Mindennapi zarándokutam

Idén már a 2. nagy téli túrán és a 2. nagy nyári egy hetes túrán vettem részt ezzel a csapattal, büszkén gyűjtögetve a túravezetőnk, Gábor által készített kitűzőket. A jelvények kupaca emlékeket sorakoztat bennem. Nem csak a „kitűzős túrákét”, hanem az összes többiét is. Temérdek látnivaló, ismeretség, érzés, teljesítmény. Temérdek kincs. Nem csak a teljesítményért megyek a hegyekbe. Nem csak a látnivalóért. Valami sokkal többért. Valamiért, aminek alkotóelemeit szép lassan vettem észre az évek alatt. Először talán kalandvágy volt, teljesítmény. Ekkor még nem is tudtam másra figyelni. A fájdalom, a fáradtság minden figyelmemet lekötötte. Az induláskori vidám csevej helyét átvette a néma bandukolás, majd a cenzúrázatlan káromkodás. Túllépve a fáradtságon a hegy fokozatosan feltárta minden szépségét. Vissza már ezért mentem. Minden túrán egyre többet, és többet vettem észre. Egyre inkább tudtam figyelni az apróbb részletekre, a növényekre, a sziklákra, a vizekre. Észrevettem a rejtett ecsetvonásokat is Isten festményén. Majd a festmény megelevenedett. Hirtelen ott lettek a társaim és én magam is. Elkezdtem figyelni a reakcióimat, és érzéseimet. Észrevettem másokban önmagamat. Tanultam. Ami nem tetszett, igyekeztem kijavítani magamban. Amire felhívták a figyelmem, próbáltam büszkeségem leküzdve elfogadni. Idén nyáron ez az állomás érkezett el. Magamat figyeltem mindenben és mindenkiben. A Lotru és a Páring festői szépségű gerincén az elfogadást és a nyitottságot tanulmányoztam. Azt hiszem méltó párosítás e két vadregényes hegyhez. Csak akkor engednek belsejükbe, csak akkor mutatják rejtett szépségüket, ha birtokában vagy e két tulajdonságnak is. Egyedül is sok mindenre képesek vagyunk. De együtt még többre. Ezen a túrán megmutatkozott számomra a közösség ereje. Egymást és magunkat nyitott szívvel elfogadva, arra is képesek vagyunk, amit egyedül talán már feladtunk volna. Nem tudom, mi visz tovább, mikor már fáj. Csak azt tudom, hogy könnyebb, ha osztozhatsz ezen valakivel, valakikkel. Ha nem egyedül kell megbirkózni vele. Ha elmondhatod, mikor már túl vagy rajta valakinek, aki megért, aki szintén átélte. Csodás állomás volt ez, csodás gerinceken.

Sokaktól hallottam már, hogy nem. Mégis sokak teszik fel rá az életüket. Akkor mi az igazság? Én csak az enyémet ismerem. Csak azt mondhatom el, hogy nekem mit jelent. Jelenleg elszomorít. Nem a pénz. Hanem az, amit a pénz hoz ki az emberekből. A pénz út lehet sok mindenhez. Sok jóhoz. Hiszem, hogy meg lehet keresni, fel lehet használni úgy is, hogy az egy magasabb, magasztosabb célt szolgáljon. Eddigi vándorlásom során találkoztam már ilyen emberre is, és olyannal is, aki nem így gondolta. Nincsenek statisztikáim. Nem tudom, hogy ezen két csoport tagjai milyen arányban vannak egymáshoz viszonyítva. Csak reménykedem. Hinnem kell, hogy nem azok csoportja a nagyobb, akiket a pénz mozgat. Muszáj tűnő félben lennie a kapzsiságnak. Hinnem kell, hogy amit nemrég láttam, az egy régi kor maradványa, és nem az új előszele. Segítsetek! Segítsetek abban, hogy ez a múlt lehessen. Segítsetek a jövőt szebbé tenni. Egy olyan jövőt megteremteni, ahol az ember nem adja el az anyját öt forintért. Ahol a pénzt arra használják, hogy összehozza az embereket, és nem arra, hogy egymáson tapossanak. Ahol nem a pénz az érték, hanem a szeretet, a szerelem, a család, mások segítése, az összetartozás. Ahol nem a pénz mozgatja az embert, hanem az ember használja azt, valódi céljai elérésére. Ez csak egy papír. Egy fém darab. Mi mégis képesek vagyunk érte áttaposni mindenen és mindenkin. Gyilkolni érte, feladni érte mindent, családot, barátokat, szerelmet. Érte megalázunk mindenkit, aki csak az utunkba kerül. Semmi sem számít. Csak a pénz. És a még több pénz. Számomra ez a pokolhoz vezet. Apokalipszishez. Szomorú lettem. Dühös, és tehetetlen, mikor azt láttam, hogy ember embernek megy, egy élettelen tárgyért. Mindenki tapasztalt már ilyet. Sokan élnek így. Mégis bizakodó vagyok. A felhők felett ott ragyog a nap. Hiszem, hogy egyre többen ismerik fel a valódi értékeket. Hiszem, hogy egyre többen vannak, akik nem hazudnak, nem csalnak, nem lopnak. Hiszem, hogy egyre több a becsületes ember. Hiszem, hogy egyre fontosabb lesz a szeretet. Hiszem, hogy egyre több a becsületes, dolgos ember. Segítsetek, hogy ez valóban így legyen! Hisz nem a pénz boldogít. Nem a pénz tesz jóvá vagy rosszá. A pénz csak egy eszköz. maradjon is az. 

A csoda bennünk van.Tele van életünk kisebb-nagyobb csodákkal. Hogy ezeket észreveszem, vagy elmegyek mellette, csak rajtam áll. Csak tőlem függ, hogy egy nyári meleg esőben történő futást csodaként élek-e meg. Csak én teremthetem meg azt a csodát, mikor úgy gondolom nem lát senki, engedem a bennem lévő gyereket, és páros lábbal ugrok a pocsolyába. Csoda, mikor rámosolygok egy idegenre, és az visszamosolyog rám. Órákig lehetne még sorolni. Csoda, hogy ennyi csoda van. De a legnagyobb csoda az élet. Az az élet, ami mindenen áthatol. Ami olyan helyeken jelenik meg, amire nem gondolnék. Amit nem érdeklik a szabályok, mert ellenükre létezik. Az elmúlt időszak tikkasztó melegében, betonon, járólapon, 20 méterrel a föld fölött kinyílt egy kis növény. Honnan jött? Miből táplálkozott? Ki tudja. Talán nem is számít. Hisz ez egy csoda. Csoda a csodában pedig, mikor én nem veszem észre, van valaki, aki szól. Van, aki felhívja a figyelmemet a lábam előtt lapuló csodákra. Ez hát a csoda. Járj nyitott szemmel! Vedd észre! Szólj róla másoknak is!

