Reggel újult erővel folytattam utam. Egyre jobban élveztem az utat. Délelőtt mégis rám törtek újból a félelmek. Már tényleg nem volt semmi oka, ezért az egomnak tudtam be ezeket a rémképeket. Az ego mindig elbizonytalanít, a hit ellen dolgozik. Megmutatja a másik oldalt is. Rájöttem, hogy most unatkozik, ezért nem hagy békén. Hogy ne unatkozzon, képzeletben építettem neki egy rózsakvarc palotát, amiben elbarangolhat, míg én zarándokolok. A rózsakvarc a szeretet köve, ezért választottam azt építő anyagként. Amint az egomat sikerült bezárnom a félelmeimmel együtt ebbe a szeretett helyre, nem akadályozott. Jött is egy újabb felismerés. Ahogy mentem, arra lettem figyelmes, hogy ismerem az utat. Nem jártam még ott, de mégis tudtam, hogy merre kell mennem. Eggyé váltam az úttal. Tudtam, hogy merre vezet. A jelek már csak megerősítésként voltak jelen. Ha egy fordulónál rossz irányba is indultam, már pár lépés után tudtam, hogy vissza kell mennem, és a másik utat kell választanom. Tudtam. Nem tudom honnan, de tudtam. Amint megéreztem, hogy egy vagyok az úttal, az út kiegyenesedett. Addig kanyargós erdei ösvényeken mentem. Ennél a gondolatmenetnél egy végeláthatatlan egyenes szakasz jött. Pedig még mindig a hegyen, erdőbe mentem, ahol a kanyargós út a megszokott. Mintha ezt mondta volna ezzel az út:
- Ez az, végre észrevetted! Végre megérezted. Ugye milyen egyszerű? Ugye milyen világos?
Kisvártatva a Máriaremetei templomhoz értem. Nem egészen 10 km-re volt Pilisszentivántól. Be akartam menni, de az ajtó zárva volt. Kicsit csalódott voltam emiatt, mert most először éreztem azt, hogy valóban be kell mennem egy templomba. Mellette egy szabadtéri szentély áll, ami szintén gyönyörű. Leültem hát oda, és épp elővettem a kulacsomat, mikor egy nénike odajött hozzám. Látta, hogy be akarok menni.
- Az oldalsó ajtó nyitva van, és nemsokára kezdődik a rózsafüzér. – mondta.
Megköszöntem az információt. Jól esett a figyelmessége. Összeszedtem a cuccom, és bementem a templomba. A főoltár egy Mária kép, amit eredetileg egy tölgyfára függesztettek. Miután ennél a szentképnél egy hívő visszanyerte a látását, kápolnát építettek köré, majd később templomot. Még ma is az eredeti Mária kép látható a tölgyfa törzsének egy részével. Ahogy leültem, abban a pillanatban elkezdtem sírni. Rázendítettek a rózsafüzérre. Nem tudtam kivenni a szavakat, csak a kántálás ritmusát hallottam, amitől még inkább potyogni kezdtek a könnyeim. Megállíthatatlanul zokogtam, és egyre inkább könnyebbültem meg. Nem éreztem, hogy feszültség lett volna bennem. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért sírok. Nem is igazán akartam. Csak jól esett, és utat engedtem az érzelmeimnek. Mint ahogy jól esett volna eddig minden Mária kegyhelynél is, de csak itt jött ki belőlem. Egyre közelebb éreztem magamhoz Máriát. A misét is végighallgattam. A szertartás után még ültem egy kicsit a padban, és próbáltam összeszedni magam. Egy öregasszony jött oda hozzám, hogy elmondja, velem van, és kifejezze jó kívánságait. Látta a zsákom, és tudta, hogy zarándok vagyok. Megdöbbentett ez a kedvesség. Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire sok erőt adott, ez az ismeretlen nénike szeretete. A templomból szinte szárnyalva léptem ki. El is repültem a Tótasszony-oltár és egy pálos kolostorrom mellett. Nem vettem észre. Engem a jelek oda nem vezettek el. Nem bántam. Tudtam, hogy ahova kell, oda elvezetnek. Ami kimarad, ott számomra nincs semmi érdekes. Felhőtlenül boldog voltam. Csak az úttal és a jelekkel törődtem. Csak az járt a fejemben, amire a délelőtt folyamán jöttem rá. Egész délután játszottam. Az új játékom az volt, hogy mikor egy kereszteződéshez értem, először megmondtam, merre fogok menni, és csak utána kezdtem el keresni a jelet. Az esetek többségében a kettő egybe esett. Ez a játék még inkább megerősítette a délelőtt tanultakat. Egy vagyok az úttal. Ismerem. Frenetikus érzés volt.
Nagy boldogságomat a telefon csörgése szakította meg. Nem akartam elővenni, hogy ne zavarjanak meg a játékomban, de végül mégis felvettem. Az aznapi szállásom Normafán volt, és megbeszéltük egy barátommal, hogy ott találkozunk, és együtt vacsorázunk. Ő hívott.
- Hol vagy? Milyen az utad? – kérdezte.
- Nagyon jó. – örvendeztem – Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de nem is érdekel. – magyarázatul elmeséltem új játékom.
Megbeszéltük a találkát és letettük a telefont. Elgondolkoztam azon, amit mondtam. Már napok óta nem tudtam, hogy merre járok. Persze, tudtam, hogy melyik település után melyiket kell elérnem, hogy hol fogok megszállni, de mást nem. Hogy nap közben épp merre járok, és mennyi idő múlva érkezek meg, hány kilométer van még hátra… Ezeket már nem tudtam. Eddigi túlszervezett, tervezett életemben elképzelhetetlen volt, hogy ilyeneket ne tudjak. Ha sétálni indultam is, kellett egy úti cél, hogy jól érezzem magam. Csak úgy céltalanul nem lehetett sétálni. Most meg már semmi sem érdekelt. Majd oda érek, amikor oda érek. Nem siettem sehova. Nagyon jó érzés volt. Felszabadított.
Kiértem az erdőből, és Budaszentlőrincen mentem keresztül. Innen már nem akartam menekülni. Végre már nem voltam frusztrált csak azért, mert lakott területen vagyok. Megtaláltam ennek is a szépségét. Ezen a környéken nem is volt nehéz. Gyönyörű villák között vezetett az utam. Bár nem akarnék ilyenben lakni, mert jobban szeretem a kisebb, otthonosabb házakat, jó volt megcsodálni ezeket is. Hamar Normafára értem. Háromkor már a szállást is megtaláltam. Mintha egyre gyorsabban haladtam volna. Az aznapi szakasz is, mint addig a többi, 22-24 km körül volt. A szálláson egyedül voltam. Az önkormányzat kifejezetten a zarándokoknak építtette ezt az épületet. Még medence is volt a belső udvarban. Nagyon tiszta volt, szép és új. Kissé rideg is. Túl steril hatást keltett. Elmentem tusolni. Belenéztem a tükörbe, és meglepődtem. Az első napos rohamos fogyásnak már nyoma sem volt. Sőt! Úgy néztem ki, mint egy jól lakott óvodás. Kikerekedett az arcom. Ahogy azon elmélkedtem magamat nézve, hogy mi történhetett, átfutott az agyamon egy gondolat:
- A liszttől puffadtam fel.
Évek óta nem ettem már fehér lisztet. Úgy tűnik, valóban nem tudja a szervezetem rendesen megemészteni. Ahogy elfordultam a tükörtől, már nem is gondoltam erre. Tudtam, még sok-sok lisztet, cukrot, húst fogok enni ez alatt a pár nap alatt. Sok helyen nem volt lehetőség a reform étkezésre. Nem válogathattam. Nem is akartam.
A lábam egyre jobban fájt, de egyre kevésbé vettem tudomást róla. Szép lassan elkészültem, kimostam, kiteregettem. Leültem az ágyra. Még volt pár órám a találkáig. Végre volt egy kis időm pihentetni a lábam, de nem tudtam egy helyben maradni. Inkább fogtam a kabátom, az övtáskám, és elindultam, hogy keressek egy boltot. Már nagyon éhes voltam, és másnap reggelire is akartam venni valamit. A portás nem ismerte a környéket, de megmutatta, hogy merre szoktak indulni a zarándokok, közért után kutatva. Elindultam arra én is. Pár méter után eltűntek a házak, és mintha újra a határban lettem volna. Egy idősebb pár kutyát sétáltatott. A férfi megkérdezte, hogy zarándok vagyok-e. Látta, hogy a szállásról jövök ki. Mondtam igen, és erre elmesélte, hogy nemrég voltak Santiago de Compostela-ba (a Camino egyik legfőbb célpontja), és mennyire felemelő volt látni, ahogy megérkeztek a zarándokok. Kellemesen elbeszélgettünk az utakról. Egy réthez érve elköszöntek, és lefordultak egy mező felé. Búcsúzás előtt még útbaigazítást kértem, hogy merre találok boltot.
- Ha az úton megy tovább, akkor sokat kell még menni, de ha átvág a mellettünk lévő dombon, akkor ott lesz egy. – hangzott a szívélyes válasz.
Szót fogadtam nekik, és arra mentem, amerre mutatták. Megtaláltam az élelmiszer boltot, és azt a helyet is, ahol megbeszéltük a találkozót. Beültem egy rostos üdítőre egy kis büfébe, a boltba vettem egy péksütit, amit meg is ettem, míg vártam, és reggelire joghurtot. Már nem volt erőm sétálni, ezért felhívtam anyát, amíg várakozok. Elmeséltem, hogy mi történt addig, megtudtam a hazai híreket, és mire a végére értünk, meg is láttam a kocsit, melyben a barátaim integettek. Nagyon jó volt látni őket. Vettünk lángost, rétest, egy kis vörös bort, és leültünk lakmározni. Fel voltam dobva az aznapi eseményektől. Semmi sem állíthatott meg. Úgy éreztem bármire képes vagyok. A velük töltött este ezt az érzést még inkább megerősítette. Rengeteg energiát kaptam tőlük. Meg egy szatyor csokis is. Degeszre zabáltuk magunkat, a rétest már nem tudtuk mind megenni. Azt is nekem adták, majd jó lesz reggelire. Megnéztük még az éjszakai kilátást. Budapest fényei csodálatosak. Mivel kezdett mindenki fázni, beültünk a kocsiba, és még ott folytattuk kicsit a beszélgetést. Nem akartam kocsival menni sehova sem ez alatt a 16 nap alatt, de fáztam, nem ismertem a környéket, nem volt világítás és a fejlámpám a szálláson maradt, és végül is ez nem az út része, ezért elfogadtam, hogy elvigyenek a szállásomhoz. A kapuban elbúcsúztunk. Becsengettem a portásnak, bementem.
A bortól kicsit rosszul lettem. Elhatároztam, hogy nem iszok az úton többet. Elővettem a hálózsákom, lefeküdtem és álomba merültem.
