!

Minden egyes kérésemre kaptam egy jelet, amiért nagyon hálás voltam, és megköszöntem. Így ha nem volt jó az irány, hamar feltűnt, és visszafordultam megkeresni az utolsó jelzést, amit láttam, hogy a helyes úton folytathassam. Innentől kezdve beszélgettem Istennel. Ha szükségem volt egy jelre, kértem Tőle, és Ő megadta nekem. Mikor megkaptam, hálát adtam érte. Hálás voltam minden útmutatásért.

A táj, mintha a hangulatomat tükrözte volna. Amikor nehéz volt menni, mert nehéz volt a lábam a sok megtett kilométertől, a szívem a magánytól, akkor öreg erdőben jártam, sok kidőlt, beteg fa között. Ahogy sikerült legyőznöm a rossz kedvemet, a táj is felvidult. Törpefenyő erdő fokozta hangulatjavulásomat. Mintha újjá születtem volna a természettel együtt. Lehet, hogy nem az erdő változott a kedvemtől, hanem a kedvem az erdőtől, de nem volt érdekes, hogy melyik volt előbb. Egyre jobban ráhangolódtam a természetre.

Az út elején nehéz volt követni a jeleket. Folyamatos figyelmet igényelt. Meg kellett tanulni a nyelvét, hogy követni tudjam. Ahogy a való életben is, vannak hamis jelek, melyeket ki kellett válogatni, hogy a helyes úton járjak. Ahogy a mesében is kiválogatta Hamupipőke a kölest a hamuból. Ez sokszor nehéz feladat, mert annyira megtévesztő az áljel. Azonban ha döntesz, és elindulsz bármelyik irányba, pár lépés után kiderül, hogy melyik volt a valódi. Pár lépés után megmutatkozik az igazi arca. Lehull a lepel, és félreérthetetlenné válik a jó irány. Ekkor, ha be is dőltünk egy hamis jelnek, csak vissza kell menni a legutolsóhoz, és újra megvizsgálni a lehetőségeinket. A lényeg, hogy induljunk el. Nem szabad megállni. Csak menni kell tovább, és figyelni. Ha nem jó az irány, hamar megmutatkozik, és korrigálhatunk. Csak egy kis kerülőt tettünk az utunkba. Sok esetben még szép is a kitérőnk.

Annyira elmerültem a jelekben, hogy észre sem vettem, már Pilisszentiván határánál jártam. Úgy megtettem több mint 10 km-t, hogy fel sem tűnt. Ezen a településen volt az aznapi szállásom. A faluban újra elfogott a civilizáció okozta frusztráció, de a szállásom enyhítette ezt. A plébánia nyújtott menedéket, szép, rendezett kertjével, kényelmes vendégszobájával. Kissé bizonytalanul léptem be a kapun, nem voltam biztos, hogy jó helyen járok. Egy fiatal hölgy az udvaron megnyugtatott, hogy valóban ez a zarándokszállás. Ő nem tudott segíteni, a hittan órákat tartotta a gyerekeknek, ezrét felhívtam azt a számot, ahol a foglalást intéztem. A zarándoksegítő kis türelmemet kérte, kb fél óra múlva érkezik. A zsákomat ott hagytam, és elindultam kicsit szétnézni. Átmentem a templomhoz, de zárva volt. A plébániához menet láttam egy cukrászdát, arra vettem hát az irányt. Végre sütizhettem. Igazi régi módi cukrászda volt. A tulajdonoson látszott, hogy ez a kis üzlet az élete, és a portékájába belesütötte szívét, lelkét. Nagyon finom volt a sütemény. Búcsúzóul még vettem tőle frissen készült tepertős pogácsát is. A templom előtti padra ültem le, a pogácsák elfogyasztásáért. Kezdett hűvösödni, és nem vittem magammal a kabátomat, ezért visszamentem a plébániára. A szoba zárva volt, ahova a dzsekim tettem. A kertben egy padot még sütött a nap, oda telepedtem le. Élveztem az utolsó, még meleg sugarakat. Kisvártatva megérkezett a zarándoksegítő is. Kedves hölgy volt, egy pici lánnyal az oldalán. A kislány végig kacarászott, miközben körbevezettek a plébánián, és megmutatták, mit hol találok. A szokásos ceremóniát a fizetés és az útlevél pecsételése zárta. Megmutatta, hogy reggel hova rejtsem el a kulcsot, és búcsút intettünk egymásnak. Visszabandukoltam a szobámba, elővettem a zsákomból a tiszta ruhámat, szappant, fogkefét, és felkerestem a fürdőt. Nagyon fájt a talpam. A csípő csontom kezdte megszokni a terhelést, így az kevésbé volt már duzzadt. Vízhólyagom sem lett több, de ami volt, most jobban fájt. Már csak a forró zuhanyra vágytam. Ahogy beálltam a tus alá, és megnyitottam a vizet, elszörnyülködve vettem észre, hogy csak hideg jött. Elkeseredtem, hogy ma nem lesz meleg víz. Fel voltam arra készülve, hogy nem lesz mindenhol, mert ezek a zarándokszállások sok esetben nagyon puritánok, nincs fűtés, meleg víz, ágynemű. Mégsem esett jól, mikor már meg is kellett tapasztalnom a meleg víz hiányát. Ahogy beletörődtem, és kellő erőt merítettem, hogy a hideg zuhany alá álljak, hirtelen elkezdett melegedni. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy nem kell hideg vízben tusolnom. Boldogan mondtam köszönetet, és adtam hálát ezért a csodáért, amit a hétköznapi életemben már nem is értékeltem, annyira természetesnek vettem. Kimostam a ruháimat, kiteregettem a szobámba, majd elindultam vacsorázni. Nem kellett messzire menni, az utca túloldalán volt egy vendéglő. Ház specialitás pizzát rendeltem, és egy deci vörös bort. Már rég nem ittam, de most úgy éreztem, hogy jól fog esni ez után a fárasztó nap után. Kellemes hely volt, nem siettem a vacsorával. Nyugodtan ettem, lassan kortyolgattam a borom. Hallgattam a zenét, és élveztem, hogy végre ülhetek.