Reggel egy csodálatos napra ébredtem. Új nap, új lehetőségekkel. Az éjjeli lidérceknek nyoma sem volt. Minden reggel úgy ébredtem, mintha akkor kezdeném az utam. Minden nap új esélyt kaptam. Minden nap újra kezdhettem. Új remény, hogy az előző napi nehézségeket a hátam mögött hagyjam. Így hát, mint már annyiszor, most is ezt tettem. Elmúlt a vihar. Szép napra virradt. Újra útra kelhetek, hogy gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyeken haladhassak át. A nehézségek már mögöttem, előttem a lehetőségek tárháza. Ez a reggel csodája!

Minden ruhám megszáradt, hét ágra sütött a nap, nagyon jól éreztem magam. Összepakoltam, és indultam. Újabb rövid szakasz következett, ezért nem keltem korán. Csak 20 km-t kellett megtennem Fajszig, ahol a következő szállásom volt. Az időm engedte, hogy Kalocsát is megnézhessem. Gyönyörű város. Szép lassan sétáltam át a városon, meg-megálltam egy-egy szobor előtt. Beültem egy kávézóba is, hogy igyak egy finom kávét.

Bátyáig, ami 7,5 km-re volt, földúton kellett menni. Előző naphoz hasonlóan folytatódott a harcom a sárral. Most viszont az időjárás nekem kedvezett, ezért, ahogy a tegnapi nap elején is, újra élveztem a sárban való tapicskolást. Egy-egy nagyobb pocsolya, mely körül puha sártenger feküdt, elemi erővel vonzott, hogy vegyem le a cipőmet, és mezítláb gázoljak át rajta, gyermeki élvezettel. Sajnos az agyam visszatartott, így nem tettem meg. Minden egyes sártenger hívogatott. Minden egyes sártengernél megvívtam a csatám, és minden esetben az egom győzött. A félelmeim, hogy belelépek valamibe, vagy a vízhólyagjaim elfertőződnek. Ezt a mókát kihagytam, de helyette akaratlanul ugyan, találtam másikat. Egy helyen eltévedtem. Nem fordultam le, ahol kellett volna. Mikor észrevettem, már nem volt kedvem visszamenni, és a térkép alapján, ha átvágok a földeken, akkor jó helyre lyukadok ki. Mivel, ha épp nem volt kaland az életemben, akkor magam kerestem, és még a cipőm sem kellett levenni hozzá, úgy döntöttem átvágok a szántón. Ha kihívás sáros földúton menni, akkor sáros szántón még nagyobb. Olyan volt, mintha 30-40 cm-es hóban kellett volna mennem. Alig bírtam emelni a lábam, és kiló számra cipeltem a cipőmre ragadt nedves földet. Mégis jókat nevettem rajta, és egyensúlyoztam tovább. Közben néha körbe néztem, látja-e valaki mozdulataimat, amit egy balett táncos is megirigyelhetett volna. Nem mintha bármin is változtatott volna, ha ott van valaki, de azért örültem neki, hogy mutatványos szerepében nem kell tetszelegnem. Ahogy kijutottam egy útra, megálltam az első alkalmas helyen, ahol a cipőmről valamelyest lehúzhatom a sarat. Könnyített lábakkal suhantam tovább. A faluban betértem az első kocsmába. Kértem egy alma fröccsöt (almalé szódavízzel), és kiültem napozni. Behunytam a szemem és csak élveztem a nap kellemes sugarait. Iszogatás közben eszembe jutott, hogy egy kocsmában rengeteg, szerelésre alkalmas dolog lehet. Kérésemre a kocsmáros hölgy elő is keresett nekem egy sárga szigettelő szalagot. Megragasztottam mind a két botom, hogy többé ne essen szét. Újra volt támaszom, és kifejezetten tetszett a kék boton a sárga ragasztó. Igazi harci sebesülés nyomaira emlékeztetett. A falu után nem sokkal újra a gáton találtam magam. Jó 10 km-t kellett megtennem egyenesen. Nem kellett figyelnem az utat, itt nem lehetett eltévedni.

Meditálni kezdtem. Pár mély lélegzés után újra a kristály teremben voltam, és tisztogattam a kristályokat. Tisztogatás közben egyre világosabb lett a terem. Körbe-körbe sok-sok asztal és polc, telis-tele gyógyító kövekkel. A falakat nem láttam, nem tudtam, hogy mekkora a terem. A sok kristály a szivárvány minden színében pompázott. Csillogtak, játszottak a fénnyel. Középen a plafonról egy fordított obeliszk lógott le. Olyan volt, mint egy hatalmas csillár. Ez a csillár az életerő. A korona csakrán keresztül kapcsolódik a tiszta központokhoz, ahonnan a teremtői energiát kapja. A lecke következő fejezete jött, tódultak az információk. A gondolatok számomra ismeretlenek voltak addig. Úgy éreztem magam, mint egy felfedező. Ahogy az úton haladtam, és egyre másra újabb és újabb tájakat ismertem meg, tapasztaltam meg, úgy jöttek az új gondolatok erről a teremről és a kristályokról. Arról, hogyan tudom használni. Nem akartam hinni a szememnek, a tudatomnak. Ha más mondja, biztos kételkedve fogadom. De boldog voltam, mert erre vágytam. Bár nem tudom, mi volt ez. A látomást nem így képzeltem el – sokkal életszerűbben, valósághűbben, úgy hogy nem tudom megkülönböztetni a fizikai síkon és a szellemi síkon való történéseket. Nem gondolom, hogy látomásom volt, inkább csatorna voltam. Vagy lehet, hogy a látomás is az? Nem számít, minek nevezzük. A lényeg, hogy jobban figyeltem arra, hogy milyen információ megy át rajtam. A gondolatok csak jöttek tovább, mint mikor egy kirakós darabjait rakja az ember. Csak nézi, nézi, majd egyszer csak rájön, hogy melyik darab illik a következő helyre. Tisztogattam a kristályokat, mintha egy nagy tollporolóval járkáltam volt az asztalok, és polcok között, igyekezve minden helyre benyúlni vele, hogy sehol se maradjon por. Közben néha megálltam pihenni, inni, enni. Amint a fizikai szükségleteimet kielégítettem, tovább indultam, és már repültem is vissza a terembe. Mintha a járással kötöttem volna össze a vizualizációt. Az időérzékem teljesen elveszett. Hogy milyen nap volt, már rég nem tudtam. Akkora már az órákat sem érzékeltem. Nem tudom, mennyi ideig takarítottam a köveket. Egyszer csak úgy éreztem, a végére értem. Minden tiszta volt. Mivel a tisztítás a gyógyítás, ettől azt is vártam, hogy a lábam rendbe jöjjön. Az viszont még mindig fájt a sok menéstől.

 - Mivel van még dolgom? Mit kell még megtisztítanom? – kérdeztem magamban kétségbeesetten.

Ekkor fantasztikus dolog történt. A középső „csillár” kristály köré kirepült pár kő, amit még nem tisztítottam meg. Ott lebegtek, forogtak a nagy kő körül. Meseszép látványt nyújtott. Elkezdtem tisztogatni azokat is, de megállított egy gondolat. Azok a gondolatok, melyek eddig is sok titkot fedtek már fel: addig felesleges ezeket megtisztítani, amíg az ártalmas környezeti hatást ki nem iktatom. Jelen esetben a lábam azért fájt, mert napok óta túlerőltetem az átlag 30 km járással. Sokat sportoltam eddig is, de ehhez nincs hozzászokva a lábam. Addig nem tudom meggyógyítani, amíg nem hagyom abba az erőltetett menetet. Olyan ez, mint mikor valaki megfázott, és kúrálja magát, issza a meleg gyógyteákat, de pulcsit nem akar felvenni. Amíg nem öltözik melegen, újra meg fog fázni. A helytelen élet okozta tünetek újra és újra vissza fognak térni, amíg a helytelen viselkedésen, szokáson nem változtatunk. Addig csak időpocsékolás a kezelés is. Csak tüneti kezelés lenne. Eszembe jutott, mennyi mindent így csinálunk. Lustaságból, gőgből, vagy ki tudja milyen okból, csak a tüneteket akarjuk kezelni, ahelyett, hogy egy kis plusz ráfordítással megváltoztatnánk az életünk káros szokásait.

A káros szokások kapcsán eszembe jutott a védelem. Az esti élmények még élénkek voltak, és a hétköznapjaimban is tapasztaltam már, hogy sokszor akarva akaratlanul is érnek olyan hatások, amiktől nem éreztem jól magam. Egy eltévedt negatív gondolat, egy rosszindulatú valaki rám ragasztott fekete energiája, ami lehúz a mélybe. Hogy ilyen ne forduljon elő, sokszor kértem teremtői védelmet. Mivel a terem én voltam, úgy éreztem azt is le kell védeni. Olyan védelmet kértem, ami a teremtői energiát átengedi, akinek tiszta a szándéka, az bármikor bejöhet, bármit elvihet, ha szüksége van rá, lerakhat bármit, amire már nincs szüksége, vagy nekem szeretné adni. A nem teremtői energia azonban nem jöhet be. Aki rossz szándékkal közelít, azt egy láthatatlan erőtér megállítja. Olyan volt ez a védelem, mint a mostanában oly divatos vámpíros sorozatokban használt védelem. A vámpír nem mehet be, az ember igen.

Megértettem azt is, hogy be lehet menni más termébe, hogy ott gyógyítsuk meg a másikat, adjunk neki valamit. Ezt csak jó szándékkal, szeretettel lehet megvalósítani.

Eszembe jutott egy ismerősöm, akit sok csapás érte az elmúlt időben. Nem tudom, miért jutott eszembe, de ha már így történt, megnéztem a termét. Sötét volt, és minden romokban állt. A sötétséget még ki lehet űzni, takarítani, de a törést helyre állítani már sokkal nehezebb. Úgy tűnt, túl sok mindenen kellene változtatnia ahhoz, hogy javulni kezdjen. Nem voltam biztos abban, hogy képes erre. Úgy éreztem most hagyni kell elmenni, hogy a következő életében próbálja újra megoldani karmikus feladatát. Furcsa mód a halál gondolata nem okozott sem fájdalmat, sem rossz érzést. Ugyanolyan természetesnek tűnt, mint egy ruhaváltás. Csak testet cserélünk. A lelkünk él tovább. Ha valaki elvégezte élete feladatát, tovább kell mennie. Talán akkor is érdemes, ha ellehetetlenítette magának az elvégzését. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. A következő életében léphet a következő szintre, vagy újra megpróbálhatja az előzőt, attól függően, hogy sikerült-e véghezvinni, vagy sem. Mint az életben a próbatételek. Ha megoldod, jön egy nehezebb. Ha nem, akkor visszakapod. És minden forog tovább körbe-körbe.

Nagyon sok minden érdekelt még a teremmel kapcsolatban, rengeteg kérdésem volt. Azonban ezekre most nem kaptam választ. Helyette egy másfajta tanítást kaptam. A türelem tanítását. Amíg a ház alapja nincs megfelelően elkészítve, felesleges megtanulni, hogyan kell tetőt rakni. Előbb tanuld meg az alapokat! - Jött az intelem.

Lassan beértem Fajszra. A templomtornyot már kilométerek óta láttam. Kecsesen emelkedett ki az alföldi tájból. Gyönyörű volt.

Fajszon egy régi révházban volt a zarándokszállás. Nagyon jól ki volt táblázva, így könnyen megtaláltam. Felhívtam a segítőt, és leültem a vízlépcsőre, míg vártam rá. A Duna a lábaim előtt hömpölygött. Olyan csendes volt, olyan hatalmas és olyan megnyugtató. A nap melegen sütött, arcom felé emeltem, elmém-kiürítettem, és csak voltam.  Élveztem a pillanatot.

Ahogy megérkezett a zarándoksegítő, megmutatta a szobám, és a vizesblokkot. Nagyon kedves, szimpatikus srác volt. Fizetés és pecsételés közben érdeklődtem a vacsorázási lehetőségekről. A faluba irányított, és felajánlotta, hogy megmutatja a boltot a zöldségest, és a templomot.

 - Bejelentkezett egy másik zarándok is. Nem baj, ha nem egyedül leszel? – kérdezte.

Meglepődtem a kérdéstől, bár érthető volt, hiszen egy szobában kellett aludnunk.

 - Dehogy baj. Persze, hogy nem zavar. – válaszoltam mosolyogva.

Még örültem is neki, hiszen azt mondják, hogy akivel a zarándokút során találkozol, attól tanulni fogsz. Izgatottan vártam, hogy ki lehet ez a semmiből előbukkanó zarándoktárs. Azért is örültem, mert nagyon jól esett volna már egy olyan emberrel beszélgetni, aki hasonló cipőben jár, mint én.

A falu-körtúra után betértem a boltba, hogy megvegyem az aznapi vacsorám. Nem volt széles a kínálat, májkrémes kenyérre esett a választásom. A zöldségesnél friss zöldséggel és gyümölccsel dobtam fel a menüt.

Ahogy baktattam a szállás felé, elhatároztam, hogy kint fogom megenni a szabadban. A révházzal szemben egy csodás park feküdt, padokkal, asztalokkal. Kerestem egy naposat, és leültem falatozni. A vacsora végeztével, már lebukóban volt a nap. Kiültem a Duna partra, megnéztem a naplementét. Rózsaszínben játszott az ég. Ahogy a naplementét csodáltam, egy nagy hátizsákos srác közeledett a révház felé. Megérkezett a zarándoktársam. Elkezdtük mesélni egymásnak a történetünket. Az egy napi lemaradását úgy hozta be, hogy összevont két rövidebb távot, és nem szállt meg Kalocsán, hanem jött tovább. Tudtam meg az elbeszéléséből. Rövidesen kiderült, hogy ismerjük egymást. Találkoztunk már.

