HTML

Mindennapi zarándokutam

Sokszor hallottam már, és tapasztaltam is, hogy az Út a fontos, nem a cél. Mégis csak ma fogott meg igazán ez a mondat. Ha az Út a fontos, akkor miért nem figyelek rá? Ezen a kérdésen elgondolkozva arra jutottam, leírok mindent, amit az utam során megtanulok, minden pozitívumot, ami történik velem ezen az úton, hogy ne vesszen a feledés homályába.

Friss topikok

  • SzabóAnna: @medali: Nagyon találó ez a mondat, benne van minden, köszönöm!:) (2015.08.05. 22:06) Ki vagyok?
  • : A hinduk is pont így gondolták már több ezer évvel ezelőtt. A jelenlegi életünk kihatással lesz a ... (2015.01.04. 20:42) Gyakorlótér az egész világ
  • : Buddhát nem érdekelte a pénz. Le is mondott róla, és rájött hogy mi az élet valódi értelme. Őt ké... (2015.01.04. 20:37) A pénz boldogít?
  • MZituska: Én még nem láttam, de szerintem meg fogom nézni. (2015.01.04. 20:01) Filmajánló - A Mennyországot választom
  • enderdy: Teljesen igazad van! Meg kell élnünk a csodákat, különben mi értelme az életnek? Köszönöm, jó kis ... (2014.07.22. 14:04) Mi a csoda?

Véletlen? Vagy sors? Vagy mi magunk? Nászutunkat a véletlen folytán sorsszerűen mi magunk választottuk. Nem hiszek a véletlenben. A sorsban, a jelekben, Istenben már annál inkább. Először mi is egy megszokott tengerparti utat tervezgettünk. Csakhogy az időpont sehogy sem volt jó erre. A tavaszi, újjá éledéskori esküvőhöz nem illik a tengerpart. Hideg van hozzá. Az esküvő utáni nászút azonban el nem maradhat, így más megoldást kellett nézni. Nem gondolkoztunk sokat. A hegyek az életünk. Sok-sok fontos dolog történt már ott velünk. Mi lehetne szebb ünneplése közös életünk megkezdésének, mint egy zarándok út hazánk hegyeiben. Már csak a megfelelő hegyet kellett kiválasztani. Sok minden szóba jött, míg szembe nem jött velünk a Kék túra. A szikra lángra kapott, és már nem volt megállás. Ez lesz az! Megtaláltuk! Hogy házasságunk legalább olyan hosszú legyen, mint a Kék túra (aztán meg a körtúra...), végigjárását tűztük ki célul a nászútra. Persze nem egyből az egészet. Most egy picit, majd minden évben egy következő szakaszt évfordulós ünneplésre.

Egyre jobban tetszett a gondolat. Izgatottan vártam, hogy elindulhassunk közös életünk vándorlásán. Az esküvő után két nappal indultunk. Hollóházától kezdve bejártuk a Zempléni szakaszt. Négy és fél nap felhőtlen boldogság, vagy 110 km a természet ölében, hazánk egyik legszebb hegységében. Felemelő érzés. 

