Éjjel a jurtában többször felébredtem, mert fáztam. Ekkor összébb húztam a hálózsákom, és aludtam tovább. Reggelre úgy ébredtem, hogy már csak az orrom látszódott ki belőle, benne kellemes meleg volt. Gyorsan újra bekapcsoltam a fűtést, hogy míg pakolok, öltözök, kicsit melegebb legyen. Reménykedtem abban is, hogy talán így még a ruhám is meg tud száradni. Természetesen nem száradt meg tíz perc alatt, újra a zsákomon landolt. Felöltöztem, bepakoltam, kiléptem, bezártam az ajtót, majd a faházhoz vettem az irányt, hogy leadjam a kulcsot.
Minden ködbe burkolózott. Már felkelt ugyan a nap, aznap csak fél nyolckor indultam, de semmit sem érzékeltem belőle. Sötét, sejtelmes idő volt. Ilyen időben szoktak a filmekben a rossz események történni. Engem azonban már csodálattal töltött el minden természetbeli jelenség. Mesebelinek éreztem, nem baljósnak. Senki sem volt az utcákon. A kilátóig vissza kellett mennem, és onnan fordultam Pilisszentkereszt felé. A köd beborította a tájat, semmit sem lehetett látni a kilátóból. Az éjszakai vihar mindenhol otthagyta nyomait. Letört faágak keresztezték az utamat, és a lehullott faleveleket a zúduló víz ideiglenes patakmederként rendezte el. Hamar beértem az erdőbe. Aznap már jó érzéssel léptem be a fák közé. Gyönyörködtem a sejtelmes fényekben, és hogy jobb idő legyen, a süss fel napot énekeltem magamban. Gyerekkorom óta szokásom, hogy ha jobb időre vágyom, ezt a dalt dúdolom. Énekem meghallgattatott. Hamarosan elkezdett világosodni, majd szép lassan áttörték a nap sugarai a ködburkot. Ekkor érkeztem a majdnem 5 km-re lévő szent kúthoz. Egy Mária kegyhegy volt ott. A kút vize gyógyító hatású. Meg is töltöttem a kulacsom ezzel a vízzel. Leültem egy kicsit pihenni, ettem egy csokit, és néztem a szent képeket, kereszteket a fákon. Az alacsony kerítésre, amivel a szentély volt körbekerítve (természetesen bezárva nem volt), egy műanyag bögrét akasztottak, hogy az is tudjon inni a forrás vízéből, aki nem hozott magával semmi erre alkalmas eszközt. Meghatott ez a figyelmesség. Korán volt még, nem járt arra senki. A padok számából ítélve sokan látogathatták. Elkezdte fojtogatni a torkom a sírás, de nem jött ki. Nem értettem mi történik velem. Megbabonázott a hely. Békesség, nyugalom árasztott el, mégis könnyeimmel küzdöttem.
Lassan a köd is felszállt, áttörték a nap sugarai. Jókedvűen indultam tovább a napos időben. Kisvártatva beértem Pilisszentkeresztre. Az útikönyvem szerint a Hilda cukrászda előtt vezet az út. Elhatároztam, hogy a cukrászdába bemegyek, és eszek egy sütit. Mivel napközben nem nagyon tudtam hol enni, és nem is voltam éhes a mozgástól, az első nap tapasztalatai után úgy döntöttem, hogy nem is fogok azzal foglalkozni, hogy nap közben ebédet keressek, inkább csak napi egyszer eszek, este, ahol csak lehet meleg ételt. Nap közben csokit, ha tudok valahol venni, gyümölcsöt, hogy legyen energiám. A csoki mellett, pedig bemegyek minden településen a kocsmába, vagy cukrászdába egy rostos üdítőért, vagy egy sütiért. Már rá is készültem az első cukrászdai látogatásomra. Szinte már éreztem a sütemény ízét a számban. Nagy bánatomra a cukrászda hétfőnként zárva volt, és épp hétfő szerepelt a naptárban aznap. Süti nélkül, kicsit letörve baktattam tovább. A falu után ismét az erdőben találtam magam. Még két forrás mellett haladt el az utam. Az egyik a Trézsi-forrás, ami más néven Szeretet forrás. Bár a kulacsaim még tele voltak, ennek a vizéből is innom kellett. A Szeretet forrását muszáj volt megkóstolni. Jól esett a hűs víz. A délelőtt nagyon gyorsan elszállt. Utamat források, kegyhelyek, kápolnák és emlékművek keresztezték. A következő a Csillagösvény volt. Az ösvényen az ősmagyarok legendája és története elevenedik meg. 7 faszobrot állítottak a domboldalra, egy ösvény mentén. A 7 szobron 7 magyar, kiknek köszönhetjük a magyarságot, az országot. A szobrok hátoldalán csillagképek és idézetek találhatók. Mindet megnéztem, elolvastam. Az ösvény a Sziklakápolnához vezet. Ezt a kápolnát az itt található kövekből építették fel, belsejében a Magyarok Boldogasszonya szobor található. Csodálatos építmény, ami harmonizál a tájjal, a sziklákkal. Összeköti a földet az éggel. Megálltam pihenni egy kicsit, és gyönyörködtem a kilátásban. Alattam Pilisszántó feküdt. A következő állomásom. Dél körül értem be a faluba. 13 km volt aznap a hátam mögött. Betértem az első kocsmába. Ott nem éreztem jól magam. Nem volt jó, hogy fedél van a fejem felett, és négy fal közé vagyok beszorítva. Nem volt jó, hogy emberek vesznek körül, és számomra épp akkor érdektelen dolgokról fecsegnek. Gyorsan megittam az üdítőmet, és tovább indultam. Nem volt elég a kocsmából kimenni. A faluból is ki kellett érnem. A betonból. Vissza a természetbe. Az erdőbe. Ott voltam otthon. Mintha mindig is ott lettem volna. Mindig is oda vágytam, csak még magam sem tudtam róla. És most végre haza tértem. Végre minden kerek volt. Nem hiányzott semmi.