Nem akartam hinni a fülemnek, szememnek. Az ország másik végében a zarándokutam kellős közepén pont egy ismerőssel hoz össze a sors. Egy csapásra eltűnt a kezdeti lelkesedésem a zarándoktárs iránt. Vegyes érzelmeim voltak. Nem akartam lenézni, és nem is neki szólt, de el sem tudtam képzelni, hogy mit taníthat nekem egy ismerős "hétköznapi" srác. Egy tanítót képzeltem helyette, egy mestert, aki csak önti magából a sok-sok bölcsességet. Elkezdtem félteni a következő napi látomásaimat:

- Ha más is lesz velem, akkor vajon hogy fognak jönni a tanítások? – aggodalmaskodtam.

Egyébként nagyon szimpatikus srác volt új útitársam. Jót beszélgettünk este. Nagyon jó volt megbeszélni a fizikai problémáimat olyas valakivel, aki ugyanazt éli át. Megértett. Hálás voltam neki ezért.

Az útról alkotott elképzeléseink is hasonlóak voltak. Ő is egyedül akart menni, így megbeszéltük, hogy nem beszéljük meg, ki hol száll meg, mikor megy tovább, hogy megy. Egy dolog volt csak biztos. Hogy véletlenek nincsenek. Annak is oka volt, hogy találkoztunk. Idővel az is ki fog derülni, hogy mi.

Ez az esemény megdöbbenve ébresztett rá, hogy nem vagyok befogadó, elfogadó.

- Mit ártott ő nekem? Miért vannak ellenérzéseim vele szemben? Csak egy zarándok, aki arra tévedt.

Rá kellett jönnöm, hogy csak akkor vagyok nyitott és elfogadó, ha a történések beleillenek a terveimbe. Amint ez nem így történik, már be is zárok, és nem tetszik a változás.

Miután kibeszéltük magunkat, én a megszokott módon leírtam a napom, és elolvastam a rám várót, majd elszenderültem.

Belegondoltatok már, hogy mi mindenre vagyunk képesek? Hogy csupán a képzeletünk segítségével mennyi mindent meg tudunk oldani? Emlékeztek a filmekre, mikor a rabok a képzeletünk, az emlékeik segítségével élik túl a szörnyű éveket? Fel tudjátok még idézni azokat a helyzeteket, mikor nektek volt szükség az elmétekre, hogy szabaddá tegyen? Biztos vagyok benne, hogy mindenki életében volt már ilyen. Csak hajlamosak vagyunk elfelejteni ezeket. Vagy nem figyeltünk eléggé, és átsiklottunk felette, mintha ott sem lett volna. 

Egy jókor jött kósza gondolat. Egy elfeledett fénykép. Egy pillanat, ami elillan, ha nem vagy nyitott. Képeket kaptam a nyári egy hetes túráról. Sok képet néztem már meg róla. Ahogy más túrákról is. Ez most mégis más volt. Ezek a képek elrepítettek. Ott voltam újra. Kint a szabadban. Éreztem az arcomon a szellőt, a nap melegét. Éreztem az erdő illatát, hallottam a mezőn ciripelő tücsköket. A tüdőmben éreztem a friss levegőt, a számban a hegyi forrás ízét. Újra átéltem a boldogságot, mikor vizet találtunk. Az örömöt, mikor egy napi járóföld után végre megtaláltuk következő sátorhelyünket. Emlékeztem azokra a csodálatos emberekre, akikkel az úton találkoztunk. A büszkeségre, minden egyes csúcsnál, minden egyes nap végén, minden egyes forrásnál, és persze az út végén. A siker utáni büszkeségre. Megcsináltuk. Minden fájdalmával. Boldogan. Szabadon.

Azt hiszem ezek a képek elérték céljukat. Felszabadították az elmém, és szárnyat adtak neki. Ezentúl tudatosan erre fogok figyelni minden egyes képnél, hogy elérjék küldetésüket. Manapság rengeteg képet készítünk. Sokszor talán feleslegesen. Így azonban van értelme. Így megéri.

Hiszem, hogy az egész élet egy nagy gyakorlás. Ha nem sikerül elsőre, akkor van, lesz még bőven rá alkalom újra megcsinálni. Jobban, ügyesebben. Akár több életen túlnyúlva is. Hiszem, hogy egy-egy feladatot addig "gyakoroltat" az élet, amíg meg nem oldjuk. Ha nem sikerül, addig kapunk újra meg újra hasonló élethelyzeteket, amíg meg nem oldjuk. (Mint az Idétlen időkig című filmben. Addig ismétli ugyan azt a napot, míg rá nem jön, hogy mit kell tennie.) Bár az életben minél nehezebben tanulunk, minél többször ismétlünk hiábavalóan, annál fájdalmasabbá válik a tanulás. Annál nagyobb lesz a pofon, amit akkor kapunk, ha ismét nem sikerül a "vizsga". Sok pofon nélküli gyakorlásra van alkalmunk, csak észre kell venni, és tanulni belőle.

Több gyakorló terepet használtam már, használok most is. A zarándok út volt a leglátványosabb, a tánc a legfolyamatosabb. Most újabb gyakorló terepet fedeztem fel. A táncon és a zarándoklatkor már megtanultam, hogy ha figyelem az érzéseimet, a mozdulataimat, eljátssza, megmutatja, gyakoroltatja életem feladatait, az éppen átélt nehézségeket, kérdéseket, problémákat. Most arra jöttem rá, hogy ezt nem csak tánc, vagy vándorlás közben lehet megtenni. Úszás közben figyeltem fel arra, hogy ez a mozgás, ahogy bármilyen mozgás is jó arra, hogy rájöjjünk egy-egy probléma megoldására, begyakoroljuk azt, amit az életbe átültetve már könnyebben használhatunk. Régóta úszom. Biztonságosan. Idejét sem tudom mikor volt ilyen utoljára, most mégis vizet nyeltem, és a tüdőmre szalad folyadék megállásra kényszerített. Egyből eszembe jutott, hogy túlságosan mellre szívok dolgokat. Ahogy folytattam a hosszokat a medencében, tovább figyeltem magam. A víz minden egyes levegővétel után beáramlott a számba, de a nyelvem és a torkom elzárta tüdőm és gyomrom elől az útját. Minden egyes levegővétel előtt a számba vettem a vizet, megforgattam, majd kiköptem. Pontosan azt csináltam ezekkel a mozdulatokkal, amit egyes természeti népek a nem ismert növényekkel. Ha nem tudták mérgező-e, vagy sem, a szájukba vették, megforgatták, rágták, és ha nem érezték a méreg jellegzetes szagát, ízét, érzetét, biztonsággal ehették. Ha megérezték valamelyiket, kiköpték, így nem lett komolyabb bajuk. Míg ha lenyelték volna, akár az életük is veszélybe került volna. Az úszás begyakoroltatta, hogyan kell a "mérget" mellre szívás helyett, kiköpni, hogy ne legyen tőle bajom. De nem csak a mozgással lehet gyakorolni az életet. Érdemes figyelni arra is, hogy milyen tanácsot adunk másoknak. Azokat ugyanis magunknak is mondjuk. Már egy ideje tudatosan figyelem magam, hogy mit mondok, tanácsolok, és megvizsgálom, hogy az az én életemben miként lehet beilleszteni. Ugyanezt teszem akkor is, ha valami nem tetszik a másikban. Ilyenkor azt nézem meg, hogy bennem az a nem tetsző dolog miként jelenik meg. Természetesen ezek nem mindig egy az egyben jelennek meg. Néha nehéz megtalálni a közös pontokat. Néha pedig nehéz szembe nézni vele. De mint minden, ez is csak gyakorlás kérdése. Minél jobban figyelünk ezekre, annál érzékenyebben vesszük észre a párhuzamokat. Minél jobban begyakoroljuk - bárhol is - annál könnyebben oldjuk meg. Érdemes kihasználni ezeket a gyakorlópályákat.

