Mindennapi zarándokutam

A világ kitágult. Már nincs az az információ, amit ne lehetne megszerezni. Mindent látni lehet. Még csak ki sem kell mozdulni. És most nem csak a tévére gondolok. A kiállításokkal a legkülönfélébb dolgok jönnek el a városunkba. Láthatjuk a híres festők alkotásait, mindegy, hogy hol született, hol munkálkodott, milyen közel vagy távol. Láthatjuk a japán művészetet, a svéd kultúrát, az olasz színműveket. A sor végtelen. Nincs olyan, amit ne lehetne egy kiállításon megnézni, vagy ha mégis van, akkor a tévé, a mozi, a színház megmutatja. Amit meg nem lehet megmutatni, azt az interneten elolvashatod. Tömérdek információ. Tömérdek ismeret. Mégis hiányosnak érzem tudásunkat. Mégis beszűkültnek érzem magunkat. Igen. A világ kitágult. De vajon mi is? Nem tett inkább beszűkültté ez a sok ismeret? Hisz mindenre figyelünk, mindenről tudni akarunk, csak épp magunkat nem hallgatjuk meg. Magunkra nem figyelünk. Gondolatainkat, szavainkat sokszor nem mi irányítjuk. Álljunk meg egy pillanatra. Legyünk csendben, és figyeljünk. Figyeljünk az érzéseinkre, a gondolatainkra. Ezeket ne elnyomjuk, értsük meg. Éljük meg. Éljünk vele együtt. Figyeljétek milyen szavakat használtok. Milyen gondolataitok vannak. Néha meglepő. Néha csodálatos. Bármilyen is, legyünk tudatában. Szavaink, gondolataink élnek. Ideje hát, hogy tudatosan használjuk.

https://www.youtube.com/watch?v=bexzWqMUjrs

Többször láttam már ezt a videót. Többször használtam már a tréningeim során. Minden egyes alkalommal megragadott. Megérezni és ez által teljesen megérteni csak ma tudtam. Ma fogott meg igazán, mert ma sarkallt arra, hogy elkezdjem figyelni, amit mondok. A szavaink és gondolataink hatnak másokra. Gondoljunk csak bele. Ha egy gyereknek sokszor mondják azt, hogy buta, hülye, ügyefogyott, egy idő után azzá is válik. Használjuk hát jóra a szavainkat, gondolatainkat. Ne bántsunk vele senkit. Mindenki megérdemel egy jó szót. Figyeljünk a szavainkra. Ismerjük meg szavainkat, gondolatainkat, és változtassuk meg, azt, ami nem tetszik. Használjuk többször azt, ami tetszik. Ilyen egyszerű. Bár nem könnyű. Időigényes, és fárasztó ennyire figyelni. De megéri. A jobb világért megéri. Tégy ma egy kicsit érte. Holnap egy kicsivel többet. Tégy érte minden nap. Tégy magadért.

Mit tettünk? Mit teszünk? Mi lesz annak a vége, ha így folytatjuk tovább? Mikor ébredünk már fel? Mikor vesszük már észre, hogy így nem lehet? Mikor látjuk már, hogy az erőszak nem megoldás? Mikor értjük már meg, hogy csak a szeretet lehet a válasz? Hány bankrobbantás kell még? Hány háború kell még? Hány gyilkosság kell még? ÉBREDJ FEL! Vedd észre, hogy ez már nem mehet így tovább! Nem élhetünk így tovább.

Bennem nincs harag. Nincs indulat. Nincs gyűlölet. Megbocsátok mindenkinek, aki azt hiszi, hogy az erőszak megoldás lehet. Igyekszem az ő szemükkel is nézni, megérteni és szeretettel gondolni rájuk. Mindenkire. Mert csak ez lehet megoldás. A szeretet ereje mindent legyőz. Nincs nála nagyobb erő. Mi más lehetne hát a megoldás?

Ha a jövőt nézem két irányt látok. Én a szebbiket választom. Gyermekeim egy jobb világban fognak felnőni. Egy olyan világban, ahol mindent a szeretet irányít. Ahol mindenki egyenlő, és boldog. Ahol egymást segítik az emberek. Láttam már ezt a világot. Látom minden nap. Látom az utcán, mikor segítenek egy vaknak felszállni a metróra, mikor az eladó mosolyogva kíván szép napot. Mikor egy idegen szempár kíváncsian, barátságosan rád néz a tömegből. Látom a táncolókban, látom a zenészekben, látom a versekben. Látom egy integetésben. Látom minden apró jó tettben. Látom, ha a villamoson átadják a helyet. Sok helyen látom. Te is látod? Segítsetek! Segítsetek, hogy a szebb jövő felé menjünk. Változtasd meg magadat. A gondolkodásodat. Vedd észre a szép dolgokat. Gondolkozz pozitívan. A nehézségek mellett nézd a jót is. Hiszen vannak. Mindenhol vannak. Csak nyitott szívvel és szemmel kell járni. Csak fel kell ébredni. Hiszek ebben a világban. És hiszem, hogy ha felébredünk, és pozitívabbak leszünk, valóra válik. Te döntesz merre mész.

Reggel kicsit tovább aludtam a "vándorrutinomhoz" képest. Elkezdtem készülődni. A fogmosás következett. Bementem a fürdőbe, az egyetlen felnőtt méretű csaphoz. A sok mini ovis csap mellett úgy nézett ki, mint Hófehérke a hét törpe között. A fogmosáshoz ösztönösen a meleg vizet nyitottam meg. Bevizeztem a fogkefémet, a víz a kezemre is fröccsent, amitől megállt bennem az ütő egy percre, majd hangos nevetésben törtem ki. A víz, ami a kezemet érte, meleg volt. Amíg én az egész este fagyoskodtam, mind végig le tudtam volna zuhanyozni meleg vízzel. Meg sem próbáltam kinyitni a csapot, és megnézni mi folyik belőle. Mégis sikerült begyújtani a bojlert. Bénaságom teljesen elűzte előző napi depresszióm utolsó maradványait is. Vidáman folytattam a fogmosást, pakolást. Kimentem a házból, megkerestem a jeleket, és öt perc séta után újból elfogott a nevetés. Ahogy elhagytam a templomot, a következő sarkon volt egy kocsma, ahova bemehettem volna a hideg elől, és valószínűleg még beszélgető partnert is találtam volna. Újabb jel, hogy ha elhagyja magát az ember, akkor mennyi mindent nem vesz észre. Csak ki kell mozdulni. Nyitni a világra, és viszonzásként szeretetet, melegséget kap. Míg, ha bezárkózik, csak a hideg magány marad. Esetemben szó szerint is.

