Aki még nem érezte, sürgősen kezdjen el csinálni valamit. Mindegy hogy mit. Amihez kedve van. Amit a szíve diktál. Az első nem biztos, hogy sikerül. Az elején lehet, hogy sete-suta lesz. De egy idő után szépen kikristályosodnak a dolgok. Kibontakozik egy új dolog. Amit Te csináltál. Ez az érzés leírhatatlan. Az a boldogság, mikor ránézel arra, amit alkottál. Az elején persze nem könnyű. Az első lépések bizonytalanok. Előjönnek a félelmek. Nem vagyok elég ügyes. Nem vagyok elég tehetséges. Nem vagyok elég kitartó. Ha nem sikerül, egyszerűbb abbahagyni. De ha ezeket sikerül leküzdeni, megszületnek a csodák. Mikor már tényleg szép a végeredmény. Mikor már nem tudod levenni róla a szemed. Mikor elmész mellette rá kell nézned, meg kell fognod. Mikor már nem a hibákat keresed benne, hanem észreveszed a szépséget. Mikor már büszke vagy a művedre, és másoknak is meg mered mutatni. Mikor visszatérsz gyermeki énedhez, akinek még minden alkotása maga volt a csoda. Mikor úgy rajzolsz, mint régen, amikor még nem voltál tele félelmekkel. Mikor még anya kitette a hűtőszekrény ajtajára a rajzod, mert az volt a világ legszebb rajza. Mikor újra így tudsz alkotni, eléred az alkotás örömét. A most pillanatának boldogságát.
Milyen érdekes, hogy nekem ezért most meg kellett dolgoznom. Pedig születésemtől kezdve megvolt bennem ez a tudás. Gyerekkoromban alkalmaztam is. Felnőtt koromra elveszítettem. A félelmek kiszorították. Nem tudtam, hogy valami nincs meg. Mégis éreztem a hiányát. Ahogy gyűltek a hátam mögött az alkotásmentes évek, úgy nőtt a hiányérzetem. Csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Valahogy nem vagyok jó helyen. Pedig mindenem megvolt. Mégis hiányzott valami. Majd egy szép napon a hiány már annyira felerősödött, hogy sikerült szavakba öntenem. Alkotni akarok! Csinálni valamit, aminek kézzel fogható eredménye van. Mindegy, hogy mit. Bármit. Még félelmekkel teli, de már elkezdtem meghallani a szívem suttogását. Elkezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy rajzoljak, írjak, ékszereket készítsek, zenéljek. Majd a gondolatok szavakká váltak, és kérték az eladótól a szükséges eszközöket. A szavak pedig tetté erősödtek, amint minden megvolt hozzá. Az első mozdulat örömet átlendített a második sikertelenségén, a sokadik meghozta a hiányom betöltését. Meghozta az alkotás örömét. A most pillanatának boldogságát.