Első nap a boldogság jegyében telet. Végre megérkeztünk. Végre újra felhúzhattuk a bakancsainkat. Felhőtlen örömünkben lépdeltünk az első kilométereken. A Boldogság Kék Útját jártuk. Minden csodaszép volt. Rácsodálkoztunk sok virágra, növényre, állatra, emberre. Egyszerűen minden szép volt. Mint a házasság, kapcsolat első időszakában. Mikor még nincsenek gondok, vagy ha vannak is, azt eltakarja a rózsaszín felhő, mikor még minden új, és minden szép. Mikor még csak az számít, hogy együtt legyünk. Csak az számított, hogy végre útra kelhettünk. Megismerhetjük hazánk gyönyörű tájait. Aki még nem próbálta, annak nem tudom elmagyarázni. Aki már próbálta, annak nem kell. Az úton levés öröme, a vándorlás szabadsága, a zarándoklat misztériuma. Semmihez sem fogható. Eggyé váltunk a természettel, egymással. Már együtt mentünk. Összekötöttük az életünket, összekötöttük az utunkat. Együtt könnyebb volt. Amit én nem vettem észre, azt észrevette a társam. Ami ő nem látott, arra én hívtam fel a figyelmét. Boldog voltam. Az első szállásunk Bózsvára esett. Mint aznap minden, az is fejedelmi, ahogy a vacsoránk is. Túlcsordult a szívem. Rózsaszín szemüvegem pinkre váltott. Második napunkat ugyan ezzel a lendülettel folytattuk. Szebbnél szebb helyeken jártunk. Rudabányácskán nászutas lakosztály, házi vacsora várt. Nap közben ismét a házasságon, a kapcsolatokon elmélkedtem. A házasság terén nincs még saját tapasztalatom, másokat figyeltem. Ez az út a házasság volt. Minden nap egy újabb szakaszt jelentett. Újabb próbákkal, újabb szépségekkel, újabb nehézségekkel. A második nap lekerült a rózsaszín szemüveg. Már fáradtabban, kissé fásultabban bandukoltam. Nem érdekelt annyira a táj, a fák, a virágok, állatok. Már nem beszélgettünk annyit, mint előző nap. Néma társak lettünk egy ismeretlen, mégis kissé unott úton. Mentem, mert mennem kellett. Megszokásból, hűségből, ígéretből. Eszembe jutott, hogy ilyen lehet a második szakasz. Mikor már nem olyan szép minden. Mikor már az aranyosnak vélt dolgok idegesítővé kezdenek válni. Mikor bekebelez a megszokás, elöntenek a szürke hétköznapok. A túlélés lett a cél. Sokan ilyenkor válhatnak el. Talán mert könnyebb kilépni, talán mert nem lát megoldást, talán mert hiányzik a rózsaszín szemüveg. Számomra figyelmeztetés volt ez. Figyelmeztetés arra, hogy a második nap, a második szakasz fárasztó. Sokszor még a környezet is barátságtalan. Aznap az Istvánkúti vendégházban aludtunk. Meseszép környezetben az erdő közepén egy tó, egy forrás mellett van a házikó. A rózsaszín szemüveg nélkül a szakadó esőben a hideg hegyi forrásban való fürdés, és a pelékkel való osztozkodás a házon, a zacskós leves már nem olyan csodás. Mi mégis túléltük a második nap, a leghosszabb nap megpróbáltatásait. Együtt, egymást segítve. Egymás mellett. Hol teret engedve a másiknak, csak csendben mentünk egymás mellett, hol segítve a másikat biztattuk egymást, vagy saját magunkat, hol poénkodtunk, hol káromkodtunk, de minden esetben tiszteletben tartottuk a másikat, figyeltünk magunkra, társunkra. A harmadik napon jutalmul, utunk legszebb tájára értünk. Zemplén legvarázslatosabb helyén jártunk aznap. A Boldogkőváraljai patak völgyében ment az út. Csodaszép kanyon, tiszta helyi patak, amit az út folyton folyvást keresztezett, izgalmassá téve az utat. Mégis érdekes érzés fogott el. Én a legszebb helyen a legfáradtabb lettem. Érzékeltem a hely szépségét, ámulattal, áhítattal mentem. Lelkem szárnyalt. Testem mégis csak vonszolta önmagát. Mechanikusan tette a dolgát. Már nem tudtam miből nyeri az energiát. Nem értettem a fáradtságom okát, bár valójában nem is kerestem. Gondolataim máshova repítettek. Egy következő szakaszra. Úgy éreztem ilyen lehet a szülés, a gyermekvállalás. Nehéz, fárasztó, mégis csodaszép. Csak mentem előre, és igyekeztem a lelkem szabadságát nem megtörni a testi fáradtsággal. Boldogkőváraljára érve alig vártam, a meleg vacsorát, és a meleg fürdőt. Testi bajra kiváló gyógyírnek bizonyult. A negyedik napon már nem sokat mentünk. tizenegynehány kilométer után Encsre, nászutunk végpontjához értünk. A befejezés méltó volt szokatlan és csodálatos nászutunkhoz. Az Anyukám mondta étteremben ebédeltünk. Mindenki azt mondta, hogy foglalás nélkül nem jutunk be. Mi mégis, kissé félénken bár, beléptünk a koszos, büdös túraruháinkban. Legnagyobb meglepetésemre szívélyesen fogadtak nem épp odaillő öltözetünkben is. Kaptunk asztalt, és mindenben segítségünkre voltak. Így választottuk ki fejedelmi ebédünket, amivel méltó módon ünnepeltük meg, zártuk le a nászutunkat.

Csak kívánni tudom magunknak, hogy ilyen csodálatos legyen a közös életünk is. Nem kell, hogy a legkönnyebb legyen, nem kell, hogy a legegyenesebb, legrövidebb út legyen, nem kell, hogy végig rózsaszín legyen. Inkább legyen valódi. Legyen élményekben gazdag. Legyen meg az összetartás, az akarat. Legyen meg a kitartás, és a szeretet. Ilyennek képzelem a házasságot. Hogy valóban ilyen lesz-e? Nem tudom. De kíváncsian, bizakodva vágok neki a kalandnak.

Címkék: kapcsolat házasság nászút Kéktúra

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://utamon.blog.hu/api/trackback/id/tr1007453090

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása