Második napom délutánján a jeleken elmélkedtem. Bár akkor nehezebb volt követni őket, mégis egyre nagyobb biztonsággal bízhattam rájuk magam. Ösztönösen tudtam, hogy melyik a jó jel, és melyiket kell követni. A hamisat egyre könnyebben szúrtam ki. Egyre biztosabban éreztem a hamis és a valódi jelek közötti különbséget. Eszembe jutott, hogy milyen jó a jeleket követni. Mennyi szép helyre vitt már el, és még csak az utam elején járok.
- Ha a jelek ennyi mindent adnak, akkor az életben vajon miért nem követem őket? Hisz jelek mindenhol vannak. Az egész életünket körbeveszik, elkísérik. Nekünk csak az a dolgunk, hogy eldöntsük, hogy merre szeretnénk haladni, és követni a jeleket.
Nekem ez az út kellett ahhoz, hogy rájöjjek a jelek fontosságára, és arra, hogy eddig mennyire nem vettem figyelembe őket. Az esetek többségében egyszerűen elmentem mellettük. Csak akkor szúrt szemet, mikor már nem tudtam elmenni mellette, mert kétméteres neonvilágításos villogó formában állta el az utam. Ekkor kénytelen voltam felismerni, és örvendeztem a szerencsémnek meg a véletlennek, hogy elém hozta ezt a csodát. Pedig véletlenek nincsenek. Azok jelek. Amik mellett már nem lehet büntetlenül elmenni. Azért lett ilyen feltűnő, mert a többit nem voltam hajlandó észrevenni, és a Teremtő volt olyan kegyes és kitartó, hogy szép fokozatosan addig növelte, míg észre nem vettem. Ezek csak a legfontosabb pontok voltak az életemben. Ha csak ezeket veszem figyelembe, lemaradok egy csomó érdekes és figyelemre méltó dologról. Elmegyek a kilátók mellett, a szentélyek mellett, kihagyom a legszebb részeit az életemnek. A jelek vezetnek. Vegyük hát a fáradtságot, hogy figyeljünk oda rájuk. Eszembe jutott az egyik kedvenc történtem. Egy bringás írta arról, hogy miként gondolkodott Istenről:
"Kezdetben megfigyelőnek tartottam Istent, bírámnak, aki nyomon követi minden rosszaságomat, így dönti el, hogy a mennyországot vagy a poklot érdemlem-e, amikor meghalok. Mindenütt jelen van, úgy, mint az elnök. Őt is rögtön azonosítottam, mikor „megláttam a képét”, pedig nem is ismertem.
Később olyannak tűnt az élet, mint a biciklizés vagy inkább a tandemkerékpározás. Isten a hátsó ülésről segített pedálozni.
Nem tudom, mikor történt, hogy helycserét javasolt, de az életem azóta nem ugyanaz. Ez a „belső erő” sokkal izgalmasabbá tette.
Amíg én kormányoztam, tudtam az utat. Elég unalmas volt, de belátható, mindig a legrövidebb volt 2 pont között.
Amikor azonban ő vette át a vezetést, élvezetes kanyarokon, emelkedőkön, sziklás lejtőkön haladt nyaktörő sebességgel, én meg nem tehettem mást, csak kapaszkodtam! S bármilyen őrültségnek tűnt, amit csináltunk, ő egyre csak bíztatott:
- Tekerj, tekerj!
Mikor elfogott a szorongás, megkérdeztem:
- Hová viszel?
Ő meg csak nevetett, nem válaszolt, s észrevettem, hogy kezdek bízni benne. Hamar elfeledtem unalmas életem, és beléptem a kalandok világába. S ha mégis azt találtam mondani:
- Félek! – ő hátrahajolt, és megfogta a kezem.
Olyanokhoz vitt el, akik csupa jó dolgokkal ajándékoztak meg, amikre szükségem volt: gyógyítással, a befogadással, az öröm képességével. Ezeket mind magammal vittem az úton, ami Istené és az enyém. És haladtunk tovább.
- Add tovább az ajándékodat, fölösleges annyi poggyászt cipelni! – intett, és én hallgattam rá. Azokat gazdagítottam, akikkel találkoztunk, és észrevettem, hogy miközben adtam, magam is kaptam, mégis könnyebbedett a teher. Először nem bíztam rá életem irányítását, attól féltem, tévútra vezet, de ő ismeri a kerekezés fortélyait, tudja, hogyan kell bedőlni az éles kanyarokban, sima talajra ugratni a kövek között, száguldani, hogy gyorsabban túljussunk a veszélyes szakaszon. Lassanként megtanulom, hogy befogjam a számat, és csak tekerjem a pedált a legidegenebb vidéken is. Egyre inkább élvezem a kilátást, a hűs légáramlatot az arcomon, együtt haladva állandó kedves társammal, Istennel. S amikor már biztosra veszem, hogy nincs tovább, ő csak mosolyog, és így szól:
- Tekerj!”
Rögtön megfogott ez a történet. Nagyon jó hasonlat. A jeleknél ugyanez az érzés fogott el. Ha csak azt veszem észre, ami már kiszúrja a szemem, akkor csak kicsit kanyarodok el az egyenestől. Nem sok izgalom, kicsi csoda. Néha egy-egy „véletlenül” elém kerülő „szerencse”. Azonban, ha figyelem a jeleket és követem, Isten csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokat mutat, helyekre visz. Egyszerű. Nincs más dolgom, csak követni a jeleket.
- De ha ez ennyire egyszerű, akkor eddig miért nem tettem? – vitáztam magammal.
Mert nem vettem észre a jeleket. Nem figyeltem rájuk. Ezen az úton kénytelen voltam figyelni, mert ha nem tettem volna, akkor eltévedek, nem jutok el a szállásomra, nem jutok élelemhez, vízhez. Ezért meg kellett tanulnom olvasni. Kitűztem egy úti célt, megkerestem a hozzá tartozó jeleket, és követtem őket, akárhová is vezettek. Követtem akkor is, amikor úgy tűnt, nem jó helyre visz, követtem akkor is, amikor bizonytalanok voltak a lépteim. A vége mindig csodás volt. Nem a megérkezés volt a legfontosabb. Jó érzés volt az is, de az út többet adott, mint a megérkezés mámoros egyetlen pillanata. Az Út a fontos! Ezért figyelni kell arra, hogy ne hajszoljuk a célt, hanem figyeljünk az útra. Jelen kell lenni minden egyes pillanatban, élvezni minden egyes percet. És hittel követni a jeleket, még akkor is, ha látszólag nincs út előttünk.
