A tényleges indulás előtt már annyit adott ez az út, hogy úgy éreztem, már megérte. A sok szeretet és segítség, amit kaptam, az új ismeretségek, amiket adott. Legyőzve a kezdeti nehézségeket, első nap hajnalán az ismeretlentől való félelemmel és bizakodással teli indultam el.
Ránéztem a telefonom órájára. 5 óra. Letettem arról, hogy tovább aludjak. Még egy fél órát feküdtem az ágyban, majd felkeltem, összepakoltam. A még vizes ruháimat a zsákomra esősítettem ruhacsipesszel, és 6-kor elindultam. Sötét volt. Az égen már megjelentek a napfelkelte első jelei. Lilás bíborban tündökölt. Nem láttam még ilyen színűnek az eget. Gyönyörű volt. Újra a Mária szobor előtt találtam magam a Bazilika előtt. Újra az áldását kértem, és megpróbáltam meditálni. Most se ment. Nem bírtam egy helyben maradni. Mennem kellett. A hátizsákom súlyától való félelem elszállt. Nem tudom, hogy mi okozta a változást, de már tudtam, hogy bírni fogom. Még mindig nehéznek éreztem, de már azzal a tudattal tettem meg az első lépéseket, hogy ez az én terhem, és csak annyi súlyt kapok, amit el is birok.
A városon könnyedén átjutottam. Előző napi ismereteim sokat segítettek. Jó érzés volt, hogy végre útnak indultam, bár még nem tudtam teljesen feloldódni ebben. Sokáig kellett egyenesen menni a házak között. Túl sokáig mentem. Az útikönyv szerint a temető után az erdőbe folytatódott az út. A temető után én betondzsungelt láttam. Visszafordultam. Nyugtalanított ez a temető. Rossz érzés volt újra elmenni mellette. Nappal szeretek temetőkben sétálni. Nyugalom árad az ódon sírokból. Amint leszáll az éj, a sötét eltakarja a nyugalmat, helyére éber figyelem kerül, ami azt lesi, mi bukkan elő az árnyékból. A sötét előhozza képzeletemből a láthatatlan világot. A nap még nem kelt fel teljesen, és a köd azt a kevés fényt is megszűrte. A temető ezért inkább baljósnak tűnt, mint barátságosnak. A temető sarkánál észrevettem, hogy a jelek balra mutatnak. Befordultam. Még mindig nem kelt fel a nap. A tudattól, hogy hamarosan az erdő következik, újra elfogott a pánik. Eljött a pillanat. Egy szűk ösvény előtt álltam, amin be kellett menni az erdőbe. Nagy levegőt vettem, és beléptem. Szaporán szedtem a lábaim. Pár lépés után egy kedves ódon épület mellett mentem el. A félelem még fogva tartott, így csak egy gyors pillantást vetettem rá, majd újra előre koncentráltam, mintha az megmentene mindentől, ha nem nézek semerre se, csak egyenesen előre a lábam elé. Újabb pár lépés, és visszatértem a betonútra. Az Út kegyes volt hozzám. Mintha tudta volna, hogy min mentem keresztül. Figyelmesen, gyengéden megmutatta, hogy az erdőtől sem kell félnem. Nincs ott semmi, ami bántana. Csak a szépség várt rám.
