Napfelkelte után indultam útnak. Álmosan mentem a város utcáin. A határ előtt egy ember biciklizett el mellettem, és megállított. Kezet csókolt, és sok sikert kívánt. Ő is az utat kaszálta a csatorna mellett. Neki is megköszöntem a munkáját, majd folytattuk utunkat. Úgy éreztem, Dabason mindenki támogat. Ez erőt adott, amire szükségem is volt. Egy újabb hosszú, közel 40 km-es szakasz várt rám.
A csatorna mentén jól lehetett haladni, hisz két újdonsült ismerősöm és társai azzal foglalatoskodott, hogy a zarándokok és arra járók előtt lekaszálják az ösvényre nőtt nádast. Könnyedén lépkedtem a parton a kaszált nád tetején. Hálát adtam azoknak a munkásoknak, akik ilyen szépen megtisztították előttem az utat. Tudom, mennyire megnehezítheti a ember dolgát az elburjánzott növény. Régen úgy gondoltam volna, hogy szerencsém volt, hogy épp akkor kaszáltak. Most már úgy érzem, hogy az égiek velem voltak, és segítettek utamon. Bárhogy is hívjuk, mosolyt csalt az arcomra, és mindenkinek megköszöntem a könnyítést az úton, akinek csak szerepe lehetett benne.
3 hattyú kísért Dabas határában a Kiskunsági Nemzeti Parkba. Az út első 30 km-ét nagyon élveztem. Feldobtak a találkozások, gyönyörködtem a tájban, az állatokban. Kb 7 km-re Dabastól volt egy Mária kegyhely. Egy kis kitérőt kellett tenni ugyan, de nem hagyhattam ki. Vonzott minden, ami Máriával kapcsolatos.
Leültem ott, és megköszöntem, hogy átvezetett a nehézségeken. Kértem, hogy az út további szakaszán is legyen velem. Sok mindenen keresztülmentem már. Azt hittem, hogy a nehezén túl leszek, az aznapi szakasz után. Nem lesz több ilyen hosszú nap. Megkönnyebbültem, ahogy elmormoltam köszönetemet. Tudtam, hallotta, és segít az út további részén is.
A rövid pihenő után, először szürke marhák mellett vezetett az utam, majd bivalyokat láttam. Ott legeltek békésen pár méterre mellettem. Csak egy villanypásztor választott el minket egymástól. Ahogy elhaladtam az állatok mellett, a többség felkapta a fejét, és engem nézett. Ahogy én őket. Vajon mire gondolhattak? Nekik is ugyanolyan újdonság voltam, mint ők nekem? Olyan békések voltak. Szívesen elidőztem volna ott, de sietnem kellett, hogy még sötétedés előtt beérjek. Lassan elértem az átlag napi járásadagom, a 30 km-t. Ennyit tudtam kényelmesen megtenni. Elfáradtam. És még hátra volt 10 km. Nyíl egyenesen a semmi közepén, a földeken. Az elmúlt napok fáradalmai után ez a 30 km is nehéz volt. Nem mertem belegondolni, hogy még milyen sok van hátra az aznapi távból. Inkább betértem egy frissítőre a Hajós kastélyba. A parkolónál majdnem visszafordultam. Kihaltnak tűnt a kastély, és kicsit az útból is kiesett. Valami mégis tovább hajtott. Már alig vonszoltam magam. A kastélyba belépve, szembe találtam az éttermet. Épp egy rendezvény után pakolt el egy hölgy.
- Nyitva vannak? – érdeklődtem.
- Persze, mit hozhatok?
Rendeltem két rostos üdítőt. Jól esett ülni, és iszogatni a hűs italt. Más személyzetet nem láttam. Szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy a hölgy sógoráé a kastély, és neki szokott besegíteni. Elmesélte, hogy milyen rendezvények szoktak ott lenni. A legérdekesebbnek a madarászokat tartottam. Több száz madár faj él a környéken. A madarászok pedig versenyeznek, hogy ki hall több madarat egy adott időintervallumon belül. El se tudtam képzelni, hogy hogyan lehetséges ennyi féle hangot megkülönböztetni. Csodáltam a szakértelmüket.
Ahogy belemélyedtünk a beszélgetésbe, abbahagyta a hölgy a pakolást, meghívott egy kávéra. Átültem a pulthoz, a zarándokútról és a spiritualitásról beszéltünk. Meséltünk egymásnak az életünkről. Nagyon szimpatikus volt. Áradt belőle a szeretet. Csak csevegtünk, kiemelve életünk egy-egy részletét, ami épp oda illett. Olyan érzés volt, mintha mindig is ismertem volna. Mintha egy rég nem látott baráttal találkoztam volna. Egy nagyon jó baráttal, akivel akkor sem szakad meg a kapcsolat, ha nagy távolságra sodor az élet. Ott folytattuk ahol abbahagytuk. Csak tudnám, hogy kezdtük el… - nem volt fontos. A lényeg, hogy újra találkoztunk, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk akkor.
Lassan búcsúznom kellett. Várt az út. Megkértem, hogy töltse fel a kulacsomat vízzel. Kaptam még egy fürt szőlőt is, mielőtt elhagytam a kastélyt.
Boldogan mentem tovább. A szeretet teljesen feltöltött. A fájdalmak ettől az energiától eltűntek. Szinte repültem az utolsó szakaszon. Csak egy gondolat keringett a fejemben:
- A szeretet szárnyakat ad!
