Reggel ugyan azzal a jó kedvvel, és rendíthetetlen önbizalommal ébredtem, ahogy este éreztem magam. Megettem az estéről maradt rétest, szóltam a portásnak, hogy engedjen ki, és akkor még nem sejtve, hogy mi vár rám, vidáman indultam.
A budai hegyek nagyon szépek. A kilátónál ismét megálltam, hogy a napfelkelte fényeiben is megcsodálhassam Budapestet. Ismerős utcán mentem tovább, de hirtelen egy erdőbe vezetett az utam. Nem is tudtam, hogy Budán ilyen gyönyörű erdő van, ilyen közel a házakhoz. Egy kis kápolnát is találtam az erdő mélyén. Ott meglocsoltam egy kiszáradni készülő cserepes virágot, és tovább indultam. A Farkasréti temetőig könnyedén eljutottam. Itt azonban már túl nagy volt a forgalom, túl sok ember volt az utcán, túl sok inger ért. Nem tudtam helyesen értelmezni a jelet, és elveszítettem. Bementem egy postára, útmutatásért. Egy idősebb biztonsági őr tudott is nekem segíteni. Azonban az ő útbaigazítását sem tudtam követni. Felhívtam a pesti zarándok segítőt. A helyes irányba állított, és a jeleket is újra megtaláltam. Mivel a pesti szakaszon sokan eltévedtek már, még Esztergomban kaptam két fénymásolt papírt, amin könnyebb volt eligazodni, mint az útikönyvön. Ennek segítségével tudtam, hogy az Apor Vilmos térnél nem a jeleket kellett követni, hanem a Csörsz utcára kellett ráfordulni. A temető körüli jelvesztés miatt azonban annyira megörültem a jeleknek, hogy a térnél mentem tovább utánuk. Pár kilométer múlva jutott eszembe, hogy így a vár felé megyek, amit ki akartam hagyni, hisz ott már sokszor jártam, és egyenesen a Sziklatemplom felé vettem volna az irányt, ahogy a fénymásolt lapok is mutatták. Visszafordultam, a téren megkerestem a Csörsz utcát, majd elindultam rajta. A Hegyaljai út következett, ahol szintén eltévedtem. Nem értettem, hogy miért. Valahogy nem tudtam összerakni a képet. Az épületek nem ott voltak, ahol az emlékezetem szerint lenniük kellett volna. Teljesen összezavarodtam. Nem találtam a helyem. A tegnapi magabiztosságom elszállt. Amit az elmúlt három nap alatt megtanultam, most újra kellett tanulnom. Végre elértem a Gellért hegyet. Ott is elveszítettem a jelet, de találtam egy turistacsoportot, és a vezetőjük megmutatta merre menjek. Végre a Sziklatemplom előtt álltam. Fáradt voltam, éhes, pisilnem kellett és nagyon megviselt a délelőtti sok eltévedés. Az erdőben bárhol meg tudtam állni. A város nehezebb terepnek bizonyult. A könyv szerint 11 km-t tettem meg, de az író nem számolta bele az eltévedéseket.
A templomban egy nagyon kedves pénztáros srác volt, akinek elismerést véltem felfedezni a szemében. Lepecsételte az útlevelem, és ingyen beengedett. Megmutatta a mosdót is. Leültem egy Mária szobor elé és sírva fakadtam. Mikor kissé sikerült megnyugodnom, elővettem a naplóm és írni kezdtem. Egy ima ömlött ki belőlem:
Uram! Kérlek Téged, add, hogy végig tudjam járni az utam.
Add, hogy a zarándokutat és az életem útját ugyanolyan sikerrel járjam!
Add, hogy léptem nyomán csupa szeretetet hagyjak hátra!
Add, hogy minden lélekkel, kivel találkozom, szeretetteljes kapcsolatom legyen!
Add, hogy segíteni tudjak, akinek segítenem kell!
Add, hogy a rászorulóknak adni tudjak.
Uram, kérlek, add, hogy megtaláljam a jeleket.