Hamarosan tényleg az erdő következett. Akkor már feljött a nap, és nem csak a lámpafénynél lehetett látni. Gyönyörű volt a táj. Ahogy haladtam felfelé a domboldalon, meg-megálltam, hogy megcsodálhassam a kilátást. A lábam előtt feküdt Esztergom, és a Dunakanyar. Kilométerről kilométerre oldódtam fel egyre jobban. Ilyen gyönyörű táj mellett nem lehetett semmi mást érezni, csak csodálatot. Kb 4 kilométert mentem a Magyarok Nagyasszonya szoborig. Az erdő közepén állt a szobor, körülötte padokkal hívogatta a vándort, hogy fáradt tagjait megkönnyítve imádkozhasson. Megpihentem kicsit. Hirtelen soknak tűnt a kaptató felfelé. Levettem a zsákom, ettem egy csokit, ittam pár korty vizet. A fáradtság nagyon hamar elillant. A lihegésem visszaállt normális légzésre. Folytattam utamat. Szép helyeken vezettek a jelek. Nem okozott különösebb problémát a követése, annak ellenére, hogy eltévesztettem egy párszor az irányt. Tudtam, hogy sokszor el fogok tévedni, ezért nem lepődtem meg mikor bekövetkezett. Csak az volt a kérdés, hogy hányszor, és mekkora kitérőket kell tennem. Mikor észrevettem, hogy nem jó úton járok, mert már nem volt jel egy ideje, egyszerűen csak visszafordultam, és megkerestem az utolsó jelet, majd újra elindultam. Nem volt bennem semmilyen rossz érzés. Nem haragudtam magamra, vagy a jelfestőkre, a tévedés miatt. Nem ijedtem meg, hogy nem találok vissza. Olyan természetes volt ez is, mint hogy felkel a nap. Jó érzéssel töltött el ez a könnyedségem. A mindennapokban hajlamos vagyok rágörcsölni a jövőre, aggódni olyan dolgok miatt, amin nem tudok változtatni. Ott nem aggódtam már semmin. Csak tettem a dolgom. Csak mentem a jelek után. Ha pedig nem voltak jelek, akkor visszafordultam, hogy újra kezdjem az útkeresést. Mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
A hitemet is próbára tette az út pár helyen. Kiértem egy tisztásra, amit az útikönyv szerint meg kellett kerülni. Csak épp azt nem tudtam, hogy merről. Nem láttam jelet. Elindultam. Pár lépés után visszafordultam, és elindultam a másik irányba. Majd megint visszafordultam, és elindultam arra, amerre először. Nem tudtam megmondani, hogy miért járkálok fel-alá. Jelet sehol sem láttam. A rét pedig túl nagy volt ahhoz, hogy ne legyen mindegy, hogy merről kerülöm meg. Már ha egyáltalán meg lehet kerülni minden oldalról. Nem lehetett belátni az egészet, nem voltam biztos abban, hogy mindkét irányban járható az út. A járkálás a megérzésemet segítette. Egy helyben állva nem éreztem, hogy melyik a jó irány. Ahogy elindultam, és éreztem, hogy valami nem stimmel, visszafordultam, és kipróbáltam a másik irányt is. Addig próbálgattam, míg valamelyik irány szimpatikusabb nem lett. Az eredeti irányomat választottam végül, és tovább mentem, folyamatosan fürkészve a fákat, kerítéseket, bokrokat, mikor bukkan fel egy jel igazolva a helyes irányt. Végre megláttam! Egy fára volt felfestve. Nagyon megörültem neki. Mikor elhaladtam mellette, megköszöntem, hogy vezet engem. Itt ritkábban volt jel, mint eddig. Bizonytalanná tette a lépteimet. Nem voltam biztos abban, hogy az utolsó jelet jól értelmeztem, és jó úton vagyok. Csak mentem tovább, a hitem után. Jutalmul hamarosan megláttam egy utat, ami az erdőbe vezetett. Egy sorompóval volt lezárva, és a sorompón a várva várt sárga kettős keresztes nyíl. Általában az erdőben tudtam, hogy melyik turistaúttal megyek együtt, mert az útikönyv ezt az információt is tartalmazta, így a kétféle jel nagyobb biztonságot adott ott. Figyelmem teljes mértékben a jelek keresésére és a tájra összpontosult. Az agyamat olyannyira lekötötte ez a művelet, hogy semmi másra nem tudtam gondolni. Teljesen kikapcsolt. A táj csodálatos látványt nyújtott. Élveztem a sétát.
Hamarosan egy zárt kapu állta el az utam. Jobbra felfelé vezetett egy szélesebb földút, ezrét befordultam. Bár a jelek nem mutattak jobbra, de mivel egyenesen nem mehettem, hisz ott akadály van, teljesen biztos voltam abban, hogy el kell fordulni. Felértem egy kis tisztásra, ahol egy útelágazódáshoz értem. Balra vettem az irányt. Pedig erre sem mutatott jel. Ez már gyanús lett. Megálltam.
- Miért nincs jel már a második útelágazódásnál? Valami nem stimmel. Itt a könyv szerint turistajelzésnek is kellene lennie. – morfondíroztam magamban.