Csodálatos kőtenger, felhőkbe és felhők felett, oly közel és oly távol. Megláttam és megszerettem, emléke szívembe zárult. 

Szavakkal leírni nem lehet, képen mutatni nem lehet. Ki a hegyeket ismeri, érzi, ki nincs ott, meg nem érti. Ott van az én templomom, oltár rajta minden fa, minden bokor, minden szikla. Léptemmel imádkozom, lelkem a magasba száll. Hogy meddig jutok, Ő dönti el, én csak remélem, hogy imám eljut hozzá, és a csúcs kegyes hozzám. Mert ott fenn, a világ tetején a Kánaán vár, és a remény. Nehézségek, áldozatok, távoli kis pontok már. Nincs ott semmi, és minden ott van. Minden vagyok, és semmi sem, egyek vagyunk kettecskén. A boldogság még fokozódhat: a végtelen, az örök hűség emlékéül, kőbe zárva, a hegytől távol velem marad, szívemben építve saját csúcsát. A hegyről leérve, halkan visszanézve, áhítattal, dicsőséggel, imám végére érek. Lelkemben megült a béke, nincs már kérdés, nincs már válasz, fent oly közel s lent oly távol, az emlékek összemosódnak, az érzés örökre megmarad. 

Sokat tűnődtem mióta nem írtam, hogy miért nem írok. Két fő okot - vagy kifogást - találtam. Az egyik az idő. Nincs rá időm. Nincs rá időm? Tényleg? Ez lenne a valódi ok? Nem. Még csak közel sincs hozzá. "Arra van időd, amire szeretnéd, hogy legyen." Mondogattam "nagy bölcsen" mindenkinek. Ez a mondás átértékelődött bennem az elmúlt időben. De nem úgy, ahogy gondolná az ember. Hanem megláttam a valódi értelmét. Tényleg nincs nagyon-nagyon sok mindenre időm. Nincs időm megtanulni búvárkodni, nincs időm kiolvasni a Háború és békét, kevesebb az időm sportolni, zenélni, rajzolni, írni, meditálni. De miért nincs? Azért, mert helyette olyan dolgokat csinálok, amik jelenleg fontosabbak az életemben. Választottam. Boldog vagyok tőle. Néha eszembe jut, hogy csinálni kéne azokat a dolgokat, amiket szeretek, de annyira nem érzem szükségét, hogy meg is csináljam. Vagy ha mégis, láss csodát, találok rá időt. Szóval még mindig azt mondom, hogy arra van időd, amire akarod, hogy legyen. És nem kell, hogy mindenre legyen. Nem kell búvárkodnom, ha a hegymászás szerelmese vagyok. Azt, amit a zene, a rajz, a meditálás, az írás ad, azt megtalálhatom más tevékenységekben is. A hazafelé sétálásban, a vásárlásban, a fogmosásban, bármiben. Csak nyitottnak kell lenni. És ha épp az írásra van szükségem, lesz rá idő. Ahogy most is.

Másik kifogásom egy mondás írja le a legjobban: A buta fecseg, az okos beszél, a bölcs hallgat. Szeretnék bölcs lenni. Ki nem? Akkor hallgatnom kell? Elképzelhető. De még nem vagyok bölcs. Buta vagyok. Vagy okos. Nem számít. A lényeg, hogy azért írok, hogy tanuljak. Nagyon sokat adott már. Így hát úgy döntöttem, találok időt - ha nem is annyit mint régen - hogy elmondjam fecsegéseimet annak, aki meghallgatja. Vállalom butaságom, vagy okosságom, hogy majd egyszer talán bölcs lehessek. De addig is vegye ki belőle, aki akarja, amit tud, dogja ki, ami nem kell neki. Nekem a létem része lett. Nem csak szeretek írni, de sokat tanulok is belőle. Így ahhoz, hogy fejlődjek, ahhoz, hogy legyek, szükségem van rá. Ajánlom mindenkinek, bármilyen formában is. Írás közben megjönnek a válaszok. Ahogy egyébként megjönnek sok más tevékenység közben is. Bármi közben, amire épp időd van. Csak figyelj! Figyeld magad, figyeld a gondolataid, az érzéseid. Sok mindent elárulnak egy nyitott szívnek. 

A sok tűnődésem eredménye ez lett. A válaszom Lenni. A jelentése minden részletével.

Spiritualitás, vallás, hagyomány őrzés. A szívnek kedves szavak. Mégis eltorzultak. Életem hajnalán a vallás volt az egyetlen. Nem ismertem mást, el sem tudtam képzelni, hogy létezik más. Nem szerettem. Nem utáltam. Volt. Nem foglalkoztam vele, mégis életem részét képezte. Akár csak hagyományaink akkor fellelhető része. Ahogy cseperedtem, sok nemtetsző dolgot láttam, így elfordultam tőle. Istent újra a spiritualitásban találtam meg. Visszaadta a hitem, ezért hálás vagyok. Azonban itt is látok olyan dolgokat, amik miatt a vallást elhagytam. A hagyomány kezdeti természetességét felváltották az idegen kultúrák. Egyre inkább tűnt el. Most újra ismerkedek őseinkkel. Egyre nagyobb tudásszomjjal vetem bele magam. Ahogy vetettem bele Istennel való újraismerkedésembe is. Itt is látok olyan utakat, amik nekem nem tetszenek. Mégsem fordulok el már egyiktől sem. Változom. Már nem érdekelnek azok az irányzatok, amik az én értékrendemnek nem felelnek meg. Egyszerűen tovább megyek, nem foglalkozok vele. Nem húzom rá a teljesre. Csak a tiszta, jó részét látom meg. Hisz mindegyik jó. Mindegyik előre visz. Mindegyik ugyan oda visz. És, hogy hova, az csak rajtam múlik. Csak rajtad! Tiszta, fényes források ezek, melyek életet adnak a fáradt vándor testének, tisztulást a lelkének. Ahogy a forrásból ér lesz, patak majd folyó, beszennyezzük mire eléri célját, a tengert, óceánt. Mindenki máshogy szennyezi. De a forrás tiszta marad. A forrást nem érheti szenny. Keresd meg hát a forrást! Keresd meg a jót. Bármiben, amit csinálsz. Magadban. A hited segítségedre lesz. Onnan igyál. Ott fürödjél. Érezd, ahogy a tiszta víz lemos rólad mindent. Ahogy megtisztul tested, lelked. Érezd, ahogy szádon áramlik be a friss víz. Érezd, ahogy életet önt beléd. Ne higgy a szennyezett folyónak. A forrás tiszta. Vedd észre! Ne szennyezd! Legyen attól is tisztább. Jusson el a szeretet a tengerekig, az óceánig.

