Reggel fáradtan, kicsit nehezen indultam el. Amint kiléptem az apartmanból, újabb csoda történt. Az égen láttam egy gyönyörű képződményt, ami egy csapásra jobb kedvre derített. Az ég alja sötétebb volt egy viharfelhőtől, felette tiszta, világoskék. Egy világító fehér kürtő szelte ketté, mely olyan volt, mintha felhőből lett volna. Később megtudtam, hogy egy kondenzcsík volt. A légszennyezésnek örültem oly nagyon. Ez kicsit kiábrándított, de a lényegen nem változtatott. Szükségem volt valamire, ami jobb kedvre derít, és azonnal meg is kaptam.
Ezen a napon végig a Duna töltésén kellett menni. Ahogy ezt előző nap este olvastam a könyvben, örültem, hogy végig láthatom a vizet. Ahogy elindultam, balról házak szegélyezték a töltést, jobbról szántóföldek, néha egy-egy erdő törte meg a tájat. Vártam, hogy vége legyen a házsornak, és megláthassam a folyót. Lassan mentem, hogy ne érjek Tasra túl korán. Nem kellett sietnem.
Aznap sokan megállítottak, megkérdezték meddig megyek. Jó érzés volt, hogy tudják, mit csinálok, és ismerik az utat. A válaszomra, elismerő szavakat kaptam vissza, és sokan biztattak. Ez a sok támogatás teljesen feledtette velem a reggeli nehéz indulást.
Jel nagyon kevés volt, de már napok óta alig tévedtem el, és itt sem hiányzott több. Ahol kellett volt. Még bónuszt is kaptam. Ahogy balra néztem, az egyik ház emeleti ablakában (kb ez volt szem magasságban a gátról) megláttam a jó öreg sárga kettős keresztes nyilat. Megköszöntem a kedvességet. Zarándokszívet melengető érzés, ha törődnek az emberrel. Nagyon megható gesztusnak találtam.
Fél úton jártam, még mindig házak sorakoztak jobbra. Jól esett volna egy süti, vagy rostos üdítő. Addig semmilyen vendéglátó ipari egységgel nem találkoztam. Amint megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ha lesz egy bolt vagy kocsma, megállok, megpillantottam egy jégkrémes hirdető táblát az út mentén. Egy kis vendéglő volt. Lementem a gátról, egyenesen be a vendéglőbe. Lefedett kert helységbe jutottam. Nem láttam bent senkit. Hangosan köszöntem, és épp ki akartam fordulni, hogy az udvarban, egy másik irányban is szétnézzek, mikor egy hatalmas német juhász állta el az utamat. Ugatott, és nem mozdult az ajtóból. Az agyam villámgyorsan igyekezett megoldást találni, de csak az ijedtség jutott át rajta. Pár pillanat múlva megláttam a tulajdonost is. A helyére küldte a kutyát, és beljebb tessékelt. Marci (a német juhász), mint kiderült csak a gazdinak szólt, hogy ott vagyok. Bántani esze ágában sem volt. Ahogy megismertem, már egyáltalán nem tűnt félelmetesnek.
A pulthoz ültem, kértem egy őszi lét, és egy jégkrémet. A jégkrém láttán Marci gyökeret eresztett mellettem. Nagy édesség evő hírében járt. Sok mindent megtudtam róla és a gazdájáról is, aki egyedül vezette a vendéglőt, és egyben a szakács szerepében is tetszelgett, mivel nem talált olyan szakácsot, aki azt a minőséget tudta volna garantálni, amit elvárt. Ezért inkább maga állt a tűzhely mögé. Lenyűgöző történetet mesélt arról, hogy hogyan nyitotta meg az éttermet, és hogyan vezeti. Szívből jött. Ez volt az élete. Az otthona. A hobbija. A munkája. Remélem, és kívánom, hogy jól menjen az étterem, és olyanná válhasson, ami mindenkinek a legjobb! Az Ő zarándokútja ez volt. Bár jól esett hallgatni a történetét, az én utam vitt tovább. Elbúcsúztam, és lassan újra a gáton találtam magam. Gazdagabban egy újabb találkozással. Ahogy bandukoltam tovább, lelassított mellettem egy kocsi, és kikiabált belőle egy férfi:
- Meddig mész? - hangzott a már ismert kérdés.
- Máriagyűdig. - válaszoltam.
- Az szép táv! Sok sikert!
- Köszönöm! - mosolyogtam az elismeréstől.