A következő település, Dunaegyháza 6 km-re volt. Végig nevettem addig az utat. Az este kifogyott a tollam. Még este megkértem a Teremtőt, hogy adjon nekem tollat, hogy folytatni tudjam a naplóírást. Dunaegyházára érve az első házak egyikében papír-írószer üzemelt. Mosolyogva köszöntem meg az égi segítséget. Nem gondoltam volna, hogy az első szembe jövő házban megtalálom, amire szükségem van. Bementem, és vettem két tollat is, hogy biztosan kitartson az út végéig. Majd aznapi szakaszom első kihívása következett. Addig egyenesen vezetett az út a földeken. Dunaegyháza után egy kis erdős rész következett, ahol nem volt út. Meg kellett így tanulnom, hogy az úttalan utakat is észrevegyem. Az erdei kis ösvények nem okoznak gondot. Jártam már elég erdőben ahhoz, hogy felismerjem bármilyen járatlannak, járhatatlannak is tűnik. Itt azonban, valóban nem volt semmi nyom, ami arra utalt volna, hogy járt már arra valaki, vagy lett volna ott valaha egy ösvény. A második próbálkozásra és 2-3 plusz méter után sikerült megtalálnom azt a két fát, amelyik között el kellett mennem, hogy meglássam a következő jelet. Sokféle út van. Van amit könnyen észre lehet venni, van amit nem. Van amelyiken nehéz menni, van amelyiken nem. Van, hogy lelkileg tépáz meg, van hogy testileg. A zarándokút során sokfélével találkoztam már, ahogy az életem során is. Azt viszont még közel sem mondhatom, hogy már midet láttam, jártam. Még nagyon sokféle van, és nem tudhatom, hogy a kanyar után mi vár rám. Nem is kell tudnom. Hisz akkor sokszor el sem indultam volna, és kimaradtam volna a legfontosabból. Az életből, a megismerésből. Azon a délelőttön megismertem még egy fajtát a sok közül. Még egy akadályt kipipáltam. Felismertem a felismerhetetlent. Büszkeséggel töltött el.

Délelőtt sokan megállítottak a két köztes településen, Dunaegyházán és Solton. Mindenki a zarándokútról kérdezett. Szívesen meséltem nekik addigi tapasztalataimról. Igyekeztem mindenkit arra biztatni, hogy induljon el. Remélem sikerült átadnom valamit lelkesedésemből.

Solt után, nagyjából fél úton, újra a gátra mentem fel. A közel 30 km-es aznapi szakasz második fele egy hosszú egyenes rész. Több települést nem érintettem aznap. A hosszú egyenes szakaszon meditálni kezdtem. A gondolataim az apostagi esetből indultak ki. Visszamentem oda, és rájöttem, hogy én zártam be magam. Lekorlátoztak a negatív gondolatok. Felismertem, hogy még mindig mennyi gát van bennem, mennyi fal van még felhúzva, mennyi álarc van még rajtam. Már jó ideje dolgoztam azon, hogy ezeket a félelmeket, görcsöket elengedjem, de még mindig volt bőven. Abban a pillanatban belém hasított egy gondolat, hogy nem magammal vagyok. Ez nem én vagyok. Nem magammal megyek. Akár hányszor egyedül voltam, mindig igyekeztem elterelni a gondolataimat. Kezdetekben a tv-t használtam erre. Amint hazaértem, bekapcsoltam, és amíg el nem aludtam, ment. Jó pár éve elromlott, és nem csináltattam meg. Még örültem is neki, hogy így legalább nem kell nézni azt a sok szemetet, amit sugároznak rajta. A csendet, magamat, azonban még nem tudtam elviselni, ezért helyette a rádió szólt megállás nélkül. Szép lassan a rádióhallgatás alább hagyott, és már megnyugvást jelentett az otthon csendje. Elkezdtem élvezni a csendet. Azonban előbbi gondolatom után, megvizsgáltam az eseteket. Sosem voltam csendben. Ugyan a hifi elcsendesedett, de helyette bekapcsoltam egy belső rádiót. Amint egyedül voltam, vagy dúdoltam magamban, vagy beszélgettem magammal felesleges, értelmetlen dolgokról. Tereltem a gondolataimat. Lefoglaltam, hogy ne kelljen mélyebbre mennem. Helyette inkább csak a felszínen evickéltem.

 - De akkor ki is vagyok én? Mi van a falak mögött? – merült fel a kérdés.

Elkezdtem hát újra lerombolni gondosan felépített falaimat. Elindultam. Most nem előre a zarándokúton, hanem befelé, hogy megtaláljam önmagam.

Egy jó hónappal ezelőtt voltam egy előadáson, ahol egy hölgy mesélt a camino-i vándorlásáról. Elhangzott ott egy mondat, ami most újra eszembe jutott - a zarándok utaknak két iránya van: először előre megy az ember, majd befelé.

Mentem hát fizikailag előre, közben pedig egyre jobban haladtam befelé, önmagamhoz. A szemem nyitva volt, láttam hova lépek, merre megyek, de a tudatom nem fogta fel. Mással volt elfoglalva. Nem érzékeltem a külvilágot, csak amennyire muszáj volt, hogy ne essek el, ne tévedjek el. Jelen voltam, de a figyelmem nem az útra, hanem magamra irányult. Olyan volt, mintha egy kör széléről indultam volna, és haladtam a sugarán befelé a középpontja felé. A középpont voltam én. Rendületlenül haladtam előre, és befelé. Minden egyes fizikai lépésemmel közelebb kerültem belsőmhöz. Egyre közeledett a kör középpontja. Egyszer csak elárasztott a fény, és az isteni nyugalom, béke. Megérkeztem magamhoz. A kör közepéhez. Otthon voltam. Csodálatos érzés volt. Kitisztult a fejem, nem voltak felesleges gondolataim, nem aggódtam semmiért, nem féltem semmitől. Egy voltam mindennel. Egy voltam a Teremtővel. Én voltam a Teremtő. Elvesztettem az időérzékemet, nem tudom, hogy meddig mentem így, belemélyedve önmagamba. Csak élveztem, hogy végre újra magammal lehetek. Semmi más nem számított. Semmi más nem érdekelt. Annyira érzékeltem a külvilágot, hogy bármikor fel tudtam volna ébredni révületemből, ha szükségem lett volna rá az útkeresés miatt, vagy bármi más miatt, de mást nem láttam már. Nem jutott el az agyamig a körülöttem lévő táj, a növények, az állatok, semmi. Csak a következő képekkel foglalkoztam, ami megjelent lelki szemeim előtt. Úgy jöttek a gondolatok, képek, mintha leckét mondanék fel. Mintha egy rég elfeledett tudás tárult volna fel előttem. Mint mikor vizsgázik az ember. Előtte semmire sem emlékszik. A stressz lefolyt. Az aggodalom, hogy nem sikerül, kiüríti a fejet, és még jobban fokozza az izgalmat. De mikor ott ülsz a vizsgáztató előtt, megnyílik egy kapu, és mondod. Sokszor nem is tudod, hogy mit, hogy mi lesz a következő szó. Mégis tudod, hogy már megtanultad, helyesek a mondatok, és csak mondod. Talán akkor is vizsgáztam. Egy nagyobb hatalom előtt. Egy már megtanult anyagból, amit elfeledtetett az élet kihívása, aggodalma, félelme, de amikor kell, előjön. Bennem egy kép jött elő:

Egy kristálytermet láttam. Láttam már ezt a termet. Még jó pár hónappal ezelőtt, már nem is tudom, hogy pontosan mikor, egy meditációm alkalmával. Olyan volt, mintha álmodtam volna. Megjelent mellettem egy alak, aki ismerős volt, és bár ott voltam, tudtam, hogy az is én vagyok. Kissé zavaros volt. Nem beszéltünk, mégis értettük egymást. Elindultunk lefelé egy hatalmas lépcsősoron. Mintha egy mély pincébe mentünk volna. A lépcső alján egy terembe jutottunk, ami telis-tele volt polcokkal, asztalokkal a fal körül, és minden tároló tömve volt kristályokkal. Az univerzum összes kristálya ott volt. Az volt az érzésem akkor, hogy azért vitt le oda, hogy megmutassa, az az enyém, és bármikor használhatom a benne lévő kristályokat. Felemelő érzés volt, de nem tudtam, hogy hogyan tudnám használni. Többször is megjelent ez a kép a meditációk során. Csodás hely volt, ahol mindig nagyon jó éreztem magam. Mintha hazaértem volna.