Megijedtem, hogy nem találom az utat, hiszen vissza nem mehetek, mert ott csak egy zárt kapu volt. Emlékeimben keresgéltem, hogy hol láttam az utolsó jelet, de azóta nem volt útelágazás. Csak erre mehettem. Megállás nélkül kattogott az agyam, de megoldást nem találtam. Végső zavarodottságomban elővettem a GPS-t. Egy barátom adta, mielőtt útnak indultam. Nem akartam használni, csak ha nagyon muszáj. A saját erőmből, elektromos segédeszköz nélkül szerettem volna megtenni ezt a távot. Most viszont úgy éreztem, eljött ez az idő, hogy mégis kihasználjam a technika egyik csodáját. Sose használtam még túra GPS-t, kezelésében semmiféle rutinom nem volt. Nem igazán tudtam, hogy mit keressek rajta, vagy, hogy mit nézzek rajta. Csak nyomkodtam a gombokat, mire észrevettem, a kijelzőn azt a turista utat, amivel épp közösen ment az én utam. Arra vezet, amerre a kapu volt. Még most sem értettem, de jobb ötlet híján visszafordultam. Ahogy lefelé menet megláttam az eredeti ösvényt, amiről jobbra kanyarodtam fel és, észrevettem a turistajelet, ami a kapu felé mutatott. Az agyam megállás nélkül járt:
- Lehet, hogy elrontották a festést? Miért akarnak egy zárt kapuhoz vezetni? Oda nem tudok bemenni. – ugyanazok a gondolatok kavarogtak bennem megállás nélkül. Nem tudtam szabadulni tőlük. Nem tudtam kilépni az agyam szabta határok közül.
Közben egyre csak közeledtem a zárt kapu felé. Egyre tanácstalanabbul néztem magam elé, lépteim egyre bizonytalanabbak voltak, mikor előbukkant a bokrok és fák mögül egy létra, ami átvezetett a kerítésen. A létra tetején pedig ott virított a sárga kettős keresztes nyíl. Hatalmas kő esett le a szívemről, és villámként hasított belém a felismerés, hogy nincsenek akadályok. Messziről tűnhet legyőzhetetlennek, átkelhetetlennek egy előttem álló probléma, ám közelebb érve kiderül, hogy van egy kiskapu, egy oldalsó bejárat, egy létra, amin könnyedén átléphetsz. Minden akadály legyőzhető! Vagy átmászható, kikerülhető. Csak akkor válik valóban akadállyá, ha megtorpanunk előtte, ha megfélemlít, ezért más útra terel vagy visszafordít. De ha hiszünk, és tovább megyünk, akkor eltűnik. Újabb hitpróba. Vidáman köszöntem meg ezt a jelet is. Ettől kezdve szinte minden jelre rámosolyogtam, és megköszöntem, hogy ott van, vezet engem. Amelyiket nehezebb volt észrevenni, azt hangosan is megköszöntem, mikor láthatóvá vált előttem. A jelek lettek a legjobb barátaim. Kommunikáltunk egymással. Egy sajátos nyelven, melyet csak mi értettünk. Úgy éreztem, mindent tudnak. Csak követni kell őket. Elvezetnek bárhova. Elvezetnek oda, ahol nekem a legjobb.
Pilisszentlélekig gyorsan eljutottam, ami 15 km-re volt kiinduló pontomtól. Már csak kb 8 km-t kellett megtennem. Tolt előre az adrenalin, a kíváncsiság, a csodálat és a felismerések öröme. A faluba érve kicsit letértem az útról egy kis kocsma kedvéért. Szomjas voltam, addig még csak csokit ettem, és jól esett volna egy rostos üdítő. A kocsmában csak meggy márka volt, ami leginkább hasonlított egy rostos italra. Kezdeti csalódottságom ellenére nagyon jó esett, ittam is még egyet. Felidézte gyerekkorom emlékeit, mikor a nagybátyám kocsmájában rengeteg meggy márkát ittunk. A kocsmároson kívül egy vendég volt bent. Érdeklődtek, hogy merre tartok, mit csinálok. Meséltem kicsit az útról nekik. Kedves emberek voltak, jól esett a társaságukban pihenni. Lassan megittam az italom, majd tovább indultam. Kis séta után elértem egy pálos templom romjaihoz. Végre felszállt a köd, kisütött a nap, aznap először. Egyre melegebb lett, ezért azt terveztem, hogy a romoknál megállok és megeszem az ebédre szánt csokimat. A romok erőteljes energiájától újul erővel feltöltődve indultam tovább. Egy újabb csodás erdőben vezetett az utam. Megálltam gyönyörködni. Ahogy felnéztem az égre, egy magas fa lombkoronájából elkezdtek hullani a száraz falevelek, mintha a hó esne. Csak álltam, néztem az ég felé, és élveztem a levélhullást. Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ közepe. Minden velem volt, és minden csak azért volt, hogy segítsen, és megmutassa szépségét. A reggeli félelemnek már nyoma sem volt. Csak élveztem a természet közelségét. Megláttam minden gyönyörű növényt, minden természeti jelenséget csodaként éltem meg. Örültem mindennek, amit csak mutatott nekem a mi káprázatos kis országunk. A mosoly folyamatosan ott bujkált az arcomon. Úgy éreztem helyemen vagyok. Jó helyen járok. Nem néztem a térképet. Csak mentem a jelek után. A kolostorrom után szinte végig az erdőben gyalogoltam. Nem tudtam merre járok, hány kilométer van még hátra. Nem számított. Élveztem az utat. Egyre több turistával találkoztam. Elkezdett bizseregni a tenyerem is. Az energiákat a legjobban ott érzi az ember. Minden egyes lépéssel egyre jobban bizsergett. Megláttam egy kilátót. Odamentem a táblához, hogy elolvassam, hol vagyok. Dobogókő. Megérkeztem. Hát ezért volt a sok turista, ezért éreztem az erősebb energiákat. Elértem az első napom célpontját. Megkönnyebbülést és boldogságot éreztem. Még ha előttem is állt 15 nap. Nem számított. Csak az volt fontos, hogy megérkeztem. A másnap még messze volt.