- Add át a Máriagyűdieknek, hogy üdvözlöm!
- Átadom! – ígértem, de mielőtt bármit kérdezhettem volna, tovább hajtott a kocsi. Sajnos nem tudtam meg, hogy ki volt ő és kit üdvözöl.
Mentem tovább. Még mindig házak. Kis idő múlva egy nyitott kapuból állított meg egy férfi. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem, iménti beszélgető partnerem vonásait. Elmesélte, hogy Máriagyűdön volt katona. Szerinte nagyon szép hely.
- Nemsokára én is meglátom. – mondtam búcsúzóul, és folytattam sétám a házfolyó partján.
Délután, ahogy a nap kisütött, leültem a gát szélére, napfürdőt venni. Csodáltam a természetet. A házaknak háttal a földeket és egy kis erdőt kémleltem. Nagyon kellemes volt. Nyugodt. Lassan meditatív állapotba kerültem. Becsuktam a szemem, és újra eszembe jutott az álmom. Mintha álomfejtést olvastam volna, jöttek a gondolatok sorra:
A szelenitet a lábamra kaptam. Aznap reggelre az első nap keletkezett és folyamatosan megújuló vízhólyagok meggyógyultak a lábujjaimon. Így már csak a sarkamon volt. Az jutott az eszembe, hogy ha szelenitre lép az ember, és a lábfeje felé helyezi a kezét, mely segítségével energiát küld át a lábán a szelenit felé, az felfrissíti a lábat, minden elváltozást rendbe hoz, legyen az vízhólyag, bőrkeményedés, fáradtság, stb.
Arra még mindig nem kaptam választ, hogy ki volt az a nő, aki adta nekem a követ. Nem tudtam, de úgy éreztem ez nem is érdekes. Ha pedig mégis, akkor idővel meg fogom tudni.
A szelenitről alkotott képem helyesnek bizonyult. Jóval többre képes ez a kő, de gyógyhatásai között az is szerepel, amit én gondoltam róla.
Az internetről ezeket találtam még miután hazaértem:
„Gyógyhatása: a szelenit összehangolja a gerincoszlopot, és fokozza a rugalmasságát. Véd az epilepsziás rohamoktól. Semlegesíti az amalgámtömések higanytartalmát és a szabadgyökök hatását. Legfinomabb gyógyhatását energetikai szinteken fejti ki. Csökkenti az öregedés jeleit a bőrön. Segíti a szövetek regenerálódását.”
Ahogy befejeződött a gondolatmenetem az álmomról, kinyitottam a szemem. Ültem még egy kicsit a természetben gyönyörködve, majd megint útnak eredtem.
Tasra hamar beértem. Kettőkor már ott voltam. A rövid táv ellenére nagyon elfáradtam. Lassabban mentem, ami jobban kimerített. Mivel az nem a saját tempóm, több energiát használtam fel. Nem számított, hogy lassabban vagy gyorsabban megyek, ha nem a sajátom a tempó, akkor mindkét esetben jobban elfáradtam. Megtapasztaltam a lassú menetel nehézségeit. El is határoztam, hogy a következő rövid szakaszon inkább többször, hosszabb időre állok meg, de a tempóm tartom.
A Halász csárdában szálltam meg. Az étterembe kicsit várni kellett arra, aki megmutatta a szállásom. Leültem, és ittam egy rostos üdítőt. Közben szóba elegyedtem egy hölggyel, aki a tulajdonos lehetett. Nagyon kedves, energikus hölgy volt. Kirobbanó életenergiájából nekem is jutott. Frissítő érzés volt beszélgetni vele. Természetesen az útról beszélgettünk. Arra volt kíváncsi, hogy miért indultam el. Valamilyen még számomra is ismeretlen oknál fogva erre a kérdésre mindig azt válaszoltam, hogy keresem az utam, és önmagam. Valójában már megvolt az irány. Az út a spiritualitás volt. Amin már elindultam. Talán csak megerősítésre vártam. Ezért nem tudtam mást válaszolni.