Nem tudtam, hogy most miért jelent meg újra a terem.

Arra eszméltem, hogy eltévedtem a gáton. Már egy ideje nem láttam jeleket. Újabb felfedezést kellett tennem az úttal és a jelekkel kapcsolatban. Kalimajor után kellett visszamenni a gátra, addig párhuzamosan mentem vele. Két irányba lehetett menni. Jelet nem láttam egyik felé sem. Nem volt olyan hely, ahova lehetett volna festeni, vagy matricát ragasztani. Elindultam a helyesnek vélt irányba. Ahogy haladtam előre, egyre nyugtalanabbá váltam. Nem voltam biztos az útban. Megtettem már egy-két kilométert, mikor meghallottam egy autóút zaját.

 - Nem jó helyen járok. – morfondíroztam az autók hallatán.

Nem kellene ennyire közel mennem az autóúthoz. Mellettem egy őz ugrott ki a bokorból. Legalább annyira megijedtem a hirtelen mozgástól, mint ahogy én megijesztettem őt. Megálltam, és elővettem az útikönyvet. Valóban rossz felé vettem az irányt. Visszafordultam. Ahogy elértem a helyet, ahol felmentem a gátra, pár méter után észrevettem egy műanyag szalagot, amit az építkezéseken szoktak használni, egy fára kötve. Majd kis idő múlva még egyet.

 - Ez a jel! – ismertem fel.

Megtanultam, hogy akkor is van jel, ha nem a megszokott formában látom. Fel kell ismerni az alternatív jeleket is. Ezen fellelkesedve, vidáman mentem tovább. Jó kedvemet furcsa nesz törte meg. Röfögést hallottam. Az út bal oldalán egy pár méteres bükkfa erdő húzódott. 1-2 méterre volt csak az úttól. Azt hittem, hogy vaddisznó. Nagyon megijedtem tőle. Körül néztem, nem látok-e kicsinyeket, mert szerény tudásom róluk csak annyi, hogy ha a kicsinyek és az anya közé kerül az ember, akkor nagyon veszélyes. Nem láttam semmit. Elkezdtem hangosan beszélni, hogy elijesszem. Hülyén éreztem magam, hogy egyedül hangosan beszélek (bár senki sem volt a közelembe, aki hallhatta volna), inkább a két túrabotom vertem össze, hogy zajt csapjak, és lépteim is megszaporáztam. Amint biztonságos távolságban éreztem magam, hangos nevetés tört ki belőlem, elképzelve a képet, ahogy zajt csapva igyekszem elijeszteni láthatatlan ellenségem.

Egyre közelebb értem Hartához, aznapi szállásomhoz. Leültem pihenni, inni, csokit enni. Ahogy ültem a töltés füvén a hálózsákomon, észrevettem egy kidőlt fém útjelző oszlopot. Az oszlopon egy jelet.

 - A jó zarándok még a pihenőt is úgy időzíti, úgy ül le, hogy észre vegye az eldugott jeleket. – jó érzés volt, hogy már minden jelet észreveszek.

Ezen jót mosolyogva indultam tovább. Mindig tud újat tanítani az út. Mindig van hova fejlődni, mindig van mit tanulni. Ahogy Hartára értem, felmentem a gátról a község felé vezető úton. A szálláshoz, hogy ne kerüljek, mert arra már nem volt erőm, a főút szélén kellett menni, ahol sok autó, kamion haladt el. Szaporáztam a lépteim, mert nem volt jó érzés ilyen közel menni a kocsikhoz. Pár 100 m után megláttam a vendégház feliratát a falon. Épp akkor ért oda kocsival a tulajdonos is. Tökéletes időzítés. Pedig nem is hívtam. Bevezetett a szállásra, megmutatta a szobámat. Még egyedül voltam. A szomszéd szobában laktak munkások, de a munkaidő még nem járt le. Kifizettem a szállást, kaptam pecsétet az útlevelembe, és egy étlapot a helyi pizzériától. Elbúcsúztunk, és bementem a szobámba. Megrendeltem a vacsorát. A szobában nagyon jó meleg volt. Még kint is. A nap hétágra sütött, mégis bekapcsolták nekem a főtést. Éjjel már jól jön. Főleg az előző napi fagyoskodás után. 9 napja voltam úton, és még nem mostam hajat. A melegnek megörülve, a fejemet is betettem a zuhany alá. Hely és súlyspórolás miatt csak egy natúr házi szappant vittem magammal, amit fürdésre, és mosásra egyaránt használtam. Azzal mostam hajat is. Aki már próbálta és nem gyakorlott a szappannal való hajmosásban, tudja, hogy nem egyszerű feladat. Nekem nem is sikerült. A hajam mosás után rosszabb állagú és állapotú lett, mint előtte. A sikertelen hajmosásos bánatomat a futár zavarta meg. A törülközőm a fejemre csavartam, és kimentem a ház előtti kis teraszra vacsorázni. A nap épp lemenőben volt a házzal szemben. Gyönyörű képet festve a vacsorámhoz. Spagettit ettem, utána palacsintát. Nagyon jól esett. Ahogy oly sok minden már, a főtt étel is felértékelődött bennem. Ahogy lement a nap, egyből hideg lett az őszi este, így az írós-olvsaós rítusomat bent folytattam, majd álomba szenderültem. Azon az éjjelen végre jól aludtam.