Ezzel a csodálatos mondattal mentem tovább, előre. Egy idősebb úr szavai ébresztettek fel a boldog révületemből.
- Ilyen tempóban hamar kifárad! – szólt utánam.
A földeken egy kereszteződésben állt egyedül. Az volt az érzésem, hogy a munkát felügyelni jött. A távolban egy traktort láttam. Meghökkentett a mondata. Megálltam.
- Milyen messze van Ráckeve? – kérdeztem, hogy szóba elegyedhessek vele.
- Kb 4 km. – hangzott a válasz.
Váltottunk még pár szót, majd tovább indultam. Elgondolkoztam a történteken. Tényleg szárnyaltam. Észre sem vettem, olyan gyorsan megtettem ezt a 6 km-t. Fel sem tűnt, hogy gyors volt a tempóm. Már nem volt sok hátra, az is menni fog. Nyugodtabban, valamivel lassabban mentem tovább.
Ráckevére érve bementem egy élelmiszer boltba, hogy feltöltsem a csoki készletemet, mert hétvége következett, és a kisebb településeken nem találtam volna nyitva boltot. Vettem ki pénzt is egy automatánál. A délutáni történések megindítottak, és ezt valahogy viszonozni akartam. Az ötletet a szigetszentmiklósi események ihlették. Visszagondolva kicsit bántott, hogy nem azt mondtam, úgy vegye el a tízest, hogy a maradékból az utánam következő zarándokok szállását kifizetem.
- Ha már akkor nem jutott ez az eszembe, akkor megteszem Ráckevén. – gondoltam.
A szállásom majdnem a város másik végében volt. Kezdett fogyni az energiám. Mikor megláttam egy táblát, mi szerint már csak 100 méter volt hátra, megörültem neki. Azonban életem leghosszabb 100 métere volt ez.
- Biztos elírták, ez sokkal több, mint 100 m. – igyekeztem elterelni a gondolataimat, de csak ez kavargott bennem.
Míg egyszer csak, ahogy minden, a 100 m is véget ért. A szállás kapujában álltam. Össze tudtam volna esni a fáradtságtól, de csak mosolyogtam, és követtem a szállásadó utasításait. Hátra irányított, ott volt a recepció. Egy fiatal srác jött ki, hogy megmutassa a szobám. Lepecsételte az útlevelem, mikor vacsora után érdeklődtem, egy pizzéria étlapját adta oda. Kifizettem a szállást, és megkértem, hogy a maradék pénzből az utánam jövő 4 zarándoknak had fizessem ki a szobáját. Nem jutott szóhoz a meglepetéstől. Megköszönte, és hangot adott értetlenségének.
- Ma nagyon sok szeretetet kaptam, és valami képen ezt szeretném tovább adni. Ez egy nagyon nehéz szakasz volt. Aki eljut eddig, megérdemel egy kis jutalmat. Remélem ez a kis figyelmesség elég erőt fog adni nekik a folytatáshoz. – magyaráztam.
Egy mosollyal nyugtázta szavaim, amiben benne volt a meglepettség, a megértés, a büszkeség, a szeretet. Boldoggá tett ezzel.
Megmutatta a szobám, a mosdót, és magamra hagyott. Az Ádám szobát kaptam. Lepakoltam, leültem, elővettem a GPS-t, és leesett az állam. A maximális sebességem 20 km/h volt. Újra mosolyra görbült a szám. Itt a bizonyíték, hogy a szeretet valóban szárnyakat ad. Később kedves földhöz ragadt barátom, elmagyarázta, hogy valószínűleg mikor bementem a kastélyba, és a GPS kereste a jelet, ki-kiugrált, és ezt is mérte. Számomra azonban a racionális magyarázat sem kisebbítette a csodát, a szeretet erejét.
Átcsoszogtam a fürdőbe, lezuhanyoztam, kimostam. A szobába kiteregettem a ruháim. Egy öt ágyas szoba volt, és tele lett azzal a kevéske cuccommal. Kihasználtam a teret, ha már volt belőle bőven. Jól esett nem figyelni a rendre, és felhasználni minden lehetséges helyet a szétpakolásra. Ahol volt erre lehetőségem, megtettem.
Vacsorára pizzát rendeltem. Amíg vártam, elolvastam a következő szakaszt. Ráckeve-Tas. 20 km. Túl voltam a nehezén. Ez rövidtáv. Vacsora után még írtam a naplómba, majd lassan álomra hajtottam a fejem.
Ezen az éjjelen sem tudtam jól aludni. Most azonban álmot láttam. Egy nő volt az álmomban. Szelenitre csepegtetett valamit, és nekem adtam a követ. Az egész kesze-kusza volt. Nem emlékeztem többre belőle. Nem értettem. Nem ismertem a szelenitet, nem tudtam, hogy mire kaptam, miért kaptam. A segítőim azonban tudták mire van szükségem. Jóval később, már otthon állt össze a kép. Ezt a követ arra kaptam, hogy segítse az ez után következő szakaszt. Az interneten ez található a szelenitről:
„Az áttetsző szelenitnek nagyon finom a rezgése, és tiszta tudatot biztosít, megnyitja a koronát és a magasabb rendű koronacsakrát, elérhetővé teszi az angyali tudatot és a magasabb rendű útmutatást. A tiszta szelenit a fénytesthez kapcsolódik, és segíti lehorgonyozni a Föld rezgésében.
A szelenit nyugodt kő; mély békességet nyújt, kitűnő meditációhoz és spirituális tevékenységekhez.”