Visszatérve a plébánián kényelmesen elhelyezkedtem az ágyban, elővettem az útikönyvet, a naplót, és belekezdtem esti rituálémba. Elolvastam a következő napi szakasz leírását, és megírtam az aznap történéseit. A szállásokon az estéimet ezek az események töltötték ki. Aznap is korán elaludtam. Félálomban még hallottam, hogy a plébános rólam beszélget valakivel a folyosón, de a fáradt zarándokon kívül mást nem tudtam kivenni szavaikból, és arra is képtelen voltam, hogy kimenjek hozzájuk. Igaza volt, fáradt zarándok voltam. Kicsit bántam, szívesen beszélgettem volna velük, de képtelen voltam megmozdulni. Majdnem 12 órát aludtam aznap. Mióta elindultam most először sikerült szinte végigaludtam az egész éjszakát. Kipihenten ébredtem. Nagyon jó hatással volt rám a plébánia nyugodt légköre.

Címkék: jelek zarándokút

Szólj hozzá!

A tényleges indulás előtt már annyit adott ez az út, hogy úgy éreztem, már megérte. A sok szeretet és segítség, amit kaptam, az új ismeretségek, amiket adott. Legyőzve a kezdeti nehézségeket, első nap hajnalán az ismeretlentől való félelemmel és bizakodással teli indultam el.

Ránéztem a telefonom órájára. 5 óra. Letettem arról, hogy tovább aludjak. Még egy fél órát feküdtem az ágyban, majd felkeltem, összepakoltam. A még vizes ruháimat a zsákomra esősítettem ruhacsipesszel, és 6-kor elindultam. Sötét volt. Az égen már megjelentek a napfelkelte első jelei. Lilás bíborban tündökölt. Nem láttam még ilyen színűnek az eget. Gyönyörű volt. Újra a Mária szobor előtt találtam magam a Bazilika előtt. Újra az áldását kértem, és megpróbáltam meditálni. Most se ment. Nem bírtam egy helyben maradni. Mennem kellett. A hátizsákom súlyától való félelem elszállt. Nem tudom, hogy mi okozta a változást, de már tudtam, hogy bírni fogom. Még mindig nehéznek éreztem, de már azzal a tudattal tettem meg az első lépéseket, hogy ez az én terhem, és csak annyi súlyt kapok, amit el is birok.

A városon könnyedén átjutottam. Előző napi ismereteim sokat segítettek. Jó érzés volt, hogy végre útnak indultam, bár még nem tudtam teljesen feloldódni ebben. Sokáig kellett egyenesen menni a házak között. Túl sokáig mentem. Az útikönyv szerint a temető után az erdőbe folytatódott az út. A temető után én betondzsungelt láttam. Visszafordultam. Nyugtalanított ez a temető. Rossz érzés volt újra elmenni mellette. Nappal szeretek temetőkben sétálni. Nyugalom árad az ódon sírokból. Amint leszáll az éj, a sötét eltakarja a nyugalmat, helyére éber figyelem kerül, ami azt lesi, mi bukkan elő az árnyékból. A sötét előhozza képzeletemből a láthatatlan világot. A nap még nem kelt fel teljesen, és a köd azt a kevés fényt is megszűrte. A temető ezért inkább baljósnak tűnt, mint barátságosnak. A temető sarkánál észrevettem, hogy a jelek balra mutatnak. Befordultam. Még mindig nem kelt fel a nap. A tudattól, hogy hamarosan az erdő következik, újra elfogott a pánik. Eljött a pillanat. Egy szűk ösvény előtt álltam, amin be kellett menni az erdőbe. Nagy levegőt vettem, és beléptem. Szaporán szedtem a lábaim. Pár lépés után egy kedves ódon épület mellett mentem el. A félelem még fogva tartott, így csak egy gyors pillantást vetettem rá, majd újra előre koncentráltam, mintha az megmentene mindentől, ha nem nézek semerre se, csak egyenesen előre a lábam elé. Újabb pár lépés, és visszatértem a betonútra. Az Út kegyes volt hozzám. Mintha tudta volna, hogy min mentem keresztül. Figyelmesen, gyengéden megmutatta, hogy az erdőtől sem kell félnem. Nincs ott semmi, ami bántana. Csak a szépség várt rám.