Két nappal ezelőtt elmentem futni. Az ünnepek alatt a mozgás kicsit háttérbe szorult. Mentem heti 3-4-szer akkor is, de nem olyan intenzitással. Kevesebbet futottam, kevesebbet túráztam, kevesebbet úsztam, inkább a meleg vízben ültem, kényeztettem magam. Nagyon jól esett ez a kis "ünnepi" ellazulás. Mindenből csak annyit csináltam, amennyi jól esett. Két nappal ezelőtt is csak annyit futottam, amennyi jól esett. Mégis az "ünnepi" 5 km helyett 10-et futottam. Egy kör után úgy döntöttem, elindulok a 2. körre is, bár tudtam, hirtelen nehéz lesz megduplázni a távot. Azt mondtam magamnak a 2. kör elején, hogy csak az utca végéig futok, és meglátom hogy bírom. (Bár tudtam, hogy ha elindulok, nem fogok visszafordulni.) Az utca végén úgy döntöttem még elfutok addig, míg be nem érek a házak közé, ott melegebb van, pihenhetek egy kicsit. A házaknál már a 2. kör felénél jártam, így tudtam, hogy végig kell futnom, mert ahhoz hideg van, hogy lesétáljak a végéig. Mielőtt az agyam elkezdte volna szokásos megfélemlítésemet, hogy ennyit nem tudok futni (pedig már többször megtettem), megelőztem, és dicshimnuszt énekeltem minden egyes köztes cél elérésénél. A házak után egy Y kereszteződésig kellett futnom. Az kereszteződésnél megdicsértem magam. A Fő tér volt a következő táv. Már messziről láttam a kivilágított teret, ami engem ünnepelt. "Ha elfutok odáig, nagyon finom vacsorát ehetek." Örvendeztem magamban. Itt már nagyon jó kedvem lett új játékomtól. Ettől egyre inkább egységben éreztem magam. Elfutottam a templom mellett is, ahol épp mise volt. A kiszűrődő fények játékát csodálva, elképzeltem, ahogy belőlem is fény árad. A híd volt a végcél előtti utolsó köztes "állomás". Itt már nagyon élveztem a futást, a dicséret már automatikusan jött, már nem kellett figyelni rá. Végül a dicshimnuszok sokasága átvezetett minden nehézségen. Úgy éreztem ezzel a módszerrel bármit el lehet érni. Bármilyen monoton, bármilyen nehéz feladatot meg lehet oldani, ha közben folyamatos a dicséret. Minden apró részeredménynél. Felszabadító érzés. Ez volt az én misém. A templomom a testem, és egy csodálatos misét tartottam ezzel a futással. 

Volt több is, de ez a kettő most nagyon kikívánkozik.

Az első tegnap "történt". A mászóteremben, ahova járok, volt egy műlábú fiú is. Csodálatosan mászott. Döbbenetes erő és kitartás sugárzott belőle. Erőt adott nekem is, és azt hiszem sokaknak még ott. Ahogy erőt ad mindenki, aki egy tragédia után fel tud állni, és csodát tud tenni. Elgondolkoztam ezen. Miért ők adnak erőt? Miért nem saját magamból merítek? Én "csak" a szomszéd lány vagyok. Nem történt olyan dolog, ami miatt felnézhettem volna magamra. Itt megállt a gondolatom, mert a szívem éles sikollyal szakította félbe. Már hogy ne történt volna? Az én életemben az én tragédiáimat kellett megélnem, az én csatáimat kellett megvívnom, az én padlómról, mocsaramból kellett felállnom. Az én csodáimat kellett megélnem. Mindenki más. Mindenki máshogy él. Mindenkinek megvannak a maga nehézségei, a maga szépségei. Minden embert tisztelek, és felnézek rá, amiért járja az élete útját, akármilyen rögös, kanyargós, nehéz és sokszor csodálatos, felemelő, boldog. Tisztelem ezért saját magamat is. Köszönöm mindenkinek, aki példát mutat, aki élen jár! Köszönöm annak, aki csendben küzd, aki némán jár! Köszönöm annak, aki megmutatja, és annak, aki nem mutatja! Mindenki nézze végig, hogy milyen nehézségeken ment át, és legyen büszke magára. Merítsem erőt magából, hogy tovább tudjon menni! Hisz ez az erőforrás mindig jelen van, és kiapadhatatlan.

Azt hiszem a tegnapi gondolat indította ez a mait. Azon gondolkodtam el, hogy mennyire kritikus tudok lenni másokkal és ezáltal magammal szemben is. Ahhoz, hogy "pozitívvá mossam" az agyam, egy játékot találtam ki. Utazás közben figyeltem az embereket. Ahogy mindig is. De most nem azt láttam, hogy szemetelnek, vagy rossz kedvűek, vagy nem figyelnek másokra. Most azt a feladatot adtam magamnak, hogy kivétel nélkül mindenkiben kell találnom valami szépet. Ez nem lehet ruha, vagy vásárolt dolog. Csak ami belőle fakad, valamilyen tulajdonság, ha az megmutatkozik pár villamosmegálló alatt, vagy amit látok belőle. A lelkét még nem látom, így maradt a test, és mivel télen szinte csak az arc mutatkozik meg, nem volt könnyű dolgom. Bár, azt hiszem bármennyit is láttam volna, ugyanilyen nehezen találtam volna meg az első szépségeket. Rendületlenül figyeltem őket, lopva, aprólékosan szemügyre vettem minden vonásukat, és valóban volt mindenkiben valami szép. Vagy az orra, a szeme, az álla, és még sorolhatnám. Lélek melengető játék ez. Észrevettem minden kedvességet, minden jóságot, minden szépséget. Azt hiszem, én így készülök a karácsonyra.

Reggel megint nyúzottan ébredtem. Nem volt jó kedvem. Honvágyam volt. Nem értettem magam. Eddig nem ismertem ezt az érzést. Pedig bőven volt rá alkalmam, hogy ilyet érezzek. 3 helyen laktam. Egerben nőttem fel, a szüleim még most is ott élnek. Pestre költöztem fősuli után, sokáig ott terveztem letelepedni, ott volt a lakásom. Békéscsabán dolgoztam, és már ott volt az életem is. Sokat utaztam, nem csak a 3 város között, belföldön, külföldön is. Mindenhol otthon éreztem magam. Így sehol sem volt honvágyam. Ez idáig.

Felöltöztem. Elkezdtem pakolni. Bevillant egy kép, ahogy pakolok. Egy másik szobában. Aztán még egy, ahogy megint máshol pakolok. Végig pörgött az elmúlt egy hét pakolása. Elfáradtam. Nehéz volt pakolni. Rutinból csináltam.

Megint úton voltam. Most Apostag felé. Nem sokkal később megálltam reggelizni. Jobb híján csokit. Ahogy reggelente eddig is, most is köd volt, ködszitálással kiegészítve. Nem akart kisütni a nap.

Ezen a napon is a gáton kellett végig menni, de már nem voltak házak. Egyik oldalát az ártér, másikat a szántóföldek szegélyezték.

Egyik pihenőmet töltöttem épp a hálózsákomon ülve az út szélén a fűbe, mikor négy srác robogott el előttem biciklivel. Fel voltak pakolva nagy cuccokkal, sátorral. Látszott rajtuk, hogy már ők is régóta úton voltak. Mind a négyen mosolyogtak, és köszöntek, ahogy elmentek mellettem. A szemükben összetartozást és büszkeséget véltem felfedezni. Egy közösség voltunk. Még ha nem is találkoztunk azelőtt, a vándorok közösségébe tartoztunk mindannyian. Nem tudom, hogy ők is így gondolták-e, vagy csak a saját büszkeségemet láttam bennük, de ez nem is számított. Mindig is csodálattal néztem azokat az embereket, akik egy szál hátizsákkal (biciklivel, lóval vagy gyalog, mindegy) nekivágnak a nagyvilágnak. És most én is egy voltam közülük. Ehhez a felismeréshez kellett, hogy a srácok szemében tükröződjenek gondolataim. Csodálatos érzés volt tartozni valahova. Sóvárogtam a fiúk után. Beszélgetni akartam velük. Annyira jól esett volna, ha megállnak mellettem. De nem tették meg. Tovatekertek és ezzel a megismerkedés reménye végleg elszállt.