A meleg szoba ellenére a hajam nem száradt meg reggelre sem. Felkötöttem, sapkát húztam, és elindultam a szemerkélő esőben.

Aznap Kalocsára kellett elérnem, hogy újra fedél legyen a fejem felett. Csak 25 km-re volt. Pár település kivételével a földek között vezetett utam. Magyarország egyik legkisebb faluján is átment ez a szakasz. Gombolyag a neve, és csak 10-20 lakosa van. Izgatottan vártam, milyen lehet egy ilyen kicsiny falu.

Az első település Dunapataj volt, kb 7 km-re. Addig betonút vezetett, autók nem jártak rajta. Az eső végig szemerkélt ugyan, de nem volt zavaró. Meditáltam séta közben. Újra a kristály termet láttam magam előtt. Újabb titkok nyíltak meg előttem: ez a terem én vagyok. Bennem van minden kristály, ami csak a teremben fellelhető. Egy vagyok minden kristállyal. Én vagyok a terem, én vagyok a kristály. Én vagyok az oka minden elváltozásnak, betegségnek, és én is tudom megjavítani ezeket. Elég a kristályokra rá gondolni, előhívni, és kifejti jótékony hatását. A lecke felmondás tovább folytatódott. Jöttek a gondolatok megállás nélkül. Fény derült arra is, hogy gyógyításra tudom használni a köveket. A tisztításukkal, helyre tételükkel, aktiválásukkal tudom elérni. Minden embernek van egy ilyen terme. Ha eljut a terembe, elérte a belső énjét. Ahogy én is elértem előző nap. A teremben valóban meg lehet gyógyulni, és nem csak tüneti kezelést alkalmazni. Nem csak a testet, a lelket is gyógyítja. Ott fény derül az összefüggésekre, a szervezeti hálóra, hogy mi mivel van kapcsolatban minden síkon. Elkezdtem a termemet tisztogatni. Olyan volt, mintha csináltam volna egy nagy szellőztetést, egy olyan helységben, ahol nagy szürke füst gomolygott. A szellőztetés kivitte az összes szürke füstöt, majd egy kis seprűvel elkezdtem körbejárni a tömött asztalokat, polcokat, hogy a portalanítást is elvégezzem. Mint egy normális takarításnál.

A meditációt megszakította az út. Olyan szakaszhoz értem, ahol már szükségem volt a figyelmemre, így azt kifelé helyeztem. Földút következett. A szántók közötti úton mentem. Az eső rendületlenül esett, ezért az utam sártengerré változott. Jó kedvem volt az újabb felfedezésektől, és élveztem a sárban való csúszkálást is. A túrabotomra támaszkodva jó szórakozás volt. Mintha síeltem volna.

Kezdeti örömöm a megtett kilométerek számával egyre inkább apadt. Úgy 10 km után már nagyon elfáradtam a bokacsavargató járóföldtől. Az esőkabát, esőnadrág alatt már csurom víz voltam, ahogy bepállott az anyag. Ezért, ha megálltam, nagyon fáztam. Bármennyire is fáradt voltam, csak rövid időkre tudtam pihenőt tartani. Mindig csak amennyire feltétlenül muszáj volt, hogy igyak egy kortyot, egyek egy csokit, vagy pisiljek gyorsan.

A zsákom esővédője már átázott, és a dzsekim is elég nedves volt, így egy műanyag esőköpenyt is magamra húztam úgy, hogy a hátizsákom is alatta legyen. Délelőtt még jól is esett az eső. Élveztem, ahogy a vízcseppek legurulnak az arcomon. Azonban, ahogy teltek az órák, egyre jobban fáztam. Egyre hidegebb lett, én pedig egyre vizesebb. A kettő együtt már nem volt annyira jó érzés. Csak a megállás nélküli menetelést tartottam megoldásnak. Akkor nem fáztam. Mikor Gombolyagra értem, még mindig esett az eső. A legkisebb faluról alkotott romantikus képemet elmosat az esővíz. Csak a sártengert láttam. Aznap már 17 km volt a lábamba. Egy házból barátságtalanul ugató kutyák indultak meg felém. Mielőtt megijedhettem volna, a gazdájuk, a szomszédba menet rájuk szólt, így nem jöttek közelebb hozzám. Találtam egy betonból készült buszmegállót, ahova behúzódhattam, hogy megpihenjek kicsit. Rég nem volt fedél a fejem felett. Levettem az esőkabátot, a táskám, és igyekeztem kicsit szárítgatni magam. Hasztalan időtöltés volt, de megnyugtatott. Ittam, ettem egy csokit. Miközben majszoltam ebédnek nevezett nasimat, elmenet egy busz előttem. Intettem a sorőrnek, hogy nem azért állok ott, mert busszal szeretnék menni. Megállás nélkül tovább is hajtott. Megnéztem az útikönyvem. Még 8 km volt hátra végig a földeken. Összeszedtem a bátorságom, az erőm, felvettem a zsákom, az esőkabátot, és elindultam aznapi utolsó szakaszomra. Ahogy elhaladtam a házak között, előbbi kutyás ismerősöm, aki a szomszéddal beszélgetett, megszólított:

 - Miért arra mész?  - mutatott a földek felé. - Miért nem mész busszal?

 - Mert gyalog kell megtennem az utat. – válaszoltam.

Furcsa, érthetetlen tekintete elkísért az utcasarokig. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban ő néz futóbolondnak, vagy megint saját érzéseim tükröződtek más szemében. Már órák óta a sártengerben meneteltem, ami nagyon kifárasztott, és még 8 km-t akarok megtenni ott. Nem akartam jobban belegondolni, mert akkor biztos, hogy megvárom a következő buszt. Inkább csak mentem tovább. Mert gyalog kellett megtennem az utat.

Az eső nemsokára elállt. Épp jókor, mert zsákutcába keveredtem, így nyugodtam tudtam nézegetni a térképet. Elfogyott az út, a kanálisok elállták az utam. A térkép semmit sem mondott. Nem tudtam eldönteni, hogy hol vagyok pontosan. Nem volt már erőm visszamenni az utolsó jelig, így elővettem a GPS-t. Meg akartam nézni, hogy a kanálisok között hol tudok átmenni. Semmi sem látszódott rajta. A szél egyre erősödött. Nagyon fáztam egy helyben. Ahogy nyomkodtam a GPS-t, egyszer csak észrevettem egy berajzolt utat, rajta felirattal: Magyar Zarándokút. Mosolyom szélesre nyílt, felnéztem az ég felé, és hangosan köszönetet mondtam:

-  Isten áldja a 21. századi zarándokokat!