Add, hogy felismerjem ott is, ahol akadályt látok!
Add, hogy felismerjem a hamis jeleket, és csak az igazat válasszam.
Uram, add, hogy ha téves útra lépek is, visszataláljak Hozzád!
Add, hogy ha megváltozik a környezet, akkor is meglássam a jeleket és követni tudjam azokat.
Uram, Te jó és hűséges vagy hozzám!
Kérek, add, hogy én is az lehessek Hozzád, és mindenkihez!
Legyen úgy, ahogy mindenkinek a legjobb!
Ámen!
Egy órát voltam a templomban. Megnyugodtam. Kifelé menet még meg akartam köszönni a pénztáros fiúnak a kedvességét, de már nem ő volt ott. Mintha csak káprázat lett volna.
Azt hittem, hogy a nehezén már túl vagyok. Elnéztem a térképet, és úgy gondoltam, hogy már az aznapi út felénél járok. Pedig még sok volt hátra, hisz 40 km-es az a szakasz. 11 óra után indultam a templomtól. Innen a Duna parton kellett végig menni az M0-s hídig. Könnyű feladatnak látszott. A látszat azonban most is csalt. Sietnem kellett, időben Szigetszentmiklósra akartam érni, hogy egy barátnőmmel vacsorázzak. Folyamatosan eltévedtem. Volt, hogy pár méter után megtaláltam a jó irányt, de volt, hogy csak fel alá járkáltam kilométereken keresztül, mert nem hittem el, hogy az a jó irány, ezért visszafordultam. Mikor láttam, hogy nincs más út, akkor megint megtettem ugyanazt az utat. Eltévedtem a Mű egyetemnél, a Kopaszi gátnál, Budafok-Téténynél többször is. Az egyetemnél építkezés miatt másfelé kellett mennem. A gátnál fel-alá járkáltam többször is, mert nem találtam a jelet, és folyton visszamentem a legutolsóhoz. Minduntalan ugyanarra mutatott. Mire végre elhittem, hogy valóban arra kell menni, pár 10 méter után megvolt a jel. Kilométereken keresztül egy ipari terület mellett mentem. Senki sem járt arra. Kietlen és félelmeset volt. Egy kis erdőbe vezetett az út, ami most nem volt megnyugtató. Aki ismeri a pesti erdőket, az tudja, hogy miért. Azokban az erdőkben hajléktalanok laknak, és bár valószínűleg ártalmatlanok, félelmes látványt nyújt egy egyedül sétáló fiatal nőnek. Hát ez is egy ilyen erdő volt. Elmentem egy romos épület mellett, ahonnan beszélgetés foszlányok szűrődtek ki. Amennyire csak tudtam felgyorsítottam a lépteim, és igyekeztem halkabban tenni a lábaim. A botom is felemeltem, hogy ne csapjak zajt. Nem akartam, hogy észrevegyenek. Megnyugtató érzés volt kiérni abból az erdőből. Téténynél át kellett mennem két aluljárón is, mind a kettő beomlott. Építkezés folyt. Megkérdeztem a munkásoktól, hogy átmehetek-e. Mindenhol igen volt a válasz, így ezt az akadályt is sikeresen vettem. Megtaláltam a Tétényi templomot, de ott megint elvesztettem a jelet. Egy kálváriát kerestem. Itt az tévesztett meg, hogy tudtam, már jártam annál a kálváriánál, és azt hittem, hogy tudom hol van. Tévedtem. Nem ott volt. És valójában nem is jártam ott. Legalábbis ebben az életemben nem. Mégis olyan ismerős volt. Mire nagy nehezen megtaláltam, már nem volt se kedvem se erőm hogy elmélkedjek ezen. Csak minél előbb a szállásra akartam érni. A kálvária után megint elvesztettem a jelet. Felbontották azt az utcát, amerre mennem kellett volna, és ezért nem találtam meg. Egy építő munkás megerősítette, hogy jó helyen járok, és kedvesen felajánlotta, hogy ha megvárom az 5 órát, akkor elvisz Szigetszentmiklósra, mert épp oda megy. Jól esett a figyelmessége, de visszautasítottam. Gyalog kellett megtennem az utat. Egyre inkább erősödött bennem az az érzés, hogy csak azért hátráltatnak, hogy ne érjek be időbe Szigetszentmiklósra, és ne tudjak találkozni a barátnőmmel. Nem tudtam, hogy miért, mégis elhatároztam, hogy ha későn érek a szállásra, akkor lemondom a vacsorát. Végre megtaláltam a