Lassan feltápászkodtam, és tovább gyalogoltam. Pár száz méter után egy sorompónál alakok rajzolódtak ki a gáton. Ahogy közelebb értem, észrevettem, hogy a biciklis srácok azok. A Teremtő megint tanúbizonyságát adta, hogy meghallgatja kérésemet. Már messziről mosolyogtunk egymásra. Nem gondoltam volna, hogy gyalogszerrel beérem őket. Megálltak szerelni, és főztek egy kávét. Még messzebbről láttam, hogy az egyikőjük az erdő felé vette az irányt, míg a többiek a sorompónál pihentek. Ahogy melléjük értem, megszólított az egyik:

 - Kérsz egy kávét? – kérdezte angolul.

 - Igen, köszönöm! – és már nyújtotta is a lábosát, az illatos finom meleg itallal.

Sajnos nem túl jó az angolom, így nem beszélgettünk sokat. Elmagyaráztam, hogy honnan jöttem, és mit csinálok. A bemutatkozásukból kiderült, hogy az egyikőjük olasz - így már értettem, hogy miért volt olyan finom a kávéjuk - a másik német, a harmadik iraki, és a negyedikről csak annyit mondtak, hogy elment a dolgát intézni, majd jót nevettek bemutatkozási tréfájukon.

A kávé nagyon jól esett. Visszaadtam az edényt, és búcsút intettem.

 - Tíz perc múlva találkozunk! – kiáltottak utánam játékosan.

Kinyújtottam a nyelvem rájuk, méltatva övön aluli megjegyzésüket.

Tíz perc múlva valóban utolértek, és végleg búcsút intettünk egymásnak. Feldobott ez a kis játék.

Hamarosan Dunavecsére értem. Ott megebédeltem, mert mikor a szállást foglaltam, azt a tanácsot adták, hogy vásároljak be ott, mert Apostagon, aznapi szálláshelyemen nem biztos, hogy lesz nyitva bolt. A település végében találtam egy kis vendéglőt. Rajtam kívül más nem volt bent. Kissé elszoktam a rendes meleg ebédtől. Jól esett a meleg étel a megszokott csoki helyett. Ebéd után nem sokáig maradtam az étteremben, inkább folytattam az utat. Letértem az útról, az étterem miatt, így visszafelé indultam, hogy megkeressem az utolsó jelet. Nem emlékeztem rá, hogy hol láttam utoljára, már jó ideje nem figyeltem. Pár száz méter után megvolt újra a jel, mely visszavezetett az étterem irányába. Már majdnem visszaértem ebédem színhelyére, mikor újra visszafordultam, ugyanis a könyvemben lévő térkép szerint nem arra kellett menni. Valahol le kell fordulni jobbra, hogy újra a gátra jussak, de nem volt meg a fordulópont. Megkezdődött hát újra a jelkeresés. Minden oszlopnál, útkereszteződésnél, és bármilyen pontnál, amire ki lehet festeni a jelet, hátra fordultam, és alaposan megnéztem, nincs-e rajta utam mutatója. A jelek csak egy irányúak, visszafelé nem lehet észrevenni őket. Ezért kellett forgolódnom szinte méterenként. Isteni sugallatra megálltam egy közlekedési táblánál. Ahogy jobban megnéztem a táblatartó oszlopot, észrevettem egy kerek matrica helyet, aminek egy csillag volt az egyik oldalán. Így néz ki az út logója is. Mint egy bomba, aminek a kanóca már teljesen leégett, és a szikrák a bomba közvetlen közelében szikráztak. A matricát lekaparták. De a nyoma mutatta a szemfüles zarándoknak az utat. Elindultam hát arra, amerre a szikrák mutattak. Jó volt az irány, újra az úton voltam. Örömmel töltött el, hogy már az sem okoz különösebb nehézséget, ha csak jelárényékok vezetnek.

A gáton birkanyáj között barangoltam. Teli hassal nem esett jól a mozgás, azonban Apostag már csak 4 km-re volt. Ez is egy rövidebb, 20 km-es szakasz volt, a nagyját megtettem már. Hamar megláttam a falu házait. A határban még leültem egy utolsó pihenésre. Ahogy felnéztem, arra lettem figyelmes, hogy az ősz határánál telepedtem le. Az ártéri fák jobbról, amerről jöttem, még zöldek voltak, de ha balra néztem, már sárgába fordult a leveleik színe. Az őszbe tartottam. Aznap még az idő is őszies volt. Nem volt napsütés. Ez erősítette komor kedvem, honvágyam. Bár gyönyörű volt az elém táruló látvány, nem sokat foglalkoztam vele. Legnagyobb meglepetésemre, Békéscsabára vágytam. Arra a helyre, mi ellen tiltakoztam sok-sok éven át. Már nem akartam Pesten élni, ahogy terveztem. Csabán otthonra leltem az elmúlt időben. Jó érzés volt rádöbbenni arra, hogy végre már nem akartam máshol lenni, mint ahol vagyok. Ott voltam, ahol lennem kellett. Utólag arra is rájöttem, hogy nem a helytől függ, hogy jól érzi-e magát az ember. Bárhol lehet az otthon. Bárhol érezheti jól magát. Egyetlen egy dologra van csak szükség. Szeretetre. Ha ez megvan, minden megvan.

Ahogy beértem a faluba, hívtam a zarándok segítőt, mert egy elágazásnál két irányba mutattak a jelek. Elmagyarázta, hogy merre menjek. Egy játszótéren beszéltük meg a találkát. Könnyen megtaláltam a teret, leültem egy padra, és hallgattam a szomszéd házból kiszűrődő zenét. Megállt mellettem egy kocsi az úton. Egy életvidám lány mosolygott ki belőle. Ő volt a zarándoksegítő, aki a napsütést hozta el. Jókedve ragadós volt, egyből a szívemig hatolt.

 - Gyere, szállj be, megmutatom a szállást. – mondta mosolyogva

 - Ne haragudj, de nem szeretnék kocsiba szállni. Végig gyalog szeretném megtenni az utat. Messze van? Elmagyaráznád, hogy merre menjek? Remélem, megértesz. – utasítottam vissza felajánlását.

 - Persze, semmi gond. Nincs messze, csak egy sarok. A kupolás ház. Kinyitom a kerítést, mire odaérsz. – hangzott a válasz, és közben mutatta az irányt.

Boldogsággal, és büszkeséggel töltött el, hogy volt erőm visszautasítani a kísértést.

 - Megcsinálom. Gyalog. Képes vagyok rá! – biztattam magam.

A szállás egy régi ovi volt, egy patinás, hideg épület. A segítő körbevezetett, majd megpróbálta begyújtani a bojlert. Nem sikerült, de hívott segítséget, aki két óra múltára ígérte jövetelét. Addig ki lehet bírni meleg víz nélkül. Nem volt hosszú ez a szakasz, annyira meleg sem volt, nem izzadtam meg, akkor nem éreztem hiányát a meleg vizes zuhanynak.

Kaptam pecsétet az útlevelembe, a szállásért nem kértek pénzt, az önkormányzat így támogatja a zarándokokat. Ez a gesztus nagyon jól esett. Megbeszéltük, hogy reggel hova tegyem a kulcsot, és távozott segítőm.

