Reggel megint nyúzottan ébredtem. Nem volt jó kedvem. Honvágyam volt. Nem értettem magam. Eddig nem ismertem ezt az érzést. Pedig bőven volt rá alkalmam, hogy ilyet érezzek. 3 helyen laktam. Egerben nőttem fel, a szüleim még most is ott élnek. Pestre költöztem fősuli után, sokáig ott terveztem letelepedni, ott volt a lakásom. Békéscsabán dolgoztam, és már ott volt az életem is. Sokat utaztam, nem csak a 3 város között, belföldön, külföldön is. Mindenhol otthon éreztem magam. Így sehol sem volt honvágyam. Ez idáig.
Felöltöztem. Elkezdtem pakolni. Bevillant egy kép, ahogy pakolok. Egy másik szobában. Aztán még egy, ahogy megint máshol pakolok. Végig pörgött az elmúlt egy hét pakolása. Elfáradtam. Nehéz volt pakolni. Rutinból csináltam.
Megint úton voltam. Most Apostag felé. Nem sokkal később megálltam reggelizni. Jobb híján csokit. Ahogy reggelente eddig is, most is köd volt, ködszitálással kiegészítve. Nem akart kisütni a nap.
Ezen a napon is a gáton kellett végig menni, de már nem voltak házak. Egyik oldalát az ártér, másikat a szántóföldek szegélyezték.
Egyik pihenőmet töltöttem épp a hálózsákomon ülve az út szélén a fűbe, mikor négy srác robogott el előttem biciklivel. Fel voltak pakolva nagy cuccokkal, sátorral. Látszott rajtuk, hogy már ők is régóta úton voltak. Mind a négyen mosolyogtak, és köszöntek, ahogy elmentek mellettem. A szemükben összetartozást és büszkeséget véltem felfedezni. Egy közösség voltunk. Még ha nem is találkoztunk azelőtt, a vándorok közösségébe tartoztunk mindannyian. Nem tudom, hogy ők is így gondolták-e, vagy csak a saját büszkeségemet láttam bennük, de ez nem is számított. Mindig is csodálattal néztem azokat az embereket, akik egy szál hátizsákkal (biciklivel, lóval vagy gyalog, mindegy) nekivágnak a nagyvilágnak. És most én is egy voltam közülük. Ehhez a felismeréshez kellett, hogy a srácok szemében tükröződjenek gondolataim. Csodálatos érzés volt tartozni valahova. Sóvárogtam a fiúk után. Beszélgetni akartam velük. Annyira jól esett volna, ha megállnak mellettem. De nem tették meg. Tovatekertek és ezzel a megismerkedés reménye végleg elszállt.
Lassan feltápászkodtam, és tovább gyalogoltam. Pár száz méter után egy sorompónál alakok rajzolódtak ki a gáton. Ahogy közelebb értem, észrevettem, hogy a biciklis srácok azok. A Teremtő megint tanúbizonyságát adta, hogy meghallgatja kérésemet. Már messziről mosolyogtunk egymásra. Nem gondoltam volna, hogy gyalogszerrel beérem őket. Megálltak szerelni, és főztek egy kávét. Még messzebbről láttam, hogy az egyikőjük az erdő felé vette az irányt, míg a többiek a sorompónál pihentek. Ahogy melléjük értem, megszólított az egyik:
- Kérsz egy kávét? – kérdezte angolul.
- Igen, köszönöm! – és már nyújtotta is a lábosát, az illatos finom meleg itallal.
Sajnos nem túl jó az angolom, így nem beszélgettünk sokat. Elmagyaráztam, hogy honnan jöttem, és mit csinálok. A bemutatkozásukból kiderült, hogy az egyikőjük olasz - így már értettem, hogy miért volt olyan finom a kávéjuk - a másik német, a harmadik iraki, és a negyedikről csak annyit mondtak, hogy elment a dolgát intézni, majd jót nevettek bemutatkozási tréfájukon.
A kávé nagyon jól esett. Visszaadtam az edényt, és búcsút intettem.
- Tíz perc múlva találkozunk! – kiáltottak utánam játékosan.
Kinyújtottam a nyelvem rájuk, méltatva övön aluli megjegyzésüket.
Tíz perc múlva valóban utolértek, és végleg búcsút intettünk egymásnak. Feldobott ez a kis játék.