biciklis utat, ami a hídra vezetett. Azonban azt sem volt egyszerű követni. Az utolsó jel félreérthető volt, és sok kihagyás volt a következőig, pedig útelágazások is voltak, ezrét újra elkezdtem fel-alá járkálni. Kezdtem kimerülni. Felhívtam egy barátom, hogy a GPS koordinátáim alapján mondja meg, hogy jó úton vagyok-e. Amíg ő a térképet kereste, felhívtam a zarándoksegítőt újra, hogy adjon tanácsot. Ő sem tudott rögtön segíteni, felhívta azt, aki festette a szakaszt. Egyszerre kaptam meg a válaszokat. Mindketten megerősítettek, hogy jó az irány. Zaklatott napom fénypontja volt a segítség. Jó volt egy barát hangját hallani ilyen nehéz helyzetben. Ahogy letettük a telefont, világossá vált, hogy amíg nem mondom le az esti programom, folytatódni fog az eltévedési sorozatom. Így felhívtam a barátnőm. Nem vette fel, ezért SMS-t írtam neki, hogy ne haragudjon, de kiborultam, most képtelen vagyok találkozni vele. Megértő választ kaptam. Az ok még mindig homályos volt számomra, de véletlenek nincsenek. Ennek is biztos meg volt a miértje. Minden esetre az út kiegyenesedett. Többször nem tévedtem el aznap. Kellemes nem lett, de legalább már a bizonytalanság nem hátráltatott. Az M0-s híd következett. A biciklis út, amin mentem, biztonságos, de a bűz, a zaj, a kocsik, kamionok közelsége nem jó érzés. Nem épp egy leányálom átsétálni rajta. Egy-két kamionos dudált, ami kicsit vidámabbá tett, mosolyogva integettünk egymásnak. A híd után már csak be kellett menni Szigetszentmiklósra, lassan aznapi utam végére értem. Jól esett ez a gondolat, így minden erőmet összeszedve baktattam az út mentén, nem törődve a kocsikkal. Összeszorítottam a fogam, és csak vittek fájós lábaim. A város táblájának nagyon megörültem. Végre megérkeztem. Végre vége ennek a napnak. Ahogy korábban megbeszéltük, felhívtam a zarándoksegítőt, mert a szálláson nem mindig vannak kint. A beszélgetés után majdnem kiesett a telefon a kezemből. A hölgy közölte, hogy akkor onnan még másfél óra mire kiérek a szállásig, ezért 6-ra küldi oda a gondnokot. Sokkot kaptam, hogy még másfél órát kell gyalogolnom. Megkérdeztem, hogy vacsorázni tudok-e a környéken. Mivel nem volt biztos abban, hogy nyitva lesz még ott bármi is, hiszen az egy nyaraló övezet, ezért inkább útközben bementem egy boltba és vettem péksütit meg joghurtot vacsorára. Az utolsó kilométerek kínzóak voltak. Fájt mindenem, nagyon elfáradtam. Amint megláttam az utcát, ahol a szállás van, elfogott az öröm. A házszámok hamar letörték boldogságom. Majdnem az utca másik végére kellett mennem, és nagyon hosszú út volt. A könnyeimmel küszködtem. Nagy levegőt vettem, összeszorítottam a fogam, és rendületlenül mentem tovább. Csak a számok tartották bennem a lelket. Figyeltem ahogy növekszik, ezzel mutatva célomhoz való közeledésem. Egy helyen megvicceltek, és csökkenni kezdtek, de a következő házon újra a jó szám szerepelt. A fáradtság közönyössé tett. Már nem tört le a fekete humor. Csak figyeltem a számokat, mondtam magamban őket, remélve, hogy attól gyorsabban fognak nőni. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy fennakadjak már bármin is. Egyre nőttek a házszámok, és egyre közelebb kerültem a célhoz. 176. 178. Megérkeztem. Egy férfi állt a kapu mellett. Tétován ránéztem, beszélni már nem tudtam. Ő megértett, és bólogatott, hogy valóban megérkeztem. Beirányított egy hölgyhöz. Úgy nézett ki a szállás, mint egy balatoni nyaraló. Tele volt faházikókkal egymás mellett. A hölgy megmutatta a szobám, a konyhát, elővette a számlatömböt és a pecsétet. Odaadtam az útlevelem, és fizettem volna. Tízezres volt nálam, nem tudott visszaadni.