Ennek ellenére nem telt felhőtlenül a délutánom az erdőben. Pilisszántó kb fél úton volt, ezért délután kevesebbet pihentem, hogy időben beérjek aznapi szállásomra. Sok időt elvett a délelőtti sok szép látnivaló. A jelek is megnehezítették a délutánomat. Aznap semmi sem az volt, aminek látszott. A jelek félreérthetőek voltak. Több olyan útkereszteződés is volt, ahol több nyíl több irányba mutatott. Aznap sok hamis jellel találkoztam. Ezek közül kellett kiválasztani a helyeset. A megérzéseimre hallgattam. Nem hagytak cserben. Mindig sikerült a megfelelő jelet kiválasztanom. Mikor egy bizonytalan jel után megpillantottam a következőt, elárasztott a boldogság. Tele volt a nap apró katarzis élményekkel. Ha éppen nem voltam biztos abban, hogy jó úton járok, kértem egy jelet:
- Kedves Teremtőm, kedves Segítőim! Kérlek, mutassátok meg, hogy jó úton vagyok-e! Kérlek, adjatok egy jelet!
Minden egyes kérésemre kaptam egy jelet, amiért nagyon hálás voltam, és megköszöntem. Így ha nem volt jó az irány, hamar feltűnt, és visszafordultam megkeresni az utolsó jelzést, amit láttam, hogy a helyes úton folytathassam. Innentől kezdve beszélgettem Istennel. Ha szükségem volt egy jelre, kértem Tőle, és Ő megadta nekem. Mikor megkaptam, hálát adtam érte. Hálás voltam minden útmutatásért.
A táj, mintha a hangulatomat tükrözte volna. Amikor nehéz volt menni, mert nehéz volt a lábam a sok megtett kilométertől, a szívem a magánytól, akkor öreg erdőben jártam, sok kidőlt, beteg fa között. Ahogy sikerült legyőznöm a rossz kedvemet, a táj is felvidult. Törpefenyő erdő fokozta hangulatjavulásomat. Mintha újjá születtem volna a természettel együtt. Lehet, hogy nem az erdő változott a kedvemtől, hanem a kedvem az erdőtől, de nem volt érdekes, hogy melyik volt előbb. Egyre jobban ráhangolódtam a természetre.
Az út elején nehéz volt követni a jeleket. Folyamatos figyelmet igényelt. Meg kellett tanulni a nyelvét, hogy követni tudjam. Ahogy a való életben is, vannak hamis jelek, melyeket ki kellett válogatni, hogy a helyes úton járjak. Ahogy a mesében is kiválogatta Hamupipőke a kölest a hamuból. Ez sokszor nehéz feladat, mert annyira megtévesztő az áljel. Azonban ha döntesz, és elindulsz bármelyik irányba, pár lépés után kiderül, hogy melyik volt a valódi. Pár lépés után megmutatkozik az igazi arca. Lehull a lepel, és félreérthetetlenné válik a jó irány. Ekkor, ha be is dőltünk egy hamis jelnek, csak vissza kell menni a legutolsóhoz, és újra megvizsgálni a lehetőségeinket. A lényeg, hogy induljunk el. Nem szabad megállni. Csak menni kell tovább, és figyelni. Ha nem jó az irány, hamar megmutatkozik, és korrigálhatunk. Csak egy kis kerülőt tettünk az utunkba. Sok esetben még szép is a kitérőnk.