Az utolsó jelig való visszamenetelt így sem úsztam meg, mert oda vezetett vissza az út, ahol az utolsót láttam, de legalább már biztos voltam az irányba. Megpróbáltatásaim azonban még közel sem értek véget aznapra. Megkönnyebbültem, mert még nem tudtam, mi vár rám. A hőmérséklet folyamatosan esett. A botom kezdte megadni magát. Összecsukható túrabotot vittem magammal, ami nem bírta a sár súlyát, így az alsó harmada folyamatosan benne ragadt. Egy idő után már nem tudtam visszatenni. Már nem tartotta meg a menet. Az úton kerestem a növényeket, amikre rá tudtam lépni, hogy kevésbé csússzak meg, és gyorsabban tudjak haladni. Ahol nem volt növény, ott a csúszkálás miatt nagyon lassú volt a tempóm. Már a botomra sem tudtam támaszkodni. Nem volt se fa, se bokor, ami védett volna kicsit a széltől. Csak akkor álltam meg, ha már nagyon szomjas voltam, és találtam legalább egy kis bokrot. Ilyenkor alá kucorodtam, hogy kevésbé érjen a szél, de még így is nagyon fáztam. Ahogy levettem a hátizsákot, ami melegített, a tüdőm egyből elkezdett fájni, és köhögési roham kapott el. Egy-két gyors korty után vettem vissza a hátmelegítő zsákot, és mentem tovább, bármennyire is fáradt voltam. Nem volt más választásom.

Kalocsát már kilométerekről látni lehetett. Az időjárási viszonyok egyre rosszabbak lettek. A szél egyre erősebben fújt, ahogy közeledtem szálláshelyemhez. Már csak pár kilométer volt hátra, mikor Kalocsa fekete felhőbe burkolózott. A szél miatt nehezen tudtam az úton maradni. A botom végleg szétesett, nem maradt támaszom. Csak cipeltem a kezembe és éhesen, szomjasan, fáradtan, fázva mentem tovább előre. Halálfélelmet éreztem. Tudtam, hogy a pusztában ilyen körülmények között nem maradhatok már sokáig. Viszont a menedéket jelentő város épp egy hatalmas vihar blokádja alatt volt. Minden erőmet összeszedve vánszorogtam tovább. Úgy éreztem magam, mint a csata első sorában masírozó katona. Maradni nem lehetett, előttem pedig egy még rosszabbnak tűnő dolog, majd a csend. Kérdés csak az volt, hogy a győzelem vagy a vereség csendje. Imádkoztam. Minden egyes lépésnél a Teremtő nevét suttogtam. Jézus segítségét kértem. Felsoroltam az összes Szentet, Tanítót és Angyalt, akit ismertem, akiről valaha is hallottam. Kétségbe esésem egyre nőtt, és csak bennük bízhattam. Őket láttam egyetlen kiútnak. Tudtam, hogy velem vannak. De nem tudtam, hogy mi a Teremtő célja.

 - Vajon milyen befejezést szánt ennek a napnak?

Egy mondatot kezdtem el mantrázni:

 - Segíts Istenem!

Egyre csak ezt hajtogattam, ahogy mentem közelebb és közelebb a fenyegető viharba. Egyetlen kiútként csak azt láttam, ha még a vihar középpontja előtt a város falai közé érek. Ott már találok menedéket. A szél még erősebben fújt. Nem kímélt sem embert, sem növényt. Még jobban lelassította már egyébként is nehézkes járásom. Mikor már a szél kezdett elviselhetetlen lenni, mikor már szinte felkapott a földről, elértem a város szélét. A földút egy hídon keresztül vált aszfalttá. Mezőgazdasági telephez értem. Házak nem voltak, az épületek nem tompították a szél erejét, túl nagy távolság volt köztük. Úgy éreztem elértem a határomat. Nincs tovább. A cél előtt adom fel. Elhatároztam, hogy ha valaki felajánlja, hogy elvisz kocsival, elfogadom. Nem bírtam már tovább menni. A telep lakatlannak tűnt. Pár kocsi állt a parkolókban, de egy lélek sem járt kint. Egy villanyoszlopon megláttam a jelet. Mióta elindultam most először nem megkönnyebbültem tőle, hanem kétségbe estem. A nyíl visszafelé mutatott a pusztába. Megálltam előtte. Nem tudtam már gondolkozni.

 - Istenem, mit akarsz tőlem? Onnan jöttem. Nem akarok oda visszamenni! – mondtam az oszlopnak hangosan.

Feladtam. Gyökereket eresztett a lábam. Csak néztem az oszlopot. Mint egy mentőangyal, úgy tűnt fel egy férfi a parkolóban. Futni kezdtem felé, és kiabálni:

 - Segítsen! Kérem!

Mintha levegő lettem volna, a férfi ment tovább. Nem hallott. Nem látott engem. Pedig csak pár méterre voltam már tőle. Bement az épületbe. Újra egyedül maradtam. Tovább mentem hát, a város felé, fittyet hányva a jelre. Döntésem helyességét pár méter után egy újabb jel jutalmazta. Ez már a város felé mutatott. Megnyugodtam. Csendesült a szél. Egy útelágazásban jobbra fordultam. Nem volt több jel azon az utcán. Még egy kereszteződés. Jel sehol. Rossz helyen fordultam el. Nem volt erőm visszamenni. Arra gondoltam, hogy a városban biztos, hogy el lehet jutni más úton is a szálláshoz, így felhívtam a kalocsai segítőt. Ki volt kapcsolva a telefonja. Az idegeim már nehezen bírták a megpróbáltatásokat. Felhívtam egy barátomat, hogy a GPS koordinátáim alapján igazítson útba. Ő felvette ugyan, de nem volt számítógép közelében. 5-10 perc múlva ígérte, hogy visszahív. Letettem a telefont, és tovább mentem. Mialatt beszéltünk befordultam egy utcán. Nem tudtam, hogy merre megyek, csak mentem. Nem volt járókelő az utcán, akitől tanácsot kérhettem volna, csak mentem tovább. Még egy útkereszteződés tűnt fel előttem. A kereszteződés előtt egy körteárus ült.

 - Végre valaki, akitől megkérdezhettem, hogy merre menjek. – könnyebbültem meg.