Korán érkeztem első napi szállásomhoz. Kettő körül volt. El is határoztam, hogy nem indulok el többször napfelkelte előtt. Gyorsan beérek, nincs szükség arra, hogy sötétben induljak. Az első nap előtt nem tudtam, hogy mennyre tudok haladni, ezért eredetileg úgy terveztem, hogy korán kezdem az utat róni. Nem csak az álmatlanság miatt indultam aznap olyan korán.
A Zsindelyes Vendégházban volt a szállásom. A vendégház a sípálya tetején volt. Úgy nézett ki a helység első ránézésre, mint egy szokványos sí pihenő. Jobban megnézve, már nem volt annyira szokványos. Először a ház előtti forró gyömbér hirdetése tűnt fel. Nem egy szokványos ital. Beléptem. A pultos lánynak elmondtam, hogy a zarándok szállást keresem, mire kis türelmet kért, leültetett, és megkérdezte kérek-e valamit. A forró gyömbérnek nem tudtam ellenállni. Kértem egy pohárral, amíg vártam a tulajdonost, hogy megmutassa a szállásom. Közben körülnéztem. A hely tele volt csakra lámpával, bio és reform csemegékkel, az étlapon vegetáriánus étkekkel. Mióta nem eszek cukrot és lisztet, Békéscsabán nehézkes volt megoldani a változatos étkezést, ha nem főztem magamnak. Rátaláltam ott egy reform étteremre, ahol változatosan, ízletesen főztek, és így a hús is egyre kevesebbszer került az asztalomra. Mióta így eszem, mindig jól eső érzés tölt el, ha olyan helyen járok, ahol a hétköznapokban is tudnék mit választani. A csakra lámpák, mandalák a falon, a kandalló, a fa bútorok nagyon kellemes hangulatot teremtett. Ez a vendégház nem csak a testet, a lelket is megvendégeli. A tulajdonos pár perc múlva megérkezett. Két féle szállás között választhattam: jurta vagy faház. Megmutatta mindkettőt, de nem volt kérdés, hogy melyiket választom. Még sosem voltam jurtában. Így számomra természetes volt, hogy az lesz a szálláshelyem. Egyszer mindent ki kell próbálni.