Hamarosan tényleg az erdő következett. Akkor már feljött a nap, és nem csak a lámpafénynél lehetett látni. Gyönyörű volt a táj. Ahogy haladtam felfelé a domboldalon, meg-megálltam, hogy megcsodálhassam a kilátást. A lábam előtt feküdt Esztergom, és a Dunakanyar. Kilométerről kilométerre oldódtam fel egyre jobban. Ilyen gyönyörű táj mellett nem lehetett semmi mást érezni, csak csodálatot. Kb 4 kilométert mentem a Magyarok Nagyasszonya szoborig. Az erdő közepén állt a szobor, körülötte padokkal hívogatta a vándort, hogy fáradt tagjait megkönnyítve imádkozhasson. Megpihentem kicsit. Hirtelen soknak tűnt a kaptató felfelé. Levettem a zsákom, ettem egy csokit, ittam pár korty vizet. A fáradtság nagyon hamar elillant. A lihegésem visszaállt normális légzésre. Folytattam utamat. Szép helyeken vezettek a jelek. Nem okozott különösebb problémát a követése, annak ellenére, hogy eltévesztettem egy párszor az irányt. Tudtam, hogy sokszor el fogok tévedni, ezért nem lepődtem meg mikor bekövetkezett. Csak az volt a kérdés, hogy hányszor, és mekkora kitérőket kell tennem. Mikor észrevettem, hogy nem jó úton járok, mert már nem volt jel egy ideje, egyszerűen csak visszafordultam, és megkerestem az utolsó jelet, majd újra elindultam. Nem volt bennem semmilyen rossz érzés. Nem haragudtam magamra, vagy a jelfestőkre, a tévedés miatt. Nem ijedtem meg, hogy nem találok vissza. Olyan természetes volt ez is, mint hogy felkel a nap. Jó érzéssel töltött el ez a könnyedségem. A mindennapokban hajlamos vagyok rágörcsölni a jövőre, aggódni olyan dolgok miatt, amin nem tudok változtatni. Ott nem aggódtam már semmin. Csak tettem a dolgom. Csak mentem a jelek után. Ha pedig nem voltak jelek, akkor visszafordultam, hogy újra kezdjem az útkeresést. Mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.

A hitemet is próbára tette az út pár helyen. Kiértem egy tisztásra, amit az útikönyv szerint meg kellett kerülni. Csak épp azt nem tudtam, hogy merről. Nem láttam jelet. Elindultam. Pár lépés után visszafordultam, és elindultam a másik irányba. Majd megint visszafordultam, és elindultam arra, amerre először. Nem tudtam megmondani, hogy miért járkálok fel-alá. Jelet sehol sem láttam. A rét pedig túl nagy volt ahhoz, hogy ne legyen mindegy, hogy merről kerülöm meg. Már ha egyáltalán meg lehet kerülni minden oldalról. Nem lehetett belátni az egészet, nem voltam biztos abban, hogy mindkét irányban járható az út. A járkálás a megérzésemet segítette. Egy helyben állva nem éreztem, hogy melyik a jó irány. Ahogy elindultam, és éreztem, hogy valami nem stimmel, visszafordultam, és kipróbáltam a másik irányt is. Addig próbálgattam, míg valamelyik irány szimpatikusabb nem lett. Az eredeti irányomat választottam végül, és tovább mentem, folyamatosan fürkészve a fákat, kerítéseket, bokrokat, mikor bukkan fel egy jel igazolva a helyes irányt. Végre megláttam! Egy fára volt felfestve. Nagyon megörültem neki. Mikor elhaladtam mellette, megköszöntem, hogy vezet engem. Itt ritkábban volt jel, mint eddig. Bizonytalanná tette a lépteimet. Nem voltam biztos abban, hogy az utolsó jelet jól értelmeztem, és jó úton vagyok. Csak mentem tovább, a hitem után. Jutalmul hamarosan megláttam egy utat, ami az erdőbe vezetett. Egy sorompóval volt lezárva, és a sorompón a várva várt sárga kettős keresztes nyíl. Általában az erdőben tudtam, hogy melyik turistaúttal megyek együtt, mert az útikönyv ezt az információt is tartalmazta, így a kétféle jel nagyobb biztonságot adott ott. Figyelmem teljes mértékben a jelek keresésére és a tájra összpontosult. Az agyamat olyannyira lekötötte ez a művelet, hogy semmi másra nem tudtam gondolni. Teljesen kikapcsolt. A táj csodálatos látványt nyújtott. Élveztem a sétát.

Hamarosan egy zárt kapu állta el az utam. Jobbra felfelé vezetett egy szélesebb földút, ezrét befordultam. Bár a jelek nem mutattak jobbra, de mivel egyenesen nem mehettem, hisz ott akadály van, teljesen biztos voltam abban, hogy el kell fordulni. Felértem egy kis tisztásra, ahol egy útelágazódáshoz értem. Balra vettem az irányt. Pedig erre sem mutatott jel. Ez már gyanús lett. Megálltam.