A beszélgetésünket az idegenvezetőm szakította félbe. A hölgy lepecsételte az útlevelem, kifizettem a szállást, és elindultam a szobám felfedezésére. Egy utcával lejjebb egy nyaralóban helyeztek el. Lepakoltam, megfürödtem, kimostam. Mire mindennel végeztem, a nap még gyönyörűen sütött, és korán volt a vacsorához, így elindultam megnézni, hol folyik össze a két Duna. Tas Csepel szigetének déli csücskénél van. Kiültem a partra, ahol a két ág összeért. Néztem a halászokat, a természetet, a vizet. Csodálatos látványt nyújtott. A víz hatalmas tömege nyugalmat árasztott. Végiggondoltam mi történt addig. Mi mindenen mentem keresztül. Mennyivel többre vagyok képes, mint amit gondoltam magamról. Sok megpróbáltatás volt már, de egyik sem tört meg. Eszembe jutott a medvecukor, amit indulás előtt kaptam, azzal az utasítással, hogy segíteni fog, ha fáj. Ezt komolyan is vettem, és még akkor elhatároztam, hogy valóban csak akkor fogom megenni, ha fáj. Nem nyúltam még hozzá. Még nem fájt. Illetve nem fájt annyira, hogy medvecukor után kiáltson. Még a pesti szakasznál sem éreztem, hogy szükség lenne rá. Pedig az valóban embert, lelket és lábat próbáló szakasz volt. A medvecukor mégis érintetlen maradt.
- Milyen jó lesz hazavinni a cukrot, és megenni azzal a barátnőmmel, akitől kaptam, miközben büszkén mesélném, hogy megjártam az utat igazán kemény fájdalom nélkül. – ezen a jóleső gondolatmeneten elmélkedtem.
Órákig ültem még ott. Mikor felocsúdtam, a horgászok eltűntek mellőlem, a halászok kikötöttek csónakjaikkal, és a nap már majdnem lebukott a horizont mögött. Figyeltem még egy darabig a fények játékát, míg a hűlő levegő melegebb helyre nem zavart. A meleg vacsora gondolata az étterembe csalogatott.
A csárdában lévő cserépkályha hamar felmelegített. Zarándok menüt rendeltem, ami egy bőséges leves volt, és paradicsomos káposzta. Nagyon jól esett a finom zöldségből készült étel. Vacsora után visszamentem a szobámba. Elolvastam a következő napot, és megírtam az előzőt. A nyaralóban egyedül voltam, három szoba közül is választhattam. Az egyik emeleti mellett döntöttem. Nem volt fűtés, és éjjelente már hideg volt. Írás közben már nagyon fáztam a földszinten. Felvittem a hálózsákom az emeletre, és lefeküdtem aludni. Ezen az éjjelen sem aludtam jól, de most nem a lábfájás vagy a szokatlan környezet miatt, ahogy eddig. Kiütések viszketésére ébredtem. A bokám körül jött ki. Volt már ilyenre példa, nem lepődtem meg rajta. Mindig akkor jön elő, ha valakit el kell engednem, vagy le kell zárnom valamit. Először egy kapcsolat végét jelezte. Kezdetben csak pár kiütés jelentkezett éjjelente. Azt hittem, hogy pókcsípés, felforgattam az ágyam, a hálószobám, de állatnak nyoma sem volt. Minden éjjel előjött, és nem találtam az okát. Míg nem egy napon belém hasított a felismerés, az ok egy férfi. A számomra ártalmas kapcsolatom fizikai tünetként jelentkezett. Már rég tudtam, hogy be kell fejeznem ezt a kapcsolatot, de még nem voltam képes kimondani. Egy éjjel azonban durvábbak lettek a tüneteim. A bokám körül már kb. 10 cm vastag egybefüggő kiütés volt, ami nagyon viszketett. Másnap így már kénytelen voltam kimondani, amit addig nem tudtam. Ahogy megszabadultam a káros köteléktől, a kiütések nem jöttek vissza. Eltűntek, mintha sose lettek volna. Büszke voltam magamra, hogy ki tudtam szállni egy olyan kapcsolatból, ami nem vezetett sehova, és minden résztvevő csak sérülhetett benne. Már az elején tudtam, hogy ártalmas lesz számomra, mégis engedtem a csábításnak.
Később a kiütések jelentkeztek még párszor. Már tudtam, hogy köteléket kell keresnem, és döntenem kell, hogy elmúljon. Figyeltem a jelzésére, körülnéztem az életemben, és megoldottam a helyzetet, ezzel a kiütéseket is gyógyítva.
Akkor éjjel újból előjött. Nem tudtam aludni a viszketéstől. Nem tudtam, hogy most mire akarta felhívni a figyelmem. Meditálni kezdtem, hogy megnyugodjak és enyhítsem a tüneteket. Sokáig tartott, mire sikerült elmulasztani, és el tudtam aludni.
