Vajon miért élünk önpusztító életet? Az öngyilkosságot elítéljük, és mégis azt tesszük. Csak épp lassabban, más módon. De gyilkoljuk a testünket, szellemünket, lelkünket. Ki, mikor melyiket. Nagyon sokféleképpen tudjuk bántani magunkat. Kreativitásunk ebben is határtalan. A legalapvetőbb kívülről is látszódik. Drog, dohányzás, alkohol, egészségtelen ételek, a túlzott- vagy épp a nemevés. Vannak ennél rejtettebb eszközök is. A tartósítószerek, amit megeszünk, a sok vegyszer, amivel "tápláljuk" a földet különféle módon, mely idővel visszakerül hozzánk. A végtelenségig lehetne sorolni. Azonban nem ezekről akarok írni. Hanem egy olyan pusztításról, ami bennem csak ma tudatosult.
Igyekszem egészségesen élni, és figyelni a környezetemre is. Sok mindent megtesztek ezért, de még van hova fejlődnöm. Nagyon messze vagyok még attól, hogy a testemet és a Földünket ne mérgezzem. Mégis úgy gondolom, ahogy élek, már egészségesnek számít a mai világban. Sokat sportolok, sokat vagyok a természetben, sok zöldséget, gyümölcsöt, gabonát eszek, fehér cukrot és lisztet nem, húst csak keveset eszek, kerülöm a vegyszereket, ecettel, szódabikarbónával takarítok, mosok. Vegyszermentes házi szappant használok. Sokszor a papír zsebkendő helyett az anyagot választom. Szelektíven gyűjtöm a hulladékot. Foglalkozom a lelkemmel is, sokat meditálok, egyre jobban figyelek a megérzéseimre. Ennek ellenére ma mégis felmerült bennem a kérdés, hogy miért élek önpusztító életet? Oly sokszor tudjuk, hogy mit kellene tenni, vagy mit nem kellene tenni, és mégsem tesszük. Nincsenek újdonságok. Az ősi igazságokat továbbítjuk ma is. Ma azonban mintha csak szajkóznánk. Klisékké válnak az örök igazságok, mert csak mondjuk, de nem ezek szerint cselekszünk, élünk. Spirituális utam kezdete óta egyre jobban figyelek arra, hogy ezek szerint a mondatok szerint éljek. A szívemre, az érzéseimre hallgassak. Egyensúlyban tartsam a testem és a lelkem. Foglalkozzak a szellemi világgal is, ne csak a fizikaival. Van hogy sikerül, van hogy nem. A végletek között igyekszem megtalálni a középutat. Fejlődésemnek veszem, hogy egyre több olyan nap van, mikor sikerül. Azonban vannak még olyan napok, mikor visszahúz a sötét, és elfelejtem a bölcsességeket, elnyomom a megérzéseimet. Pedig tudom. Tudom, hogy mit kell tennem. Tudom, hogy fel kell állni, és menni tovább. Mégis a sárban ülök. Miért jó ez nekem? Miért csak mondjuk, és nem tesszük amit kell?
Olvastam egy történetet. Elgondolkodtatott. Egy nő sóbálvánnyá meredve állt egy tó partján, és a vizet nézte ijedten. Ezt meglátta egy férfi, aki gondolkozás nélkül a vízbe ugrott, és kimentette a tóba esett kisgyereket. Mire a férfinek leesett, hogy miért is ugrik a vízbe, már a kezében volt a gyermek. Megmentette. Mert az érzéseire hallgatott. Vajon ma hányan figyelnek az érzéseikre? Hányan ugranának gondolkodás nélkül csak az érzéseikre hallgatva? Tudom, hogy vannak, akik megtennék. És egyre többen lesznek.
