Csodálatos kőtenger, felhőkbe és felhők felett, oly közel és oly távol. Megláttam és megszerettem, emléke szívembe zárult.
Szavakkal leírni nem lehet, képen mutatni nem lehet. Ki a hegyeket ismeri, érzi, ki nincs ott, meg nem érti. Ott van az én templomom, oltár rajta minden fa, minden bokor, minden szikla. Léptemmel imádkozom, lelkem a magasba száll. Hogy meddig jutok, Ő dönti el, én csak remélem, hogy imám eljut hozzá, és a csúcs kegyes hozzám. Mert ott fenn, a világ tetején a Kánaán vár, és a remény. Nehézségek, áldozatok, távoli kis pontok már. Nincs ott semmi, és minden ott van. Minden vagyok, és semmi sem, egyek vagyunk kettecskén. A boldogság még fokozódhat: a végtelen, az örök hűség emlékéül, kőbe zárva, a hegytől távol velem marad, szívemben építve saját csúcsát. A hegyről leérve, halkan visszanézve, áhítattal, dicsőséggel, imám végére érek. Lelkemben megült a béke, nincs már kérdés, nincs már válasz, fent oly közel s lent oly távol, az emlékek összemosódnak, az érzés örökre megmarad.