Reggel az ébresztőm előtt felkeltem. Nem sikerült elaludnom. Mégis, mikor kikeltem az ágyból, és elindultam a vizesblokk felé, megmagyarázhatatlan boldogság áradt szét bennem. Boldog voltam, amiért újra útnak indulhatok. Nem tarthat vissza semmi és senki. Nem számít, ha fáj, nem számít, ha többet kell menni, az sem, ha még a kocsmába is el kell menni, mikor már azt hitted, hogy megérkeztél. Megcsináltam. Minden kitérőt, minden hibát végigjártam, és tanultam belőle. Lelkileg sem tört meg. Még az utolsó döfés sem. Fájt a kijelentés, miszerint még csak ez után jön a legnehezebb szakasz. De nem tántorított el a célomtól. Reggelre új ember lettem. Egy erősebb, kitartóbb, bármire kész ember. Úton voltam. Ezt senki sem vehette el tőlem. Ez a boldogság csak az enyém, és mindent vitt. Csodálatos érzés volt megtapasztalni, hogy mekkora erővel bír, és mennyi erőt ad csak az a tény, hogy a helyemen vagyok. Hogy jó úton vagyok. Hallottam már ezt a kijelentést többször is, mielőtt elindultam, de nem tudtam igazán átérezni. Most értettem meg valójában. Amikor én is megtapasztalhattam.
Aznap Dabasra kellett elérnem. Valóban nem volt könnyű ez sem, de máshogy volt nehéz. Itt nem az eltévedésekkel kellett megküzdeni. Sem az emelkedőkkel. Ennek a szakasznak a nehézsége a lapos, egyenes út volt. Ez volt az első nap az Alföldön. Egy cikk-cakkot leszámítva, végig egyenesen kellett menni a földeken. Nem volt köztes település. Csak néhány traktorossal találkoztam, akik a földeken dolgoztak. Aznap az egyetlen kapcsolatom ők voltak. Integettek, visszaintegettem, mosolyogtam, és mentem tovább. Nem találkoztam több emberrel. De nem bántam. Jó érzéssel töltött el, hogy újra kint lehetek a természetben, és már nem kell olyan forgalmas utak mellett elhaladnom, mint az M0-s. Egyre inkább megnyugodtam az előző nehéz nap után. Azt hittem, hogy ennél rosszabb nem jöhet. A nehezén túl vagyok. Dabas kb 30 km-re van, szintkülönbség nélkül. A lábam még mindig fájt, de nem törődtem vele. Csak mentem előre. Egyenesen. A Duna-Tisza csatorna mentén.
Az útikönyvből megtudtam, hogy a csatorna megépítésének gondolata még 1715-ben megszületett, de az építését csak jóval ez után kezdték el, és sohasem fejezték be. Ezt a részt unalmasnak írták az előző napokhoz képest. Valóban az, de ha az ember figyel, mindenben megtalálhatja a szépséget. Engem annyira feldobott a tapasztalat, mi szerint úton lenni jó, hogy könnyen észrevettem ezen a kietlennek tűnő tájon is. A jó, jót vonz. Megfigyeltem és megcsodáltam minden egyes madarat, élőlényt, amit csak láttam. Csodálatos táj ez is. Vitt előre a boldogság, pedig az előző nap fizikailag nagyon megviselt. A bal achilleszem bedagadt, és ha megpihent, nagyon fájt, amíg újra be nem melegedett. Ennek ellenére, gyorsan Dabasra értem. Hogy hogyan, azt nem tudom. Az a nap mintha kiesett volna az emlékezetemből. Talán annyira leszívott az előző nap, hogy Szigetszentmiklós és Dabas között csak vegetáltam. Egy boldog vegetációban. Ott viszont csoda történt. A szállásom utcáját megtaláltam könnyen, viszont a házszámmal bajban voltam, ezrét bementem egy kis boltba, útbaigazításért. A boltos nem tudott segíteni, de egy vásárló lelkesen kitessékelt, és megmutatta melyik az a ház. Közben elmesélte, hogy ők kaszálják nekünk az utat. Még nem igazán tudtam, hogy miről beszél, de megköszöntem, és hallgattam tovább élete történetét. Szívesen hallgattam volna még, de már nehezen tudtam állni a lábamon, így inkább búcsút intettem, majd elbotorkáltam a szállásra. Háromkor már ott voltam. Egy családi ház volt. Bementem a kapun. Az ajtó zárva volt. Hátulról hangokat hallottam, elindultam arra. Szólt a zene, egy fiatal srác épp motort szerelt. Megkérdeztem tőle, hogy jó helyen járok-e. Egy gyors igenlő válasz után bemutatkozott, és körbevezetett. Közben beszélgettünk. Abban a házban él a párjával, és már jó pár hónapja zarándokszállásként is működik az otthonuk. Melegséggel töltött el ez a szívélyesség. Nem mindenki adná fel a nyugodt életét azért, hogy idegenek aludhassanak a nappalijukban. Hálás voltam ezért nekik. Persze meg is lepődtem, amit szóvá is tettem, nem veszélyes dolog-e idegeneket beengedni a házába. Erre csak az volt a válasz, hogy és én bemerek menni egyedül egy idegen házba? Mit csinálok akkor, ha a pincébe zár. Jogos. Így már én is értettem. A zarándoktól nem kell félni. Ahogy a zarándok segítőtől sem. Szállásadóm ismerte jól ezt az életet. Tudta, milyen kint lenni, és mások jó szándékában bízni. A különbség csak az volt, hogy ő lóval vándorolt.
Rendelt nekem zarándok menüt vacsorára, megmutatta a mosógépet és szárítót, ha szeretném használni, majd elment egy órára. Egyedül maradtam a házban. Nyugodtan megfürödtem, megvacsoráztam. Betettem a mosógépbe minden ruhám, amit csak lehetett, ami nem volt rajtam. Utam során a mosógép is felértékelődött. Kézzel, szappannal mostam ugyan a ruháimat, de egyre nehezebb volt a piszkot és a szagokat eltüntetni. Végre újra valóban tiszták a ruháim. Ez egy csoda!
Mikor hazaért a ház ura, épp a naplómat kezdtem el írni. Félbeszakítottam, helyette estig beszélgettünk. Nagyon jól esett a vele töltött pár óra. Értelmes, vicces beszélgetőpartnerre találtam benne. Üdítő volt ilyen emberrel beszélgetni. Kipihentem magam ez alatt a pár óra alatt. Nem kellett semmivel sem foglalkoznom, csak hallgatni őt, és nevetni.
Aludni nem tudtam jól, bár kényelmes volt az ágy. Mégis sokszor felébredtem.