Beszélgettem kicsit a tulajdonossal a hely varázsáról. Elmesélte, hogy Dobogókő, sőt az egész Pilis területén nagyon jók az energiák. A Föld szívcsakrája nem egy kő, egy szikla, ahogy sok hamis táltos mutatja a médiában, hanem egész Dobogókő. Az energia nem csak egy pontban érezhető, hanem az egész Pilisben, és Dobogókőn csúcsosodik ki. Szenvedéllyel beszélt erről a helyről. Bármeddig elhallgattam volna még, de kicsit már nehezemre esett állni. Lepecsételte az útlevelem, kifizettem a szállást, majd bepakoltam a jurtába. A faházba átmentem zuhanyozni és kimosni az aznapi ruháimat. A fürdőben levetkőzve vettem észre, hogy a hátizsák feltörte a csípőcsontom, ami a kétszeresére dagadt. Addig nem éreztem, hogy ennyire fájt volna. A tükörbe nézve megijedtem. A hasam beesett attól, hogy aznap még nem ettem, csak pár szelet csokit, a csípőm pedig a szokottnál is jobban kiállt, a horzsolás miatt. Ez a kontraszt nagyon csúnya látványt nyújtott. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy fogok ezek után kinézni az út végére. Figyelem elterelésként a lábam kezdtem vizsgálni. Csak egy vízhólyagot találtam. Megérte figyelni a sok vízhólyag elleni praktikára. A forró víz nagyon jól esett. Elfeledtette a tükörképemet és a fájdalmaimat. Átöltöztem tiszta ruhába, és elindultam szétnézni. Szálláskeresés közben láttam egy Mária kegyhelyet, amit meg akartam nézni. Lesántikáltam hát oda. Leültem és imádkoztam. Hálát adtam, hogy eljutottam eddig. Hálát adtam, hogy az első napon minden rendben volt. Megköszöntem a segítséget, amit kaptam. Meghatódtam ezeket végiggondolva, és a könnyeimmel küszködtem. Csak meredtem magam elé, a szentélyt nézve. Már nem tudtam semmire sem gondolni, csak a hálára, hogy ott lehettem. Elértem első napom célját. Felemelő érzés volt. A kegyhely népszerű volt. Jöttek-mentek az emberek, így teljesen elengedni nem tudtam magam, a könnyeim nem jöttek ki. Mégis nyugalom árasztott el. Már nem nyomasztott az indulás, félelmeim sikerült elhagynom útközben. Ültem, és élveztem a föld szívcsakrájának energiáit. Sétára indultam még egy kicsit a környéken, hogy megismerjem még jobban Dobogókőt. Az eső szemerkélése zavart vissza a vendégházba. Már kellőképpen éhes is voltam, így nem is bántam, hogy rosszabbra fordult az idő.
A finom vegetáriánus menünek ellenállva hű maradtam a kezdeti elgondolásomhoz, mi szerint próbálok minden nap egy kis húst is enni. Ismét a csülkös bablevesre esett a választásom. Nagyon jól esett a meleg leves. A második egy mákos rétes lett. A rétes is azon ételek közé tartozott, amit nagyon szerettem, de már évek óta nem ettem a tiltó listám miatt. Most azonban szabad, így élvezettel vetettem rá magam. Vacsora után elolvastam a következő napi szakasz leírását az útikönyvemben, majd megírtam az aznap történt eseményeket a naplómba. Idő közben a csepergés viharrá erősödött. Egyre jobban szakadt. Az úton már patakokban folyt a víz. Tomboltak az elemek. Eszembe jutott a jurta:
- Vajon mennyire strapabíró? Nem fog beázni? – morfondíroztam. Ameddig csak lehetett a vendéglőben maradtam. Zárásnál mentem át a jurtába. Akkor épp nem esett. Volt bent áram, így villany, és egy árammal működő radiátor fokozta a kényelmemet. A vihar nagyon lehűtötte a levegőt. Bekapcsoltam a fűtést, és a vizes ruháimat a közelébe tettem. Körbe matracok hevertek a fal mentén. Az egyik matracot kicsit közelebb húztam a jurta közepe felé, és lefeküdtem. Újra felerősödött a vihar. Bennem meg a félelem, hogy beázik a jurta, és megüt az áram. Felkelem, és pár helyen megnéztem, hogy nem vizes-e. Minden száraz. A fűtést azért kihúztam, és újra visszafeküdtem. Az útra egy aventurin gyógyító kristályt vittem magammal, amit többek között segíti az elalvást, a félelmet elengedését, és az egyszerű megoldásokat. Most épp erre a kőre volt szükségem. Hátha segít a vihartól való félelmem feloldásában, és az alvásban. Kezemben a kristállyal meditáltam. Alig kezdtem el, már vissza is tért a nyugalmam. Hallottam, ahogy kint süvít a szél, és veri az eső a jurtát. Olyan közel volt minden, mintha a szabad ég alatt aludtam volna. Csak épp szárazon az esőben. Elkezdtem élvezni ezt az állapotot. Élvezni a természet közelségét, ahogy azt egész nap tettem. Sikerült végre meditálnom, majd mély álomba zuhantam. Nagyon kimerült voltam. Sokat dolgoztam aznap. Az első nap arról szólt, hogy bátorságot gyűjtsek mindenhez, amitől addig tartottam. Sikerült ezt a feladatot teljesítenem. Legyőztem minden akadályt, amit magam elé állítottam, és épségben megérkeztem első napi célomhoz. Büszke voltam magamra. Később megtudtam, hogy a matracok nem véletlenül voltak a jurta szélére téve. Energetikailag alváshoz ott a legjobb hely. Meditáláshoz a jurta közepe a legideálisabb. Azzal, hogy közelebb húztam a matracom a középponthoz, elősegítettem a meditációt, és mivel nem vittem be teljesen, az alvás is pihentető volt.