Annyira elmerültem a jelekben, hogy észre sem vettem, már Pilisszentiván határánál jártam. Úgy megtettem több mint 10 km-t, hogy fel sem tűnt. Ezen a településen volt az aznapi szállásom. A faluban újra elfogott a civilizáció okozta frusztráció, de a szállásom enyhítette ezt. A plébánia nyújtott menedéket, szép, rendezett kertjével, kényelmes vendégszobájával. Kissé bizonytalanul léptem be a kapun, nem voltam biztos, hogy jó helyen járok. Egy fiatal hölgy az udvaron megnyugtatott, hogy valóban ez a zarándokszállás. Ő nem tudott segíteni, a hittan órákat tartotta a gyerekeknek, ezrét felhívtam azt a számot, ahol a foglalást intéztem. A zarándoksegítő kis türelmemet kérte, kb fél óra múlva érkezik. A zsákomat ott hagytam, és elindultam kicsit szétnézni. Átmentem a templomhoz, de zárva volt. A plébániához menet láttam egy cukrászdát, arra vettem hát az irányt. Végre sütizhettem. Igazi régi módi cukrászda volt. A tulajdonoson látszott, hogy ez a kis üzlet az élete, és a portékájába belesütötte szívét, lelkét. Nagyon finom volt a sütemény. Búcsúzóul még vettem tőle frissen készült tepertős pogácsát is. A templom előtti padra ültem le, a pogácsák elfogyasztásáért. Kezdett hűvösödni, és nem vittem magammal a kabátomat, ezért visszamentem a plébániára. A szoba zárva volt, ahova a dzsekim tettem. A kertben egy padot még sütött a nap, oda telepedtem le. Élveztem az utolsó, még meleg sugarakat. Kisvártatva megérkezett a zarándoksegítő is. Kedves hölgy volt, egy pici lánnyal az oldalán. A kislány végig kacarászott, miközben körbevezettek a plébánián, és megmutatták, mit hol találok. A szokásos ceremóniát a fizetés és az útlevél pecsételése zárta. Megmutatta, hogy reggel hova rejtsem el a kulcsot, és búcsút intettünk egymásnak. Visszabandukoltam a szobámba, elővettem a zsákomból a tiszta ruhámat, szappant, fogkefét, és felkerestem a fürdőt. Nagyon fájt a talpam. A csípő csontom kezdte megszokni a terhelést, így az kevésbé volt már duzzadt. Vízhólyagom sem lett több, de ami volt, most jobban fájt. Már csak a forró zuhanyra vágytam. Ahogy beálltam a tus alá, és megnyitottam a vizet, elszörnyülködve vettem észre, hogy csak hideg jött. Elkeseredtem, hogy ma nem lesz meleg víz. Fel voltam arra készülve, hogy nem lesz mindenhol, mert ezek a zarándokszállások sok esetben nagyon puritánok, nincs fűtés, meleg víz, ágynemű. Mégsem esett jól, mikor már meg is kellett tapasztalnom a meleg víz hiányát. Ahogy beletörődtem, és kellő erőt merítettem, hogy a hideg zuhany alá álljak, hirtelen elkezdett melegedni. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy nem kell hideg vízben tusolnom. Boldogan mondtam köszönetet, és adtam hálát ezért a csodáért, amit a hétköznapi életemben már nem is értékeltem, annyira természetesnek vettem. Kimostam a ruháimat, kiteregettem a szobámba, majd elindultam vacsorázni. Nem kellett messzire menni, az utca túloldalán volt egy vendéglő. Ház specialitás pizzát rendeltem, és egy deci vörös bort. Már rég nem ittam, de most úgy éreztem, hogy jól fog esni ez után a fárasztó nap után. Kellemes hely volt, nem siettem a vacsorával. Nyugodtan ettem, lassan kortyolgattam a borom. Hallgattam a zenét, és élveztem, hogy végre ülhetek.
Visszatérve a plébánián kényelmesen elhelyezkedtem az ágyban, elővettem az útikönyvet, a naplót, és belekezdtem esti rituálémba. Elolvastam a következő napi szakasz leírását, és megírtam az aznap történéseit. A szállásokon az estéimet ezek az események töltötték ki. Aznap is korán elaludtam. Félálomban még hallottam, hogy a plébános rólam beszélget valakivel a folyosón, de a fáradt zarándokon kívül mást nem tudtam kivenni szavaikból, és arra is képtelen voltam, hogy kimenjek hozzájuk. Igaza volt, fáradt zarándok voltam. Kicsit bántam, szívesen beszélgettem volna velük, de képtelen voltam megmozdulni. Majdnem 12 órát aludtam aznap. Mióta elindultam most először sikerült szinte végigaludtam az egész éjszakát. Kipihenten ébredtem. Nagyon jó hatással volt rám a plébánia nyugodt légköre.