Hamarosan Dunavecsére értem. Ott megebédeltem, mert mikor a szállást foglaltam, azt a tanácsot adták, hogy vásároljak be ott, mert Apostagon, aznapi szálláshelyemen nem biztos, hogy lesz nyitva bolt. A település végében találtam egy kis vendéglőt. Rajtam kívül más nem volt bent. Kissé elszoktam a rendes meleg ebédtől. Jól esett a meleg étel a megszokott csoki helyett. Ebéd után nem sokáig maradtam az étteremben, inkább folytattam az utat. Letértem az útról, az étterem miatt, így visszafelé indultam, hogy megkeressem az utolsó jelet. Nem emlékeztem rá, hogy hol láttam utoljára, már jó ideje nem figyeltem. Pár száz méter után megvolt újra a jel, mely visszavezetett az étterem irányába. Már majdnem visszaértem ebédem színhelyére, mikor újra visszafordultam, ugyanis a könyvemben lévő térkép szerint nem arra kellett menni. Valahol le kell fordulni jobbra, hogy újra a gátra jussak, de nem volt meg a fordulópont. Megkezdődött hát újra a jelkeresés. Minden oszlopnál, útkereszteződésnél, és bármilyen pontnál, amire ki lehet festeni a jelet, hátra fordultam, és alaposan megnéztem, nincs-e rajta utam mutatója. A jelek csak egy irányúak, visszafelé nem lehet észrevenni őket. Ezért kellett forgolódnom szinte méterenként. Isteni sugallatra megálltam egy közlekedési táblánál. Ahogy jobban megnéztem a táblatartó oszlopot, észrevettem egy kerek matrica helyet, aminek egy csillag volt az egyik oldalán. Így néz ki az út logója is. Mint egy bomba, aminek a kanóca már teljesen leégett, és a szikrák a bomba közvetlen közelében szikráztak. A matricát lekaparták. De a nyoma mutatta a szemfüles zarándoknak az utat. Elindultam hát arra, amerre a szikrák mutattak. Jó volt az irány, újra az úton voltam. Örömmel töltött el, hogy már az sem okoz különösebb nehézséget, ha csak jelárényékok vezetnek.
A gáton birkanyáj között barangoltam. Teli hassal nem esett jól a mozgás, azonban Apostag már csak 4 km-re volt. Ez is egy rövidebb, 20 km-es szakasz volt, a nagyját megtettem már. Hamar megláttam a falu házait. A határban még leültem egy utolsó pihenésre. Ahogy felnéztem, arra lettem figyelmes, hogy az ősz határánál telepedtem le. Az ártéri fák jobbról, amerről jöttem, még zöldek voltak, de ha balra néztem, már sárgába fordult a leveleik színe. Az őszbe tartottam. Aznap még az idő is őszies volt. Nem volt napsütés. Ez erősítette komor kedvem, honvágyam. Bár gyönyörű volt az elém táruló látvány, nem sokat foglalkoztam vele. Legnagyobb meglepetésemre, Békéscsabára vágytam. Arra a helyre, mi ellen tiltakoztam sok-sok éven át. Már nem akartam Pesten élni, ahogy terveztem. Csabán otthonra leltem az elmúlt időben. Jó érzés volt rádöbbenni arra, hogy végre már nem akartam máshol lenni, mint ahol vagyok. Ott voltam, ahol lennem kellett. Utólag arra is rájöttem, hogy nem a helytől függ, hogy jól érzi-e magát az ember. Bárhol lehet az otthon. Bárhol érezheti jól magát. Egyetlen egy dologra van csak szükség. Szeretetre. Ha ez megvan, minden megvan.
Ahogy beértem a faluba, hívtam a zarándok segítőt, mert egy elágazásnál két irányba mutattak a jelek. Elmagyarázta, hogy merre menjek. Egy játszótéren beszéltük meg a találkát. Könnyen megtaláltam a teret, leültem egy padra, és hallgattam a szomszéd házból kiszűrődő zenét. Megállt mellettem egy kocsi az úton. Egy életvidám lány mosolygott ki belőle. Ő volt a zarándoksegítő, aki a napsütést hozta el. Jókedve ragadós volt, egyből a szívemig hatolt.
- Gyere, szállj be, megmutatom a szállást. – mondta mosolyogva
- Ne haragudj, de nem szeretnék kocsiba szállni. Végig gyalog szeretném megtenni az utat. Messze van? Elmagyaráznád, hogy merre menjek? Remélem, megértesz. – utasítottam vissza felajánlását.
- Persze, semmi gond. Nincs messze, csak egy sarok. A kupolás ház. Kinyitom a kerítést, mire odaérsz. – hangzott a válasz, és közben mutatta az irányt.
Boldogsággal, és büszkeséggel töltött el, hogy volt erőm visszautasítani a kísértést.
- Megcsinálom. Gyalog. Képes vagyok rá! – biztattam magam.
A szállás egy régi ovi volt, egy patinás, hideg épület. A segítő körbevezetett, majd megpróbálta begyújtani a bojlert. Nem sikerült, de hívott segítséget, aki két óra múltára ígérte jövetelét. Addig ki lehet bírni meleg víz nélkül. Nem volt hosszú ez a szakasz, annyira meleg sem volt, nem izzadtam meg, akkor nem éreztem hiányát a meleg vizes zuhanynak.
Kaptam pecsétet az útlevelembe, a szállásért nem kértek pénzt, az önkormányzat így támogatja a zarándokokat. Ez a gesztus nagyon jól esett. Megbeszéltük, hogy reggel hova tegyem a kulcsot, és távozott segítőm.
Volt még két órám, míg megjön a srác, aki a bojlert szereli meg. Nagyon hideg volt a házban, ezért inkább elindultam sétálni. Elmentem a templomig, ami csak öt percre volt. Zárva találtam. Elszomorított, hogy nem tudok bemenni. Volt ugyan az ajtón egy telefonszám, amit felhívhattam volna, és bejutok, de a rossz kedvem visszatért, és nem engedett cselekedni. Inkább visszamentem a hideg házba, hogy ott várjam, hogy legyen meleg vizem, ami talán életet lehel belém.
Leültem egy fotelba, betakaróztam, és elolvastam a következő napi szakaszt, leírtam az aznapit. Befejeztem szokásos napi szeánszom. Még mindig nem jött senki. Elgondolkoztam a reggeli érzéseimen. Egy hete voltam úton. Az egy hét nem tűnik soknak: sem munkából, nyaralásból még kevés is, és nem sok távollétből sem. Úgy tűnt, csak vándorlásból sok. Fárasztott az örökös pakolás. Minden reggel máshol keltem fel, felöltöztem, bepakoltam a zsákomba, és útnak indultam. Másnap reggel újra felkeltem, megint új helyen, megint pakoltam. És ez így ment tovább nap, nap után.
- Szeretnék már végre megállapodni! – hasított belém a felismerés.
Nem a pakolással volt a baj. Nem az az egy váltó póló, zokni, alsónemű berakása volt fárasztó. Az fárasztott, amit eddigi életemben csináltam. Nem voltak gyökereim. Nem tudtam, és nem is akartam megállapodni.
- 31 éves lettem. Ennyi idő kellett, hogy benőjön a fejem lágya?
Most éreztem először, hogy elég volt a kalandokból. Csak egy társra vágytam, életem végéig. Volt idő, mikor ijesztett ez a gondolat. Ennek vége. Gyökerekre vágytam. Elég volt a pakolásból. Rájöttem arra is, hogy most mit, kit kellett elengednem, hogy ne legyenek kiütéseim. Az a figyelmeztetés az összes eddigi és ez után következő férfinak szólt. Mindenkinek, egy kivételével.
Rövid szakasz volt az aznapi, azonban ez volt a legmegterhelőbb lelkileg. Nagyon elfáradtam. Magányos voltam. És még a lakhelyem is hideg, hideg vízzel.
Az egyik szobában találtam egy régi mesekönyvet. 40 mese volt benne. Oda vittem a fotelemhez, és elkezdtem olvasni. Csak a tündérmeséket olvastam. Minden mese arról szólt, hogy a szeretet mindent legyőz. Felbontottam a medvecukrot is. Mégis csak szükségem volt rá. Nem tudom hazavinni. Fájt! Nagyon fájt a lelkem. A magány, a honvágy. Mind mind a lelkem marcangolta. Beesteledett. Nem jött a srác. Nem volt meleg vizem. Ebben a hidegben semmi porcikám sem kívánta a hideg vizes zuhanyt, így inkább kihagytam a mosakodást. Magamba roskadtam, és a mesék, medvecukrok világában kerestem a vigaszt. Mire a könyv végére értem, már az ágyban feküdtem, jó meleg hálózsákomban. Hatásosnak bizonyult lélekemelő taktikám. A cukor és a mesék birodalma megnyugtatott, és mély álomba szenderültem.