Ahogy közeledtem a bácsihoz, a kereszteződés zebrájánál megláttam egy oszlopon a jelet. Abban a pillanatban a nap áttörte a felhőréteget, és bearanyozta az utat előttem. Elöntötte a szívem is a melegség. Megkönnyebbültem. Azért a mozdulat sort folytattam, és odamentem a körteárushoz, hogy a szállásom utcája felől érdeklődjek. Szívélyesen elmagyarázta merre menjek. Hála képen vettem tőle fél kiló körtét. Ahogy a körtét fizettem volna, megcsörrent a telefonom. Már boldogan szóltam bele, hogy megvan a jelem. A barátom azonban biztosra akart menni, ezrét ő is elmagyarázta, hogy merre kell mennem. Egyik kezembe a két szétjött bot, meg a körték, a másikban a telefonom, és botorkáltam a már napsütéses szélcsendes városban. A szállásig csacsogtunk telefonon. Közben folyamatosan mondta, hogy merre menjek, bár már nem volt rá szükségem. Újra az úton jártam. A kapuban tettük le a telefont. Egy kollégium bejáratánál álltam. Bementem, a portán senki sem volt. Újra felhívtam a zarándoksegítőt. Most sikerült elérnem. Két perc múlva már lent is volt értem. Egy tanári szobába vezetett. Ott egy hölgy vette át az idegenvezető szerepét. Felvitt a 2. emeletre, megmutatta a szobám, és a mosdót. Miközben kifizettem a szállást, lepecsételte az útlevelem, elmondta, hogy hogyan tudok kimenni és bejutni a kollégiumi szabályok szerint, ha meg akarom nézni a várost.

A szobában lepakoltam, és gyorsan felkaptam a szappant, törölközőt, száraz ruhát. Igaz, hogy a nap már sütött, de még át voltam fázva. Siettem a forró zuhany alá, nehogy beteg legyek. A tüdőgyulladástól még mindig tartottam. A meleg víz teljesen visszaöntötte az életet belém. Kimostam a ruháimat, és visszamentem a szobámba. Kiteregettem, és megálltam egy percre.

- Megmenekültem. – futott át az agyamon – Megcsináltam! Egyedül!

Egyre lelkesebb lettem. Végiggondoltam az eseményeket, és összeállt a kép. Egyedül csináltam meg. Mikor már segítséget kértem volna, a Teremtő nem hagyta, hisz egyedül is képes voltam végigcsinálni.

 - Bármire képes vagyok! – lelkesedtem.

A szelet azért küldte, hogy a vihart elűzze a város felől. Így elkerültem. Hatalmas katarzist éltem át. Meghatottságom imában kelt életre:

 - Kedves Teremtőm! A természet hatalmas. Hisz, Te vagy az is. Kérlek, segíts, hogy utam biztonságosan be tudjam fejezni! Kérlek, add, hogy jó idő legyen!

Az ima után elgondolkoztam az út további részén:

- Vajon mi vár még rám? Ez egy próba volt? Átmentem, vagy újra kell vizsgáznom? Mennyire kössem fel a gatyámat? – kavarogtak bennem a gondolatok. – Nem fogom abbahagyni! – lettem egyre elszántabb – Amíg csak bírom, megyek. Uram, Te velem vagy, bármire képes vagyok! Mindig velem vagy. Segíts nekem! Ámen!

Addig a pillanatig sokszor gondoltam, mondtam már azt, hogy túl vagyok a nehezén. Többször bebizonyosodott, hogy van nehezebb, és az első gondok eltörpültek a következők mellett. A gondokból tanul, fejlődik az ember. Így ha egy problémát megold, akkor jöhet a következő fokozat. Egy nehezebb próbatétel. Ha egy valamit megtanult, jön a következő lecke. Addig jó, amíg nem vagyunk túl a nehezén. Hisz addig élünk.

Imám és gondolatmenetem befejezve elkezdtem öltözni, hogy felkeressek egy vendéglőt. A vihar lehűtötte a levegőt. Szomorúan vettem észre, hogy a túranadrágom még nem száradt meg, és ahhoz, hogy aláöltözőben (cicanaciban) menjek, már hideg volt. Felvettem hát annyi réteget, amennyit csak tudtam, hogy a vizes nadrágnak minél nehezebb dolga legyen az átnedvesítéssel, és kimentem a kollégiumból. Az első két lépés után már nagyon fáztam. Futni kezdtem. Nem ismertem a várost, nem tudtam, merre van étterem. Csak rábíztam magam a megérzéseimre, és futottam, mintha tudtam volna, hova. Megláttam egy cukrászdát, bementem melegedni. Nem kívántam az édeset, már inkább főtt ételt ettem volna, de hogy időt nyerjek a melegen, rendeltem egy somlóit, és egy jó forró mézes teát. Bementem a mosdóba, hogy a kézszárítóval kicsit megmelegítsem a nadrágom. Nem volt kézszárító. Megettem a somlóit, megittam a teát, amíg meleg volt, és útbaigazítást kértem, hogy hol van a legközelebbi étterem. A sarkon túl volt is egy. Újra futásnak eredtem. Az étteremben egyedül voltam. Kértem egy erőlevest – az mindig jó, ha megfázik az ember – forró teát, és rántott sajtot. Már fájt a vesém, a petefészkem. A vizes nadrág és a hideg levegő kezdte megtenni hatását. Megnéztem az étterem mosdóját is, hátha itt már van kézszárító. Úgy látszik, ebben a városban annyira nem szeretik ezt a szerkezetet. Itt sem volt. Mire visszaértem kihozták a teát és a levest. A két forró lét úgy szívtam magamba, mintha azon múlt volna, hogy megfázok-e, milyen gyorsan tudom meginni a forró italokat. De a gyorsaság nem segített. Egyre rosszabbul lettem. Már éreztem a láz szelét. Fájt a tüdőm, a felfázás jelei egyértelművé váltak. Nem bírtam tovább ott ülni. Megkértem a pincért, hogy csomagolja be a rántott sajtot, és visszafutottam a kollégiumba. Éhes már úgysem voltam, a kényszer előétel megtette hatást. Szobámba érve ledobtam magamról vizes, nyirkos ruháimat, gondosan kiteregettem, és bevackoltam magam az ágyba. Bebújtam a hálózsákomba, és magamra húztam az ott talált takarót is. Félelmem, mi szerint egy megfázás vagy felfázás miatt kell félbe szakítanom az utam, egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Ahogy áradt szét bennem a meleg, úgy nyugodtam meg egyre inkább. Mikor biztonságos meleget éreztem minden porcikámban, kibújtam, megettem a sajt felét, majd újra visszakuckóztam az ágyba. Elolvastam a másnapi szakaszt, és megírtam az eseményeket. Amint végeztem szokásos tennivalómmal, meditálni kezdtem. Ahogy elkezdtem, megakasztott valami. Hirtelen magamat láttam kívülről. Egy lándzsaszerű valami állt ki a homlokomból. Kihúztam. Egy újabbat láttam felém repülni. És még egyet, és még egyet. Olyan volt, mintha egy csata kellős közepén álltam volna, és mindenki engem támadna. Nyilasok lőnek felém, dárdával támadnak. Csak a vészesen közeledő fekete lándzsa felhőt láttam. A Teremtő segítségével egy védő burkot húztam magamra, és szeretetet küldtem a támadóim felé. A szeretet ereje hatalmas. Hatalmasságát most is megmutatta. Támadóim eltűntek, mint a vihar, én pedig mély álomba zuhantam. Egész napos zaklatottságom után végre nyugalomra találtam. Minden feszültség elszállt belőlem.