Volt még két órám, míg megjön a srác, aki a bojlert szereli meg. Nagyon hideg volt a házban, ezért inkább elindultam sétálni. Elmentem a templomig, ami csak öt percre volt. Zárva találtam. Elszomorított, hogy nem tudok bemenni. Volt ugyan az ajtón egy telefonszám, amit felhívhattam volna, és bejutok, de a rossz kedvem visszatért, és nem engedett cselekedni. Inkább visszamentem a hideg házba, hogy ott várjam, hogy legyen meleg vizem, ami talán életet lehel belém.

Leültem egy fotelba, betakaróztam, és elolvastam a következő napi szakaszt, leírtam az aznapit. Befejeztem szokásos napi szeánszom. Még mindig nem jött senki. Elgondolkoztam a reggeli érzéseimen. Egy hete voltam úton. Az egy hét nem tűnik soknak: sem munkából, nyaralásból még kevés is, és nem sok távollétből sem. Úgy tűnt, csak vándorlásból sok. Fárasztott az örökös pakolás. Minden reggel máshol keltem fel, felöltöztem, bepakoltam a zsákomba, és útnak indultam. Másnap reggel újra felkeltem, megint új helyen, megint pakoltam. És ez így ment tovább nap, nap után.

 - Szeretnék már végre megállapodni! – hasított belém a felismerés.

Nem a pakolással volt a baj. Nem az az egy váltó póló, zokni, alsónemű berakása volt fárasztó. Az fárasztott, amit eddigi életemben csináltam. Nem voltak gyökereim. Nem tudtam, és nem is akartam megállapodni.

 - 31 éves lettem. Ennyi idő kellett, hogy benőjön a fejem lágya?

Most éreztem először, hogy elég volt a kalandokból. Csak egy társra vágytam, életem végéig. Volt idő, mikor ijesztett ez a gondolat. Ennek vége. Gyökerekre vágytam. Elég volt a pakolásból. Rájöttem arra is, hogy most mit, kit kellett elengednem, hogy ne legyenek kiütéseim. Az a figyelmeztetés az összes eddigi és ez után következő férfinak szólt. Mindenkinek, egy kivételével.

Rövid szakasz volt az aznapi, azonban ez volt a legmegterhelőbb lelkileg. Nagyon elfáradtam. Magányos voltam. És még a lakhelyem is hideg, hideg vízzel.

Az egyik szobában találtam egy régi mesekönyvet. 40 mese volt benne. Oda vittem a fotelemhez, és elkezdtem olvasni. Csak a tündérmeséket olvastam. Minden mese arról szólt, hogy a szeretet mindent legyőz. Felbontottam a medvecukrot is. Mégis csak szükségem volt rá. Nem tudom hazavinni. Fájt! Nagyon fájt a lelkem. A magány, a honvágy. Mind mind a lelkem marcangolta. Beesteledett. Nem jött a srác. Nem volt meleg vizem. Ebben a hidegben semmi porcikám sem kívánta a hideg vizes zuhanyt, így inkább kihagytam a mosakodást. Magamba roskadtam, és a mesék, medvecukrok világában kerestem a vigaszt. Mire a könyv végére értem, már az ágyban feküdtem, jó meleg hálózsákomban. Hatásosnak bizonyult lélekemelő taktikám. A cukor és a mesék birodalma megnyugtatott, és mély álomba szenderültem.

Reggel fáradtan, kicsit nehezen indultam el. Amint kiléptem az apartmanból, újabb csoda történt. Az égen láttam egy gyönyörű képződményt, ami egy csapásra jobb kedvre derített. Az ég alja sötétebb volt egy viharfelhőtől, felette tiszta, világoskék. Egy világító fehér kürtő szelte ketté, mely olyan volt, mintha felhőből lett volna. Később megtudtam, hogy egy kondenzcsík volt. A légszennyezésnek örültem oly nagyon. Ez kicsit kiábrándított, de a lényegen nem változtatott. Szükségem volt valamire, ami jobb kedvre derít, és azonnal meg is kaptam.

Ezen a napon végig a Duna töltésén kellett menni. Ahogy ezt előző nap este olvastam a könyvben, örültem, hogy végig láthatom a vizet. Ahogy elindultam, balról házak szegélyezték a töltést, jobbról szántóföldek, néha egy-egy erdő törte meg a tájat. Vártam, hogy vége legyen a házsornak, és megláthassam a folyót. Lassan mentem, hogy ne érjek Tasra túl korán. Nem kellett sietnem.

Aznap sokan megállítottak, megkérdezték meddig megyek. Jó érzés volt, hogy tudják, mit csinálok, és ismerik az utat. A válaszomra, elismerő szavakat kaptam vissza, és sokan biztattak. Ez a sok támogatás teljesen feledtette velem a reggeli nehéz indulást.

Jel nagyon kevés volt, de már napok óta alig tévedtem el, és itt sem hiányzott több. Ahol kellett volt. Még bónuszt is kaptam. Ahogy balra néztem, az egyik ház emeleti ablakában (kb ez volt szem magasságban a gátról) megláttam a jó öreg sárga kettős keresztes nyilat. Megköszöntem a kedvességet. Zarándokszívet melengető érzés, ha törődnek az emberrel. Nagyon megható gesztusnak találtam.

Fél úton jártam, még mindig házak sorakoztak jobbra. Jól esett volna egy süti, vagy rostos üdítő. Addig semmilyen vendéglátó ipari egységgel nem találkoztam. Amint megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ha lesz egy bolt vagy kocsma, megállok, megpillantottam egy jégkrémes hirdető táblát az út mentén. Egy kis vendéglő volt. Lementem a gátról, egyenesen be a vendéglőbe. Lefedett kert helységbe jutottam. Nem láttam bent senkit. Hangosan köszöntem, és épp ki akartam fordulni, hogy az udvarban, egy másik irányban is szétnézzek, mikor egy hatalmas német juhász állta el az utamat. Ugatott, és nem mozdult az ajtóból. Az agyam villámgyorsan igyekezett megoldást találni, de csak az ijedtség jutott át rajta. Pár pillanat múlva megláttam a tulajdonost is. A helyére küldte a kutyát, és beljebb tessékelt. Marci (a német juhász), mint kiderült csak a gazdinak szólt, hogy ott vagyok. Bántani esze ágában sem volt. Ahogy megismertem, már egyáltalán nem tűnt félelmetesnek.

A pulthoz ültem, kértem egy őszi lét, és egy jégkrémet. A jégkrém láttán Marci gyökeret eresztett mellettem. Nagy édesség evő hírében járt. Sok mindent megtudtam róla és a gazdájáról is, aki egyedül vezette a vendéglőt, és egyben a szakács szerepében is tetszelgett, mivel nem talált olyan szakácsot, aki azt a minőséget tudta volna garantálni, amit elvárt. Ezért inkább maga állt a tűzhely mögé. Lenyűgöző történetet mesélt arról, hogy hogyan nyitotta meg az éttermet, és hogyan vezeti. Szívből jött. Ez volt az élete. Az otthona. A hobbija. A munkája. Remélem, és kívánom, hogy jól menjen az étterem, és olyanná válhasson, ami mindenkinek a legjobb! Az Ő zarándokútja ez volt. Bár jól esett hallgatni a történetét, az én utam vitt tovább. Elbúcsúztam, és lassan újra a gáton találtam magam. Gazdagabban egy újabb találkozással. Ahogy bandukoltam tovább, lelassított mellettem egy kocsi, és kikiabált belőle egy férfi:

 - Meddig mész? - hangzott a már ismert kérdés.