 - Miért nincs jel már a második útelágazódásnál? Valami nem stimmel. Itt a könyv szerint turistajelzésnek is kellene lennie. – morfondíroztam magamban.

Megijedtem, hogy nem találom az utat, hiszen vissza nem mehetek, mert ott csak egy zárt kapu volt. Emlékeimben keresgéltem, hogy hol láttam az utolsó jelet, de azóta nem volt útelágazás. Csak erre mehettem. Megállás nélkül kattogott az agyam, de megoldást nem találtam. Végső zavarodottságomban elővettem a GPS-t. Egy barátom adta, mielőtt útnak indultam. Nem akartam használni, csak ha nagyon muszáj. A saját erőmből, elektromos segédeszköz nélkül szerettem volna megtenni ezt a távot. Most viszont úgy éreztem, eljött ez az idő, hogy mégis kihasználjam a technika egyik csodáját. Sose használtam még túra GPS-t, kezelésében semmiféle rutinom nem volt. Nem igazán tudtam, hogy mit keressek rajta, vagy, hogy mit nézzek rajta. Csak nyomkodtam a gombokat, mire észrevettem, a kijelzőn azt a turista utat, amivel épp közösen ment az én utam. Arra vezet, amerre a kapu volt. Még most sem értettem, de jobb ötlet híján visszafordultam. Ahogy lefelé menet megláttam az eredeti ösvényt, amiről jobbra kanyarodtam fel és, észrevettem a turistajelet, ami a kapu felé mutatott. Az agyam megállás nélkül járt:

 - Lehet, hogy elrontották a festést? Miért akarnak egy zárt kapuhoz vezetni? Oda nem tudok bemenni. – ugyanazok a gondolatok kavarogtak bennem megállás nélkül. Nem tudtam szabadulni tőlük. Nem tudtam kilépni az agyam szabta határok közül.

Közben egyre csak közeledtem a zárt kapu felé. Egyre tanácstalanabbul néztem magam elé, lépteim egyre bizonytalanabbak voltak, mikor előbukkant a bokrok és fák mögül egy létra, ami átvezetett a kerítésen. A létra tetején pedig ott virított a sárga kettős keresztes nyíl. Hatalmas kő esett le a szívemről, és villámként hasított belém a felismerés, hogy nincsenek akadályok. Messziről tűnhet legyőzhetetlennek, átkelhetetlennek egy előttem álló probléma, ám közelebb érve kiderül, hogy van egy kiskapu, egy oldalsó bejárat, egy létra, amin könnyedén átléphetsz. Minden akadály legyőzhető! Vagy átmászható, kikerülhető. Csak akkor válik valóban akadállyá, ha megtorpanunk előtte, ha megfélemlít, ezért más útra terel vagy visszafordít. De ha hiszünk, és tovább megyünk, akkor eltűnik. Újabb hitpróba. Vidáman köszöntem meg ezt a jelet is. Ettől kezdve szinte minden jelre rámosolyogtam, és megköszöntem, hogy ott van, vezet engem. Amelyiket nehezebb volt észrevenni, azt hangosan is megköszöntem, mikor láthatóvá vált előttem. A jelek lettek a legjobb barátaim. Kommunikáltunk egymással. Egy sajátos nyelven, melyet csak mi értettünk. Úgy éreztem, mindent tudnak. Csak követni kell őket. Elvezetnek bárhova. Elvezetnek oda, ahol nekem a legjobb.