- Sétálj el a kocsmába felváltatni. – mondta.
Összeszorult a szívem. Még menjek? Nem bírok. Könnyek futottak a szemembe, de felálltam, és elindultam szó nélkül. A kocsma nem volt messze, de már minden lépés fájt. Bementem a kocsmába, leültem a pulthoz, és megkérdeztem, hogy fel tudja-e váltani a pénzem. Nem tudta. Megkérdeztem, hogy a közelben van-e még valami, ahol fel tudják váltani. Elmagyarázta, hogy merre találok egy élelmiszer boltot. Messze volt, és már nem értettem a magyarázatot sem a fáradtságtól, nem mentem tovább. Visszavonszoltam magam, és felajánlottam a szállásadómnak, hogy vigye el a tízest. Nem akarta. Helyette kiboríttatta velem a pénztárcámat, és összeszedte az összes aprómat. 1540 Ft. Ez csak 200 Ft-tal volt kevesebb, mint a szállás ára. Megígértette velem, hogy jövő tavasszal ott leszek a zarándok találkozón, és akkor megadom a maradékot. Mindketten tudtuk, hogy nem leszek ott, ezért még inkább hálás voltam azért, amit tett. A helyi pékség felajánlásából kaptam még egy fél kiló kenyeret. Búcsúzás előtt megmutatta a vizes blokkot, ami a telek másik végében volt. Már nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek ezen. Útközben elmesélte, hogy a holnapi szakasz a legnehezebb. Ezt már fel sem tudtam fogni. Elmentek, bezártam a kaput. Egyedül maradtam. Betámolyogtam a szobámba, elővettem a zsákomból, amire a fürdéshez szükségem volt, és összeszorított fogakkal indultam újra a vizes blokkhoz. Minden mozdulat fájt. A járásom szétesett. Már nem tudtam úgy sántítani, hogy ne fájjon semmi. A zuhany nagyon jól esett. Szerencsére meleg víz itt is volt. Felfrissítette sajgó tagjaimat. Kimostam ruháim, a szobámba visszatérve kiteregettem, megvacsoráztam, írtam egy keveset a naplómba, ami most csak kesergés volt, és hála a megérkezésért. Elolvastam a következő napi szakaszt, bár még nem tudtam, hogy fogok tudni elindulni. Visszacsengtek a gondnok szavai.
- A holnapi a legnehezebb? És akkor a mai mi volt?
Arra sem volt erőm, hogy gondolkozzak ezen. 37 km-re volt kiírva az aznapi szakasz, és én a sok eltévedés miatt majdnem 50-et tettem meg. Sokat betonúton. A talpam, a térdem teljesen kikészült. Lefeküdtem. Nem tudtam aludni. Amint megpihent a lábam, az egész lüktetni kezdett. Nem tudtam olyan testhelyzetet találni, ahol nem fájt volna. Próbáltam minél magasabbra tenni a lábam, de az sem segített. Keservesen forgolódtam. El sem tudtam képzelni, hogyan folytatom reggel az utam.