 - Máriagyűdig. - válaszoltam.

 - Az szép táv! Sok sikert!

 - Köszönöm! - mosolyogtam az elismeréstől.

 - Add át a Máriagyűdieknek, hogy üdvözlöm!

 - Átadom! – ígértem, de mielőtt bármit kérdezhettem volna, tovább hajtott a kocsi. Sajnos nem tudtam meg, hogy ki volt ő és kit üdvözöl.

Mentem tovább. Még mindig házak. Kis idő múlva egy nyitott kapuból állított meg egy férfi. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem, iménti beszélgető partnerem vonásait. Elmesélte, hogy Máriagyűdön volt katona. Szerinte nagyon szép hely.

 - Nemsokára én is meglátom. – mondtam búcsúzóul, és folytattam sétám a házfolyó partján.

Délután, ahogy a nap kisütött, leültem a gát szélére, napfürdőt venni. Csodáltam a természetet. A házaknak háttal a földeket és egy kis erdőt kémleltem. Nagyon kellemes volt. Nyugodt. Lassan meditatív állapotba kerültem. Becsuktam a szemem, és újra eszembe jutott az álmom. Mintha álomfejtést olvastam volna, jöttek a gondolatok sorra:

            A szelenitet a lábamra kaptam. Aznap reggelre az első nap keletkezett és folyamatosan megújuló vízhólyagok meggyógyultak a lábujjaimon. Így már csak a sarkamon volt. Az jutott az eszembe, hogy ha szelenitre lép az ember, és a lábfeje felé helyezi a kezét, mely segítségével energiát küld át a lábán a szelenit felé, az felfrissíti a lábat, minden elváltozást rendbe hoz, legyen az vízhólyag, bőrkeményedés, fáradtság, stb.

Arra még mindig nem kaptam választ, hogy ki volt az a nő, aki adta nekem a követ. Nem tudtam, de úgy éreztem ez nem is érdekes. Ha pedig mégis, akkor idővel meg fogom tudni.

A szelenitről alkotott képem helyesnek bizonyult. Jóval többre képes ez a kő, de gyógyhatásai között az is szerepel, amit én gondoltam róla.

Az internetről ezeket találtam még miután hazaértem:

„Gyógyhatása: a szelenit összehangolja a gerincoszlopot, és fokozza a rugalmasságát. Véd az epilepsziás rohamoktól. Semlegesíti az amalgámtömések higanytartalmát és a szabadgyökök hatását. Legfinomabb gyógyhatását energetikai szinteken fejti ki. Csökkenti az öregedés jeleit a bőrön. Segíti a szövetek regenerálódását.”

Ahogy befejeződött a gondolatmenetem az álmomról, kinyitottam a szemem. Ültem még egy kicsit a természetben gyönyörködve, majd megint útnak eredtem.

Tasra hamar beértem. Kettőkor már ott voltam. A rövid táv ellenére nagyon elfáradtam. Lassabban mentem, ami jobban kimerített. Mivel az nem a saját tempóm, több energiát használtam fel. Nem számított, hogy lassabban vagy gyorsabban megyek, ha nem a sajátom a tempó, akkor mindkét esetben jobban elfáradtam. Megtapasztaltam a lassú menetel nehézségeit. El is határoztam, hogy a következő rövid szakaszon inkább többször, hosszabb időre állok meg, de a tempóm tartom.

A Halász csárdában szálltam meg. Az étterembe kicsit várni kellett arra, aki megmutatta a szállásom. Leültem, és ittam egy rostos üdítőt. Közben szóba elegyedtem egy hölggyel, aki a tulajdonos lehetett. Nagyon kedves, energikus hölgy volt. Kirobbanó életenergiájából nekem is jutott. Frissítő érzés volt beszélgetni vele. Természetesen az útról beszélgettünk. Arra volt kíváncsi, hogy miért indultam el. Valamilyen még számomra is ismeretlen oknál fogva erre a kérdésre mindig azt válaszoltam, hogy keresem az utam, és önmagam. Valójában már megvolt az irány. Az út a spiritualitás volt. Amin már elindultam. Talán csak megerősítésre vártam. Ezért nem tudtam mást válaszolni.

A beszélgetésünket az idegenvezetőm szakította félbe. A hölgy lepecsételte az útlevelem, kifizettem a szállást, és elindultam a szobám felfedezésére. Egy utcával lejjebb egy nyaralóban helyeztek el. Lepakoltam, megfürödtem, kimostam. Mire mindennel végeztem, a nap még gyönyörűen sütött, és korán volt a vacsorához, így elindultam megnézni, hol folyik össze a két Duna. Tas Csepel szigetének déli csücskénél van. Kiültem a partra, ahol a két ág összeért. Néztem a halászokat, a természetet, a vizet. Csodálatos látványt nyújtott. A víz hatalmas tömege nyugalmat árasztott. Végiggondoltam mi történt addig. Mi mindenen mentem keresztül. Mennyivel többre vagyok képes, mint amit gondoltam magamról. Sok megpróbáltatás volt már, de egyik sem tört meg. Eszembe jutott a medvecukor, amit indulás előtt kaptam, azzal az utasítással, hogy segíteni fog, ha fáj. Ezt komolyan is vettem, és még akkor elhatároztam, hogy valóban csak akkor fogom megenni, ha fáj. Nem nyúltam még hozzá. Még nem fájt. Illetve nem fájt annyira, hogy medvecukor után kiáltson. Még a pesti szakasznál sem éreztem, hogy szükség lenne rá. Pedig az valóban embert, lelket és lábat próbáló szakasz volt. A medvecukor mégis érintetlen maradt.

 - Milyen jó lesz hazavinni a cukrot, és megenni azzal a barátnőmmel, akitől kaptam, miközben büszkén mesélném, hogy megjártam az utat igazán kemény fájdalom nélkül. – ezen a jóleső gondolatmeneten elmélkedtem.

Órákig ültem még ott. Mikor felocsúdtam, a horgászok eltűntek mellőlem, a halászok kikötöttek csónakjaikkal, és a nap már majdnem lebukott a horizont mögött. Figyeltem még egy darabig a fények játékát, míg a hűlő levegő melegebb helyre nem zavart. A meleg vacsora gondolata az étterembe csalogatott.

A csárdában lévő cserépkályha hamar felmelegített. Zarándok menüt rendeltem, ami egy bőséges leves volt, és paradicsomos káposzta. Nagyon jól esett a finom zöldségből készült étel. Vacsora után visszamentem a szobámba. Elolvastam a következő napot, és megírtam az előzőt. A nyaralóban egyedül voltam, három szoba közül is választhattam. Az egyik emeleti mellett döntöttem. Nem volt fűtés, és éjjelente már hideg volt. Írás közben már nagyon fáztam a földszinten. Felvittem a hálózsákom az emeletre, és lefeküdtem aludni. Ezen az éjjelen sem aludtam jól, de most nem a lábfájás vagy a szokatlan környezet miatt, ahogy eddig. Kiütések viszketésére ébredtem. A bokám körül jött ki. Volt már ilyenre példa, nem lepődtem meg rajta. Mindig akkor jön elő, ha valakit el kell engednem, vagy le kell zárnom valamit. Először egy kapcsolat végét jelezte. Kezdetben csak pár kiütés jelentkezett éjjelente. Azt hittem, hogy pókcsípés, felforgattam az ágyam, a hálószobám, de állatnak nyoma sem volt. Minden éjjel előjött, és nem találtam az okát. Míg nem egy napon belém hasított a felismerés, az ok egy férfi. A számomra ártalmas kapcsolatom fizikai tünetként jelentkezett. Már rég tudtam, hogy be kell fejeznem ezt a kapcsolatot, de még nem voltam képes kimondani. Egy éjjel azonban durvábbak lettek a tüneteim. A bokám körül már kb. 10 cm vastag egybefüggő kiütés volt, ami nagyon viszketett. Másnap így már kénytelen voltam kimondani, amit addig nem tudtam. Ahogy megszabadultam a káros köteléktől, a kiütések nem jöttek vissza. Eltűntek, mintha sose lettek volna. Büszke voltam magamra, hogy ki tudtam szállni egy olyan kapcsolatból, ami nem vezetett sehova, és minden résztvevő csak sérülhetett benne. Már az elején tudtam, hogy ártalmas lesz számomra, mégis engedtem a csábításnak.

Később a kiütések jelentkeztek még párszor. Már tudtam, hogy köteléket kell keresnem, és döntenem kell, hogy elmúljon. Figyeltem a jelzésére, körülnéztem az életemben, és megoldottam a helyzetet, ezzel a kiütéseket is gyógyítva.

Akkor éjjel újból előjött. Nem tudtam aludni a viszketéstől. Nem tudtam, hogy most mire akarta felhívni a figyelmem. Meditálni kezdtem, hogy megnyugodjak és enyhítsem a tüneteket. Sokáig tartott, mire sikerült elmulasztani, és el tudtam aludni.

Aki még nem érezte, sürgősen kezdjen el csinálni valamit. Mindegy hogy mit. Amihez kedve van. Amit a szíve diktál. Az első nem biztos, hogy sikerül. Az elején lehet, hogy sete-suta lesz. De egy idő után szépen kikristályosodnak a dolgok. Kibontakozik egy új dolog. Amit Te csináltál. Ez az érzés leírhatatlan. Az a boldogság, mikor ránézel arra, amit alkottál. Az elején persze nem könnyű. Az első lépések bizonytalanok. Előjönnek a félelmek. Nem vagyok elég ügyes. Nem vagyok elég tehetséges. Nem vagyok elég kitartó. Ha nem sikerül, egyszerűbb abbahagyni. De ha ezeket sikerül leküzdeni, megszületnek a csodák. Mikor már tényleg szép a végeredmény. Mikor már nem tudod levenni róla a szemed. Mikor elmész mellette rá kell nézned, meg kell fognod. Mikor már nem a hibákat keresed benne, hanem észreveszed a szépséget. Mikor már büszke vagy a művedre, és másoknak is meg mered mutatni. Mikor visszatérsz gyermeki énedhez, akinek még minden alkotása maga volt a csoda. Mikor úgy rajzolsz, mint régen, amikor még nem voltál tele félelmekkel. Mikor még anya kitette a hűtőszekrény ajtajára a rajzod, mert az volt a világ legszebb rajza. Mikor újra így tudsz alkotni, eléred az alkotás örömét. A most pillanatának boldogságát. 

Milyen érdekes, hogy nekem ezért most meg kellett dolgoznom. Pedig születésemtől kezdve megvolt bennem ez a tudás. Gyerekkoromban alkalmaztam is. Felnőtt koromra elveszítettem. A félelmek kiszorították. Nem tudtam, hogy valami nincs meg. Mégis éreztem a hiányát. Ahogy gyűltek a hátam mögött az alkotásmentes évek, úgy nőtt a hiányérzetem. Csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Valahogy nem vagyok jó helyen. Pedig mindenem megvolt. Mégis hiányzott valami. Majd egy szép napon a hiány már annyira felerősödött, hogy sikerült szavakba öntenem. Alkotni akarok! Csinálni valamit, aminek kézzel fogható eredménye van. Mindegy, hogy mit. Bármit. Még félelmekkel teli, de már elkezdtem meghallani a szívem suttogását. Elkezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy rajzoljak, írjak, ékszereket készítsek, zenéljek. Majd a gondolatok szavakká váltak, és kérték az eladótól a szükséges eszközöket. A szavak pedig tetté erősödtek, amint minden megvolt hozzá. Az első mozdulat örömet átlendített a második sikertelenségén, a sokadik meghozta a hiányom betöltését. Meghozta az alkotás örömét. A most pillanatának boldogságát.

Tudjuk. Többször tapasztaltuk már, hogy minden csak viszonyítás kérdése. Oly annyira, hogy a magyar szerint még a nemek is változhatnak, ha máshoz viszonyítjuk.  Pl. a folyó alapvetően nő nemű, azonban ha a hídhoz viszonyítjuk, a híd lesz a nőnemű, a folyó pedig férfivá változik. Ilyen "nem" cserére minden képes. Vannak olyan dolgok, aminek az egyik szituációban örülünk, míg a másikban szomorúak leszünk tőle. Egy túrázós képnézegetős találkozóhoz készítettünk prezit, ahol is a szállás képei láttán elgondolkoztam. 10-en aludtunk 3 összetolt kicsi ágyon, ahol egerek szaladgáltak, és még ki tudja mi. Víz nem volt bent, ki kellett menni a hóba egy forráshoz, és a kályhák nem éppen EU szabvány szerint működtek, elfüstösítették az egész szobát. A városba rá se néztem volna arra a szállásra. De télen a hegyen, a mínusz sok fokban örültem, hogy van tető a fejem felett, és van egy hely, ahol tüzet lehet rakni. Ott életmentő volt. Itt halál. Pedig a szállás nem változott. Csak a körülmények. Úgy gondolom az életben pont ez a nehéz. Hogy alkalmazkodjunk a helyzethez, és tudjunk egy dologról több véleményt is alkotni attól függően, hogy mihez viszonyítjuk. Hogy ne essünk bele abba a hibába, hogy figyelmen kívül hagyjuk a viszonyítást, és egy régi, elképzelt, máshoz viszonyított értékrend alapján döntsünk. Ezek közül nincs jó, vagy rossz. Sok mindentől függ. Ami nekem jó, neked már nem biztos. Ami ma jó, holnap már nem biztos. A multinál megtanultam, hogy egy szám nem szám. Nem ér semmit, ha nincs mihez viszonyítani. A 150 lehet sok is, és kevés is. Ahogy a számoknál, az életben sem szabad semmit sem önmagában nézni. A szállásunk tökéletes volt. Ott. Akkor. Az élet nagy feladat az állandó változás. Az állandó viszonyítás. Az állandó megújulás. Megkeresni azt a viszonyítási alapot, ami a legjobb színben tünteti fel az eseményeket. Megtalálni mindennek a jó oldalát. Hisz valóban minden csak viszonyítás kérdése.