Pilisszentlélekig gyorsan eljutottam, ami 15 km-re volt kiinduló pontomtól. Már csak kb 8 km-t kellett megtennem. Tolt előre az adrenalin, a kíváncsiság, a csodálat és a felismerések öröme. A faluba érve kicsit letértem az útról egy kis kocsma kedvéért. Szomjas voltam, addig még csak csokit ettem, és jól esett volna egy rostos üdítő. A kocsmában csak meggy márka volt, ami leginkább hasonlított egy rostos italra. Kezdeti csalódottságom ellenére nagyon jó esett, ittam is még egyet. Felidézte gyerekkorom emlékeit, mikor a nagybátyám kocsmájában rengeteg meggy márkát ittunk. A kocsmároson kívül egy vendég volt bent. Érdeklődtek, hogy merre tartok, mit csinálok. Meséltem kicsit az útról nekik. Kedves emberek voltak, jól esett a társaságukban pihenni. Lassan megittam az italom, majd tovább indultam. Kis séta után elértem egy pálos templom romjaihoz. Végre felszállt a köd, kisütött a nap, aznap először. Egyre melegebb lett, ezért azt terveztem, hogy a romoknál megállok és megeszem az ebédre szánt csokimat. A romok erőteljes energiájától újul erővel feltöltődve indultam tovább. Egy újabb csodás erdőben vezetett az utam. Megálltam gyönyörködni. Ahogy felnéztem az égre, egy magas fa lombkoronájából elkezdtek hullani a száraz falevelek, mintha a hó esne. Csak álltam, néztem az ég felé, és élveztem a levélhullást. Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ közepe. Minden velem volt, és minden csak azért volt, hogy segítsen, és megmutassa szépségét. A reggeli félelemnek már nyoma sem volt. Csak élveztem a természet közelségét. Megláttam minden gyönyörű növényt, minden természeti jelenséget csodaként éltem meg. Örültem mindennek, amit csak mutatott nekem a mi káprázatos kis országunk. A mosoly folyamatosan ott bujkált az arcomon. Úgy éreztem helyemen vagyok. Jó helyen járok. Nem néztem a térképet. Csak mentem a jelek után. A kolostorrom után szinte végig az erdőben gyalogoltam. Nem tudtam merre járok, hány kilométer van még hátra. Nem számított. Élveztem az utat. Egyre több turistával találkoztam. Elkezdett bizseregni a tenyerem is. Az energiákat a legjobban ott érzi az ember. Minden egyes lépéssel egyre jobban bizsergett. Megláttam egy kilátót. Odamentem a táblához, hogy elolvassam, hol vagyok. Dobogókő. Megérkeztem. Hát ezért volt a sok turista, ezért éreztem az erősebb energiákat. Elértem az első napom célpontját. Megkönnyebbülést és boldogságot éreztem. Még ha előttem is állt 15 nap. Nem számított. Csak az volt fontos, hogy megérkeztem. A másnap még messze volt.

Korán érkeztem első napi szállásomhoz. Kettő körül volt. El is határoztam, hogy nem indulok el többször napfelkelte előtt. Gyorsan beérek, nincs szükség arra, hogy sötétben induljak. Az első nap előtt nem tudtam, hogy mennyre tudok haladni, ezért eredetileg úgy terveztem, hogy korán kezdem az utat róni. Nem csak az álmatlanság miatt indultam aznap olyan korán.

A Zsindelyes Vendégházban volt a szállásom. A vendégház a sípálya tetején volt. Úgy nézett ki a helység első ránézésre, mint egy szokványos sí pihenő. Jobban megnézve, már nem volt annyira szokványos. Először a ház előtti forró gyömbér hirdetése tűnt fel. Nem egy szokványos ital. Beléptem. A pultos lánynak elmondtam, hogy a zarándok szállást keresem, mire kis türelmet kért, leültetett, és megkérdezte kérek-e valamit. A forró gyömbérnek nem tudtam ellenállni. Kértem egy pohárral, amíg vártam a tulajdonost, hogy megmutassa a szállásom. Közben körülnéztem. A hely tele volt csakra lámpával, bio és reform csemegékkel, az étlapon vegetáriánus étkekkel. Mióta nem eszek cukrot és lisztet, Békéscsabán nehézkes volt megoldani a változatos étkezést, ha nem főztem magamnak. Rátaláltam ott egy reform étteremre, ahol változatosan, ízletesen főztek, és így a hús is egyre kevesebbszer került az asztalomra. Mióta így eszem, mindig jól eső érzés tölt el, ha olyan helyen járok, ahol a hétköznapokban is tudnék mit választani. A csakra lámpák, mandalák a falon, a kandalló, a fa bútorok nagyon kellemes hangulatot teremtett. Ez a vendégház nem csak a testet, a lelket is megvendégeli. A tulajdonos pár perc múlva megérkezett. Két féle szállás között választhattam: jurta vagy faház. Megmutatta mindkettőt, de nem volt kérdés, hogy melyiket választom. Még sosem voltam jurtában. Így számomra természetes volt, hogy az lesz a szálláshelyem. Egyszer mindent ki kell próbálni.

Beszélgettem kicsit a tulajdonossal a hely varázsáról. Elmesélte, hogy Dobogókő, sőt az egész Pilis területén nagyon jók az energiák. A Föld szívcsakrája nem egy kő, egy szikla, ahogy sok hamis táltos mutatja a médiában, hanem egész Dobogókő. Az energia nem csak egy pontban érezhető, hanem az egész Pilisben, és Dobogókőn csúcsosodik ki. Szenvedéllyel beszélt erről a helyről. Bármeddig elhallgattam volna még, de kicsit már nehezemre esett állni. Lepecsételte az útlevelem, kifizettem a szállást, majd bepakoltam a jurtába. A faházba átmentem zuhanyozni és kimosni az aznapi ruháimat. A fürdőben levetkőzve vettem észre, hogy a hátizsák feltörte a csípőcsontom, ami a kétszeresére dagadt. Addig nem éreztem, hogy ennyire fájt volna. A tükörbe nézve megijedtem. A hasam beesett attól, hogy aznap még nem ettem, csak pár szelet csokit, a csípőm pedig a szokottnál is jobban kiállt, a horzsolás miatt. Ez a kontraszt nagyon csúnya látványt nyújtott. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy fogok ezek után kinézni az út végére. Figyelem elterelésként a lábam kezdtem vizsgálni. Csak egy vízhólyagot találtam. Megérte figyelni a sok vízhólyag elleni praktikára. A forró víz nagyon jól esett. Elfeledtette a tükörképemet és a fájdalmaimat. Átöltöztem tiszta ruhába, és elindultam szétnézni. Szálláskeresés közben láttam egy Mária kegyhelyet, amit meg akartam nézni. Lesántikáltam hát oda. Leültem és imádkoztam. Hálát adtam, hogy eljutottam eddig. Hálát adtam, hogy az első napon minden rendben volt. Megköszöntem a segítséget, amit kaptam. Meghatódtam ezeket végiggondolva, és a könnyeimmel küszködtem. Csak meredtem magam elé, a szentélyt nézve. Már nem tudtam semmire sem gondolni, csak a hálára, hogy ott lehettem. Elértem első napom célját. Felemelő érzés volt. A kegyhely népszerű volt. Jöttek-mentek az emberek, így teljesen elengedni nem tudtam magam, a könnyeim nem jöttek ki. Mégis nyugalom árasztott el. Már nem nyomasztott az indulás, félelmeim sikerült elhagynom útközben. Ültem, és élveztem a föld szívcsakrájának energiáit. Sétára indultam még egy kicsit a környéken, hogy megismerjem még jobban Dobogókőt. Az eső szemerkélése zavart vissza a vendégházba. Már kellőképpen éhes is voltam, így nem is bántam, hogy rosszabbra fordult az idő.

A finom vegetáriánus menünek ellenállva hű maradtam a kezdeti elgondolásomhoz, mi szerint próbálok minden nap egy kis húst is enni. Ismét a csülkös bablevesre esett a választásom. Nagyon jól esett a meleg leves. A második egy mákos rétes lett. A rétes is azon ételek közé tartozott, amit nagyon szerettem, de már évek óta nem ettem a tiltó listám miatt. Most azonban szabad, így élvezettel vetettem rá magam. Vacsora után elolvastam a következő napi szakasz leírását az útikönyvemben, majd megírtam az aznap történt eseményeket a naplómba. Idő közben a csepergés viharrá erősödött. Egyre jobban szakadt. Az úton már patakokban folyt a víz. Tomboltak az elemek. Eszembe jutott a jurta:

 - Vajon mennyire strapabíró? Nem fog beázni? – morfondíroztam. Ameddig csak lehetett a vendéglőben maradtam. Zárásnál mentem át a jurtába. Akkor épp nem esett. Volt bent áram, így villany, és egy árammal működő radiátor fokozta a kényelmemet. A vihar nagyon lehűtötte a levegőt. Bekapcsoltam a fűtést, és a vizes ruháimat a közelébe tettem. Körbe matracok hevertek a fal mentén. Az egyik matracot kicsit közelebb húztam a jurta közepe felé, és lefeküdtem. Újra felerősödött a vihar. Bennem meg a félelem, hogy beázik a jurta, és megüt az áram. Felkelem, és pár helyen megnéztem, hogy nem vizes-e. Minden száraz. A fűtést azért kihúztam, és újra visszafeküdtem. Az útra egy aventurin gyógyító kristályt vittem magammal, amit többek között segíti az elalvást, a félelmet elengedését, és az egyszerű megoldásokat. Most épp erre a kőre volt szükségem. Hátha segít a vihartól való félelmem feloldásában, és az alvásban. Kezemben a kristállyal meditáltam. Alig kezdtem el, már vissza is tért a nyugalmam. Hallottam, ahogy kint süvít a szél, és veri az eső a jurtát. Olyan közel volt minden, mintha a szabad ég alatt aludtam volna. Csak épp szárazon az esőben. Elkezdtem élvezni ezt az állapotot. Élvezni a természet közelségét, ahogy azt egész nap tettem. Sikerült végre meditálnom, majd mély álomba zuhantam. Nagyon kimerült voltam. Sokat dolgoztam aznap. Az első nap arról szólt, hogy bátorságot gyűjtsek mindenhez, amitől addig tartottam. Sikerült ezt a feladatot teljesítenem. Legyőztem minden akadályt, amit magam elé állítottam, és épségben megérkeztem első napi célomhoz. Büszke voltam magamra. Később megtudtam, hogy a matracok nem véletlenül voltak a jurta szélére téve. Energetikailag alváshoz ott a legjobb hely. Meditáláshoz a jurta közepe a legideálisabb. Azzal, hogy közelebb húztam a matracom a középponthoz, elősegítettem a meditációt, és mivel nem vittem be teljesen, az alvás is pihentető volt. 

Címkék: zarándok Dobogókő

Szólj hozzá!

