Október 6-án délután érkeztem Esztergomba. Előző esti felkészültségem egy csapásra elszállt, ahogy leléptem a vonatpótló buszról. A szállásom a bazilika mellett volt. Nem gondoltam, hogy egy bazilikát megtalálni nehéz feladat lenne, így eszembe sem jutott, megnézni egy térképen, hogy jutok el oda. Azt se tudtam, hogy merre induljak. Így történt, hogy 0. napot csináltam. Egy igazi fesztiválozós 0. napot, ahol ízelítőt kaptam abból, ami rám várt. A megérzésemre bíztam magam, és elindultam egy irányba. Pár méter után megláttam a Mária út jelét. Bár nem tudtam, hogy hova vezet, de abban biztos voltam, hogy a bazilikáig elvisz. Egy térnél elveszítettem a jelet. A téren állt egy bazilika kinézetű építmény, de nem volt olyan nagy. Mivel még az esztergomit nem láttam, kissé összezavart. Kavarogtak bennem az ellentétes gondolatok:

 - Ez nem lehet az. Túl kicsi. De a jelek ide vezettek, nem találok többet, és formára olyan. Akkor sem lehet.

Amíg átsétáltam a tér másik felébe, folyamatosa harcoltam a gondolataimmal. Bementem egy élelmiszer boltba, és megkérdeztem, hogy merre van a Szent István tér. Nem tudták megmondani.

 - Mit keresel?– kérdeztek vissza.

Félve mondtam ki, hiszem nem voltam biztos abban, hogy nem épp előtte állok:

 - A Bazilikát.

 - Ó, az még nagyon messze van. – hangzott a válasz, és már indultak is ki velem a bolt elé, hogy megmutassák az irányt, amit követnem kellett.

Pár méter után újra megtaláltam a jeleket. A Mária-út és a Gyöngyös út kéz a kézben elvezettek a bazilikáig. Amint megláttam a kupoláját, felcsendült egy dallam. A bazilikáig kísért a zene, zengett az egész város. Nézelődtem, hogy honnan jöhetnek a hangok. Az első dallamoknál abban sem voltam biztos, hogy valóban szól, hogy mindenki hallja, és nem csak az én fejemben van. De semmi kétség, valóságos volt. Csodálatos számomra addig ismeretlen fúvós hangszer dallamai kísértek. Úgy éreztem engem ünnepel minden és mindenki. Utóbb kiderült, hogy a zenei fogadtatás mégsem nekem szólt. Minden nap megszólal a tárogató Trianon emlékére, egy szomorú dallal. Azonban ez a tudat sem csökkentette az érzést, hogy nekem szól a zene, és ünnepi volt az, nem szomorú. Lehet, hogy senki sem tudta ott, hogy megyek. Lehet, hogy senki sem tudta, hogy mire készülök. Lehet, hogy másért zenélnek. Lehet, hogy már sokan megtették ezt az utat, és nem is olyan egyedi. Nem is olyan nagy szám. Pedig az volt. Nekem az. És a zene is nekem szólt. Még ha rajtam kívül más nem is tudta ezt. Csodás fogadtatás volt ez egy csodás út előtt. Következő eltévedésem dicsőítése. A bazilika előtt szintén jelet veszítettem. Újból segítséget kértem egy járókelőtől. Bár (mint utólag rájöttem), a Szent István téren álltunk, elirányított messzebbre, ki a belvárosból. Elindultam az útmutatás irányába, majd pár lépés után újból megálltam, és visszamentem. Valami nem hagyta, hogy tovább menjek a téves úton. Éreztem, hogy nem jó. Már a szállás körül köröztem, de nem találtam. Egy újabb segítő, egy büfés képében, megmutatta a helyes irányt. Végre megvolt az első szállásom. Az első tévedésekkel. Az első tanításokkal. Ízelítővel az út és a jelek megismeréséből. Megtanultam, hogy nem szabad mindent elhinni. Meg kell találni a megfelelő segítséget, kiszűrve a tévesből. A szálláson nagyon szívélyes volt a portás. Beszélgettünk a városról, az útról. Kiváltottam az útlevelemet, megvettem az útikönyvet, amiben minden napi szakasz le van írva, térképpel, történelmi háttérrel, és tanácsot kaptam, hogy hol érdemes vacsorázni. Letettem a zsákom, majd elindultam felfedezni a várost, és elkölteni vacsorámat. Bár nem volt nagyon meleg, de a fagyizás nem maradhatott el. Már legalább három éve nem eszek a hétköznapokban fehér lisztet és cukrot. Egy betegséggel kezdődött, amiből felgyógyulva a tiltó listámon megtartottam ezt a két dolgot. Jobban érzem magam, ha nem eszem ezeket. Fittebb vagyok, és nincs kajakómám egy-egy ebéd után. Egy kiskaput iktattam be. Ha sportolok. Egy napos sportprogramoknál mindent eszek. Nem kockáztatom meg azt, hogy lefordulok a sziklafalról, mert épp nem tudok azt enni, amit szoktam, ezért nem eszek, és leesik a vércukrom. Ilyenkor kell az energia. E szerint a szabály szerint a zarándokúton nem voltak tabuk az étkezés terén. A hétköznapokban húst is keveset eszek. Nem vagyok vegetáriánus, de nagyon szeretem a zöldséget, gyümölcsöt, különféle gabonákat. Egyre jobban kiszorult a hús a táplálkozásomból. A megnövekedett mozgás miatt úgy döntöttem, ha lehet, minden nap eszek húst is az úton. Így hát most elővehettem a rég nem látott régi finomságokat, mint a fagyit. És persze vacsorára a palacsintát, egy csülkös bablevessel, hogy elválassza a két édeset egymástól. Nagyon ízletes volt. Közben elolvastam az első napi leírást. Az egyik pincér látva az útikönyvemet, odajött beszélgetni az útról. Ezzel kezdetét vették az „én is mennék, de...” típusú beszélgetések, és szép sorjában visszahallottam azokat a kifogásokat, amikkel én is megküzdöttem az elmúlt hónapokban. Igyekeztem bátorítani, ami magamnak is szólt, hisz még fogalmam se volt arról, hogy mi vár rám. Búcsúzóul kaptam egy nyakba akasztós kulcstartót a csárda emblémájával. Jól esett a kedvesség, és igazi értékként tekintettem a szuvenírre. Kincsemmel a zsebemben a bazilika előtti Mária szobornál megálltam, hogy áldást kérjek az útra:

            - Kedves Mária! Kérlek vigyázz rám az úton, add, hogy megéljek mindent, amit meg kell élnem, és megtanuljam, amit meg kell tanulnom.

Próbáltam meditálni is, de túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy elmélyedjek magamban, így inkább visszatértem a szállásra, hogy rápihenjek az előttem álló kihívásokra.

Kimostam a ruháimat, majd nyugovóra tértem. Az álom azonban nem akart jönni. A falak papírból voltak. Hallgattam, az udvaron átmenő embereket. Egy iskolás csoport ott tartott eligazítást a szállást illetően, és szép lassan elkezdtek szállingózni egy esküvő vendégei is lagziból szálláshelyükre. Az izgalom és a zsibaj mellett kilátástalannak tűnt az alvás. Hajnalban feladtam, és útra keltem.