15.
november

0. nap

SzabóAnna  |  2 komment

Október 6-án délután érkeztem Esztergomba. Előző esti felkészültségem egy csapásra elszállt, ahogy leléptem a vonatpótló buszról. A szállásom a bazilika mellett volt. Nem gondoltam, hogy egy bazilikát megtalálni nehéz feladat lenne, így eszembe sem jutott, megnézni egy térképen, hogy jutok el oda. Azt se tudtam, hogy merre induljak. Így történt, hogy 0. napot csináltam. Egy igazi fesztiválozós 0. napot, ahol ízelítőt kaptam abból, ami rám várt. A megérzésemre bíztam magam, és elindultam egy irányba. Pár méter után megláttam a Mária út jelét. Bár nem tudtam, hogy hova vezet, de abban biztos voltam, hogy a bazilikáig elvisz. Egy térnél elveszítettem a jelet. A téren állt egy bazilika kinézetű építmény, de nem volt olyan nagy. Mivel még az esztergomit nem láttam, kissé összezavart. Kavarogtak bennem az ellentétes gondolatok:

 - Ez nem lehet az. Túl kicsi. De a jelek ide vezettek, nem találok többet, és formára olyan. Akkor sem lehet.

Amíg átsétáltam a tér másik felébe, folyamatosa harcoltam a gondolataimmal. Bementem egy élelmiszer boltba, és megkérdeztem, hogy merre van a Szent István tér. Nem tudták megmondani.

 - Mit keresel?– kérdeztek vissza.

Félve mondtam ki, hiszem nem voltam biztos abban, hogy nem épp előtte állok:

 - A Bazilikát.

 - Ó, az még nagyon messze van. – hangzott a válasz, és már indultak is ki velem a bolt elé, hogy megmutassák az irányt, amit követnem kellett.

Pár méter után újra megtaláltam a jeleket. A Mária-út és a Gyöngyös út kéz a kézben elvezettek a bazilikáig. Amint megláttam a kupoláját, felcsendült egy dallam. A bazilikáig kísért a zene, zengett az egész város. Nézelődtem, hogy honnan jöhetnek a hangok. Az első dallamoknál abban sem voltam biztos, hogy valóban szól, hogy mindenki hallja, és nem csak az én fejemben van. De semmi kétség, valóságos volt. Csodálatos számomra addig ismeretlen fúvós hangszer dallamai kísértek. Úgy éreztem engem ünnepel minden és mindenki. Utóbb kiderült, hogy a zenei fogadtatás mégsem nekem szólt. Minden nap megszólal a tárogató Trianon emlékére, egy szomorú dallal. Azonban ez a tudat sem csökkentette az érzést, hogy nekem szól a zene, és ünnepi volt az, nem szomorú. Lehet, hogy senki sem tudta ott, hogy megyek. Lehet, hogy senki sem tudta, hogy mire készülök. Lehet, hogy másért zenélnek. Lehet, hogy már sokan megtették ezt az utat, és nem is olyan egyedi. Nem is olyan nagy szám. Pedig az volt. Nekem az. És a zene is nekem szólt. Még ha rajtam kívül más nem is tudta ezt. Csodás fogadtatás volt ez egy csodás út előtt. Következő eltévedésem dicsőítése. A bazilika előtt szintén jelet veszítettem. Újból segítséget kértem egy járókelőtől. Bár (mint utólag rájöttem), a Szent István téren álltunk, elirányított messzebbre, ki a belvárosból. Elindultam az útmutatás irányába, majd pár lépés után újból megálltam, és visszamentem. Valami nem hagyta, hogy tovább menjek a téves úton. Éreztem, hogy nem jó. Már a szállás körül köröztem, de nem találtam. Egy újabb segítő, egy büfés képében, megmutatta a helyes irányt. Végre megvolt az első szállásom. Az első tévedésekkel. Az első tanításokkal. Ízelítővel az út és a jelek megismeréséből. Megtanultam, hogy nem szabad mindent elhinni. Meg kell találni a megfelelő segítséget, kiszűrve a tévesből. A szálláson nagyon szívélyes volt a portás. Beszélgettünk a városról, az útról. Kiváltottam az útlevelemet, megvettem az útikönyvet, amiben minden napi szakasz le van írva, térképpel, történelmi háttérrel, és tanácsot kaptam, hogy hol érdemes vacsorázni. Letettem a zsákom, majd elindultam felfedezni a várost, és elkölteni vacsorámat. Bár nem volt nagyon meleg, de a fagyizás nem maradhatott el. Már legalább három éve nem eszek a hétköznapokban fehér lisztet és cukrot. Egy betegséggel kezdődött, amiből felgyógyulva a tiltó listámon megtartottam ezt a két dolgot. Jobban érzem magam, ha nem eszem ezeket. Fittebb vagyok, és nincs kajakómám egy-egy ebéd után. Egy kiskaput iktattam be. Ha sportolok. Egy napos sportprogramoknál mindent eszek. Nem kockáztatom meg azt, hogy lefordulok a sziklafalról, mert épp nem tudok azt enni, amit szoktam, ezért nem eszek, és leesik a vércukrom. Ilyenkor kell az energia. E szerint a szabály szerint a zarándokúton nem voltak tabuk az étkezés terén. A hétköznapokban húst is keveset eszek. Nem vagyok vegetáriánus, de nagyon szeretem a zöldséget, gyümölcsöt, különféle gabonákat. Egyre jobban kiszorult a hús a táplálkozásomból. A megnövekedett mozgás miatt úgy döntöttem, ha lehet, minden nap eszek húst is az úton. Így hát most elővehettem a rég nem látott régi finomságokat, mint a fagyit. És persze vacsorára a palacsintát, egy csülkös bablevessel, hogy elválassza a két édeset egymástól. Nagyon ízletes volt. Közben elolvastam az első napi leírást. Az egyik pincér látva az útikönyvemet, odajött beszélgetni az útról. Ezzel kezdetét vették az „én is mennék, de...” típusú beszélgetések, és szép sorjában visszahallottam azokat a kifogásokat, amikkel én is megküzdöttem az elmúlt hónapokban. Igyekeztem bátorítani, ami magamnak is szólt, hisz még fogalmam se volt arról, hogy mi vár rám. Búcsúzóul kaptam egy nyakba akasztós kulcstartót a csárda emblémájával. Jól esett a kedvesség, és igazi értékként tekintettem a szuvenírre. Kincsemmel a zsebemben a bazilika előtti Mária szobornál megálltam, hogy áldást kérjek az útra:

            - Kedves Mária! Kérlek vigyázz rám az úton, add, hogy megéljek mindent, amit meg kell élnem, és megtanuljam, amit meg kell tanulnom.

Próbáltam meditálni is, de túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy elmélyedjek magamban, így inkább visszatértem a szállásra, hogy rápihenjek az előttem álló kihívásokra.

Kimostam a ruháimat, majd nyugovóra tértem. Az álom azonban nem akart jönni. A falak papírból voltak. Hallgattam, az udvaron átmenő embereket. Egy iskolás csoport ott tartott eligazítást a szállást illetően, és szép lassan elkezdtek szállingózni egy esküvő vendégei is lagziból szálláshelyükre. Az izgalom és a zsibaj mellett kilátástalannak tűnt az alvás. Hajnalban feladtam, és útra keltem.

Címkék: zarándok Magyar zarándokút

2 komment

Gyorsan szaladt az idő. Észre sem vettem, és a tavasz nyárra, a nyár őszre fordult. Napjaim másból sem álltak, csak munka, olvasás a zarándok életről, és edzés. Szép lassan beszereztem a szükséges felszerelést, és napról napra bővítettem tudásom a vízhólyag megelőzéséről, kezeléséről, és mindenféle vándor praktikákról. Nyáron szinte minden hétvégén mentünk túrázni, vagy sziklát mászni. A túrákat is arra használtam, hogy felkészüljek. A vízhólyag elleni tippeket mind sorra kipróbáltam. A leghatásosabbnak a vazelin bizonyult nekem, így az alap túrafelszerelésemmé vált. Hogy megtudjam milyen távot tudok kényelmesen megtenni, és bejárassam a cipőm, beneveztem egy 55 km-es teljesítmény túrára. Ez a túra megmutatta, hogy bármennyire is fáj, végig tudom csinálni azt, amit igazán akarok. Tele lett a sarkam vízhólyaggal, másnap alig tudtam lábra állni, így a vasárnapom azzal töltöttem, hogy elmorfondíroztam a vízhólyagjaimat figyelve keletkezésük okán. Így jöttem rá a zokni fontosságára. Ezt követő túrákon a különféle túrazoknikat teszteltem. Október első hetében felhívtam az összes szállást, lefoglaltam mindegyiket arra a napra, amikorra meg kellene érkeznem. Mire eljött az indulás előtti nap, teljesen felkészültnek éreztem magam. A pakolás végéig. Ott újra előjöttek a félelmek. Átjött egy barátom, hogy lemérjük a hátizsákom, és átnézze felesleges holmik után kutatva. A zsákom túl nehéz lett, és sajnos semmit sem talált, amit nélkülözni lehetne. Ahogy nézegettük, kielemezte, hogy miért nem jó a táskám mérete, majd, mint aki jól végezte dolgát, hazament aludni. Én kétségek és aggodalmak közepette maradtam egyedül a sötét éjszakában. Nem tudtam elaludni. Már hajnalodott. Még mindig nem aludtam. A nap még nem jött fel. De végre megvilágosodtam. Nincs mitől félni. Majd megoldom ott, és akkor. Most és itt csak aludnom kell. Reggel kipihenten keltem. Megreggeliztem. Felöltöztem. Belenéztem a tükörbe. Ott állt egy lány velem szembe. Egy lány, tele várakozással, tele vágyakkal, álmokkal. Tele félelemmel, de tettre készen. Eszembe jutott, hogy milyen voltam régen. Hogy mennyit változtam az elmúlt pár év alatt. A bulikból egy zarándokút lábához csöppentem. Mintha nem is én lettem volna. Vajon mennyi változás vár még rám? 16 nap múlva vajon ki fog visszanézni rám? El sem tudtam képzelni, hogy mi fog történni, és hogy fogok reagálni rá. Csak azt tudtam, hogy bármi is lesz, nekem jó lesz. Ott vagyok, ahol lennem kell.Felvettem hát a táskám, és elhagytam az otthonom a vándorlásért.

Címkék: zarándok

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása